Színház-utópiák

Galácz Judit

A 19. századra a kőszínházakban kialakult a díszletkánon. A klasszikusokhoz és az akkor modernnek számító darabokhoz is a környezetet minél realisztikusabban bemutató díszleteket építettek és a jelmezek is aprólékosan követték a szövegben leírtakat. Általában óriási díszletek készültek: ezeken a legapróbb részletet is kidolgozták, semmit sem bíztak a néző képzeletére vagy a színészi játékra.

Azonban már a század közepétől megjelentek olyan írások, amelyek erősen kritizálták a túlságosan földhözragadt megoldásokat. Az elégedetlenkedő hangok elsősorban nem a színházi szakma képviselőitől érkeztek, hanem költők, írók és más művészeti ágak képviselői állítottak fel alternatív elméleteket a szerintük ideális látvány megteremtésére. Darida Veronika ezekből az elképzelésekből válogatott össze egy kötetre valót, három részre tagoltan: a költők, írók álmait, a képzőművészek vízióit és a színházelmélet legklasszikusabb reformereinek (Appia, Craig és Artaud (1)) terveit közli.

Már a részek címeiből is látható, hogy a könyv inkább a társművészetek szempontjából tekint a színházra, nem a szakma belső problémáit kívánja az olvasó elé tárni. Az elméletekben a közös az, hogy nem a színházat és a megvalósíthatóságot vagy a színészként a színpadon megjelenő embert helyezik a középpontba, hanem csakis a darabot, a látványt, a leírt szöveghez illő bemutatást. Az üléssorokban megjelenő befogadót, a nézőt teszik elméleteik alanyává. Igazából ez a szemléletváltás a legfon- tosabb a 19. század végétől megszülető reformelméletekben – még ha talán nehezen észrevehető is az olyan kezdeményezéseknél, mint amikkel a futuristák és a dadais- ták próbálkoztak.

Az igazi alternatív elképzelések tehát olyanoktól származtak, akik nem a színfalak mögül érkeztek, hanem a zsöllyesorokból. Az értelmező mint néző válik kulcsfigurává, a színpadon megjelenő látvány így elsősorban képzőművészeti kérdés lesz. Amivel elsősorban festők és szobrászok kezdtek el komolyan foglalkozni, és közülük az ebben a kötetben felsoroltak (Kandinszkij, Oskar Schlemmer, Friedrich Kiesler) csak egy kis – ám rendkívül fontos – részt alkotnak. Sokkal komplexebb és több nézőpontú a rendezők elképzeléseivel foglalkozó rész. Az egyes tanulmányok esetében a könyv írója a szerzők saját műveit teszi középpontba, azokon mutatja be gondolatmeneteiket – mint ahogy ők is a megvalósult színpadra állításokkal. Elképzeléseik sok esetben a klasszikus darabokon nem lettek volna bemutathatók, kivéve az olyan óriásműveket, mint a Hamlet, aminek autentikus színpadra állítása Edward Gordon Craiget egész életén át „kísértette”.

A kötet címeként választott utópia megvalósíthatatlan ideát, tervet jelent, de a benne felsorakoztatott elméletek valóban megvalósíthatatlanok voltak? A tanulmányokból kiderül, hogy nem kizárólagosan elméleti fejtegetésekről van szó. Természetesen akadnak olyan elképzelések, amelyek még a mai technikai felszereltség mellett is nehézségeket okoznának. A legtöbb esetben viszont a szerzők úgy gondolták, láthatják megvalósult ötleteiket színpadon, és ha ez a legtöbb esetben nem is következett be, később más művészek-rendezők elővették őket vagy kísérleteztek felhasználásukkal. Néha pár évtized is eltelt az elmélet megalkotása és a bemutatás között, például Maurice Maeterlinck Tintagiles halála című művét Meyerhold a moszkvai Művész Színházban az eredeti terveket követve állította színpadra, bár az előadás sajnos nem jutott túl a főpróbán.

A könyvben feldolgozott művek és elméletek a későbbi évtizedekben is tovább éltek, és meghatározó hatással bírtak az egész 20. századi színjátszásra. A kötet is sok helyen foglalkozik a művek későbbi évtizedekben készült recepcióival és azokkal az előadásokkal, illetve rendezőikkel, amik kísérletet tettek az utópiák megvalósítására, vagyis utópisztikusságuk megszüntetésére. Csak hogy a könyvben is említett példákból merítsünk: Robert Wilson Appia és Craig műveit dolgozta fel, Meyerhold és Tadeusz Kantor pedig Maeterlinck android színházelméletét próbálta továbbértelmezni.

A 19–20. század fordulóján megfogalmazott problémák a kortárs színházművészetben időről időre újra előkerülnek, így a könyvben közölt elméleti szövegekben továbbra is találhatunk a mai napig aktuális felvetéseket. Egyetlen hiányérzetünket az okozhatja, hogy a tanulmányokhoz nem csatlakoznak illusztrációk. De a szerző, Darida Veronika magyarázatai olyan szemléletesen írják le ezeket a terveket, hogy szinte magunk elé tudjuk képzelni a színpadon megeleveníteni kívánt látványt.

Darida Veronika: Színház-utópiák. Kijárat Kiadó, Budapest, 2010. 270 oldal, 2500 Ft


Jegyzetek:
(1) Adolphe Appia: 1862–1926 – elsősorban a Wagner-operák színrevitele érdekelte, igyekezett a festett kulisszák helyett térbeli elemeket és fényhatásokat alkalmazni

Antonin Artaud: 1896–1948 – a nevével a köztudatban összekapcsolódó kegyetlen színház nem annyira kegyetlen, mint inkább szigorú, pontos, és a lélektani ábrázolás helyett testeket mozgat, a szöveg helyett a térbeli megjelenítésre koncentrál

Gordon Craig: 1872–1966 – mobil és neutrális elemekből építkező díszlet, fények által tagolt és meghatározott színpadkép – ezeket próbálta átültetni a gyakorlatba

 

Full 002754