Róma nyit. Nemzedékek nőttek föl Itália földjén anélkül, hogy látták volna, mit alkottak a hollandok a nagy olasz barokk mesterekkel, Guercinóval, Guido Renivel egy időben. Milyen érzelmek nélküli, csendes élet folyt az északi enteriőrökben, milyen képek születtek arról, ahogy az alakok igyekeznek a szobának abba a sarkába húzódni, ahová esetleg odasüt a nap. A gyökeresen más festői hagyomány megismerése egy rövid időszakra lehetővé vált: a sztárkiállítások római helyszínén, a Scuderie del Quirinale termeiben most néhány Vermeer és más németalföldiek vendégeskedtek.
Nincs nekik. Érdekes, hogy van olyan nagy festő, aki az olaszoknak nincs meg, nem tudnak vele szolgálni, sajnálják. Vannak, akik megvannak, csak rosszul érzik magukat, Rembrandt eltűnik az Uffiziban, az ember elsétál mellette, szinte észre sem veszi, nem neki találták ki ezt a klímát és környezetet. Vermeer azonban egyáltalán nincs, se hivatalosan, se magángyűjteményben, sem sehogy. Későn ébredtek, és kevés volt a lehetőség, Vermeer évente két képet festett, és meghalt 43 évesen, és, persze, nem nulláról indult, hanem, mondjuk 25 éves korától, akkor az mindösszesen 36 kép, végre valami, ami barokk, festészet, és amiből nem jutott az olaszoknak.
Becsületükre legyen mondva: pótolnak. Két héttel a zárás előtt kisebb csoportban ácsorognak hat óra tájban is a Scuderie előtt, hogy megnézzék a nézhetőt. Betör észak januárban Rómába, ferde fényeket, hideg színeket nézegetnek a kiállításokon, világot látnak, de olasz módra: jöjjön a világ vendégségbe hozzájuk. Egyébként is ezt teszi már évszázadok óta, észre sem lehet venni a különbséget. Némileg meglepő tapasztalat, mert nem áll teljes összhangban kapitalista okoskodásainkkal, de tény: a Vermeer-kiállítást a rómaiak maguknak szervezték.
Johannes Vermeer: Lány vörös kalapban, 1665–1667 körül, olaj, vászon, 23,2×18,1 cm, National Gallery of Art, Washington
Ha már észak, ha már szél, a legelső benyomás mégis az, hogy milyen szép, szellős kiállítás. Azt lehetett sejteni, hogy most vége a tobzódásnak, nem Tintoretto, nem Caravaggio, nem Lorenzo Lotto, senki nem adja oda könnyen a Vermeerjét. Akárhogyan számolom, nyolc jön ki, és még volna is kedvem vitatkozni, a két virginálon játszó nő közül az egyik, aki ül, és aki magángyűjteményből érkezett – nem is tudom. Meg Szent Praxedis, ő is elég különös, egy Felice Ficherelli-kép másolata. Egymás mellett látható a kettő, és tényleg a másolat a szebb, de Vermeer nem jut róla eszébe a nézőnek. Csak a ruha, meg mögötte az ég, az gyanús, egyébként lesütött szemű lányka, mossa föl a mártírok vérét, éppen csavarja a rongyot egy kehelyszerű edénybe.
Azért sem illik bele Szent Praxedis a környezetébe, mert ő láthatóan itthon van, nemcsak a városban, de a Scuderiében. Láthatóan, mert meg lehet nézni, a kialakított biztonsági rendszer az ilyen képek megnézéséhez lett kifejlesztve, látni az egészet, nézhetőek a részletek, nem kell bogarászni, közel hajolni, belebújni a festménybe. Mert a Vermeer-képekbe egyébként bele kellene, odalépni, megfigyelni, mi is van az asztalon. Két citrom, egy fehér kancsó, egy tálca, amin... biiiing. Megszólal a riasztó, a biztonsági kisasszonyok udvariasan kérik, hogy... grazie.
Egbert van der Poel: Delft látképe az 1654-es robbanáskor, 1654, olaj, fa, 36×49 cm, Johnny van Haeften Gyűjtemény, London
Nyolc kép, ennyiből egy kétemeletes kiá́llítást összehozni majdnem akkora bravúr, mint nálunk a Cézanne-t megszervezni. Elsőként is rögtön erényt csinálnak a szükségből, változatos színű falakat helyeznek a képek mögé, Vermeer kapja a lilát, neki ki sem írják a nevét, ő a főhős, a többiek futottak még. Furcsa helyzet, valaha a Vermeer-képeket próbálták meg Pieter de Hooch neve alatt forgalmazni, ma persze nem értjük, hogyan lehettek ennyire vakok.
Ez lenne a kiállítás legfőbb mondanivalója, ha jól értem. Hogy volt egy titkos lángész Hollandiában, akit nem vettek észre. Nem mintha nem volnának abszolút kiváló festők a többiek, De Hooch vagy Dou vagy Gabriel Metsu. Akad egy külön kedvenc, Anthonie de Lorme, elvacakolt ezekkel a fehér templombelsőkkel, a kiállított képen Witte de With admirális sírját látogatják, az egyik szereplő egy turbános török, de Lorme nem izgatja ezen magát, őt csak az foglalkoztatja, ahogy a fényfoltok odapiszkolnak (már negatív értelemben, vagyis inkább odatisztítanak) a falra. Vannak illusztrációnak szánt képek, ahogyan ezt a hazai plakátokon szokták mondani, ha szó esik az 1654-es delfti robbanásról, amelyben megroggyant Vermeerék kocsmája, és meghalt a festő Carel Fabritius, az minimum két kép jelenlétét indokolja. Az egyiken felrobban a lőporbolt, a másikon Carel Fabritius néz szembe a látogatóval, élt harminckét évet.
Johannes Vermeer: A Hit allegóriája, 1670–74 körül, olaj, vászon, 114,3×88,9 cm, The Metropolitan Museum of Art, New York
Hollandusok. Kedves, puritánul öltözött, sajtfejű férfiak, óriási cipőkkel a lábukon, a hajuk a vállukat veri, és majd megdöglenek az unalomtól. A vendégképek kilencven százaléka erről szól. Agyagpipát szívogatnak, kártyáznak, hosszú leveleket írnak, a nők hímeznek vagy valami hangszert prüntyögtetnek az ablakon beeső fénynél. Az emberi társadalom egy érdekes fejlődési foka, amikor csak örülni nem volt szabad, komolyan odaültek a festők elé, hagyták, hogy pingáljanak, idő, az mindenkinek volt bőven a vászon mindkét oldalán. Néha-néha valami mintha fölfeslene, éppen De Hooch képén. Egy család ül-áll az udvaron, szürkében-feketében, kis ebecske fekszik az asztal előtt, szalaggal megkötött 48-as cipők, fehér gallérok között a középső generáció asszonya fölfogja a szoknyáját, és látni, hogy alatta égő piros alsószoknya van. De az élet egyébként csupa csönd, álom, bágyadtság és várakozás a semmire.
És akkor jön Vermeer. Legalábbis ma úgy tűnik, jön, és beletrappol ebbe az egész jólneveltségbe a markáns színeivel, kék a sárgával, piros a zölddel. Lehet keresni a magyarázatot, camera obscura, attól vannak azok a furcsa fénypöttyök az embereken, attól nincsenek éles képek, csak foltok, lekerekített sarkok, kerek fejek, árnyékok. De a színek számítanak. A piros kalap, ami nem is piros, nem is kalap, csak valami dühödt felhő a csúnya lány fején, mögötte a háttér kék, de meg se lehet fejteni, hogy mi az, mitől kék, csak ha megsúgják, hogy az a tapéta a falon. A lány a borospohárral, kinéz a képből, és az ember azt hinné, ez a lényeg, egy jelenetből valaki ránk tekint, minket hív segítségül, nekünk magyarázza, mit gondol. De nem magyaráz semmit, idétlenül mosolyog, talpánál fogja a poharat. A férfi kutatóan néz az arcába, de ugyanúgy nem igazodhat el rajta, ahogy mi sem. Valamit talán érteni kellene, de nem sikerül. Csak a lazacszínt látom, a kéket, sárgát, a fehéret. Még azon is alig tudok meghatódni, hogy micsoda gonddal dolgozta ki a ruhát, mennyire érződik az anyag súlya, a vasalás és a gyűrődések. A festészet allegóriája. Ez a kép persze nincs itt, de hát az egész életmű a festészet apoteózisa. Az értelemmel megáldott élet, az átlelkesített valóság, hogy a világon mindennek van végső értelme, mert minden képpé válhat. Egy egész világ áll rendelkezésünkre, hogy valami értelmet próbáljunk meg vinni belé. Tükör által, homályosan. Színről színre.