Szobotka Imre ismertségének remélhetőleg javát szolgálja majd az a tény, hogy a Magyar Nemzeti Galéria a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma pályázata segítségével 2004-ben megvásárolta a művész hagyatékából a címben említett illusztrációsorozatot, mely sajátos jelentőséggel bír az életművön belül, éppen a kubizmushoz való viszonya miatt. A sorozat legutóbb a párizsi Magyar Intézetben került kiállításra 2002. március 12 - április 2. között, melyet április 19-én az anyag saint-brieuc-i bemutatása követett a helyi könyvtár kiállítótermében, abban a bretagne-i városkában, melynek internálótáborában a művek keletkeztek.

 

Szobotka Imre 1890-ben született Zalaegerszegen. 1905 és 1910 között Budapesten tanult az Iparművészeti Iskolában. 1910 őszén az Operaház díszletfestő műhelyében dolgozott, azonban nem sokáig, mivel még ebben az évben Párizsba utazott, ahol 1914-ig élt, Magyarországra csak nyaranta térve haza. 1911 nyarán Erdélyben festett, ugyanez év telén pedig megrendezte első kiállítását Székelyudvarhelyen. 1914 nyarán Bretagne-ba utazott festeni, s itt érte az I. világháború kitörése. Barátjával, Bossányi Ervinnel együtt a saint-brieuc-i internálótáborba került, ahonnan 1919-ben tért csak haza Budapestre. Magyarországon először épp a Claudel-illusztrációk révén figyeltek fel rá¹, majd 1921 végén kiállítása nyílt a Belvederében, melyen Bretagne-ban készült műveit is bemutatta, köztük a Claudel-akvarellek egy részét is. 1923-ban Hollandiában járt, ahol megnősült. 1924-ben a KUT alapító tagja volt. 1929-ben, majd 1930-ban gyűjteményes kiállítása volt a Tamás Galériában, melyet több egyéni kiállítás is követett. A II. világháború alatt Budapest ostrománál műveinek jelentős része elveszett. Munkásságáért több kitüntetést is kapott. 1961-ben hunyt el Budapesten.

 

Szobotka Imre műveit 1971-ben, halálának tizedik évfordulóján mutatta be a Magyar Nemzeti Galéria egy emlékkiállítás keretében, számos adattal szolgáló katalógus kíséretében. 1973-ban a milánói Galleria dell'Incisione mutatta be korai, kubista munkásságát. Itt a művek jelentős része vevőre is talált, s ezáltal sajnos épp e korai korszak művei elvesztek a magyar közönség és kutatás számára. Festményei szerepeltek továbbá több, a magyar avantgárdot bemutató magyarországi és külföldi kiállításon. 1982-ben szülővárosában, Zalaegerszegen rendeztek kiállítást a tízes években keletkezett műveiből. Ez utóbbi tárlat rendezője, Sárkány József volt az, aki alapos, számos adatot összegyűjtő és értelmező tanulmányt írt az általunk jelenleg vizsgált Claudel-féle akvarellsorozatról.

 

A Claudel-illusztrációk kapcsán elsősorban Szobotka Imre életének Franciaországban töltött, összesen kilenc évét kell behatóbban feltárni. 1910 késő őszén érkezett Párizsba legjobb barátjával, Bossányi Ervinnel együtt. Eleinte Csáky József szobrász műtermében laktak, akit Szobotka még az Iparművészeti Iskoláról ismert, s aki az első kísérleteket tette a kubista szobrászat terén. Csáky 1908 óta volt Párizsban, s az 1911-es Őszi Szalonon már kiállította műveit a kubisták nevezetes nyolcas termében, majd a kubistákkal együtt szerepelt az 1912-es Függetlenek Szalonján (Sálon des Indépendants) is.

 

 

A Szobotka Imre 1911-es székelyudvarhelyi kiállításán, az azóta jobbára elpusztult, eltűnt festményekről készített fotók arról tanúskodnak, hogy stílusa ekkor még meglehetősen hagyományos, leginkább posztimpresszionista jellegű volt. A fordulat ezután következett, amikor 1911 őszén beiratkozott a La Palette akadémiára, Metzinger és Le Fauconnier iskolájába, ahol 1913-ig tanult. Természetesen Csáky József vezette be erre a helyre, mely a kubizmus fészkének számított, ahol szobrászbarátja révén Szobotka ingyen tanulhatott. Csáky maga is két évig járt a La Palette-re. Itt gyakran rendeztek fogadásokat a fiatal művészek számára, valamint mestereik számos elméleti disputájának is fültanúi lehettek. Ezenkívül, Csáky visszaemlékezései szerint, Szobotka és ő ingyenesen látogathatták a szabad szellemű McNeill-féle szabadiskolát is. Szobotka Imre rövidesen a modern művészet lelkes hívévé lett.

 

1913-ban és 1914-ben Szobotka már kiállított a Sálon des Indépendants-ban, a kubisták részlegén. Műveit Apollinaire megemlítette a Montjoie! című lapban², melynek Riciotto Canudo volt a szerkesztője. A folyóirat, bár csupán kilenc alkalommal jelent meg, fontos szerepet vállalt a modern művészet népszerűsítésében. Szobotka Imre párizsi szereplésére pozitív magyar visszhang is érkezett, mégpedig a Nyugat hasábjain³, épp abban a lapszámban, melyben Metzinger 1913-as Kubista Kiáltványa is megjelent.

 

Szobotka stílusa ekkorra már túllépett a dogmatikus kubizmuson, és a mozgalom orfikus, Delaunay-féle ágának lírai irányához közelített, személyes hangú, érzékeny festésmódot fejlesztve ki. Stíluskeresése motivációjának megértéséhez érdemes felidéznünk a festő szavait, annál is inkább, mivel a Claudel-akvarellek stílusértelmezéséhez is ez adja a kezünkbe a kulcsot. „Művészi pályám elején a művészet és a harmónia titkos törvényeit kutatván, a kubizmusban találtam meg ez irányú kísérleteimhez a legtöbb lehetőséget. [...] A kubizmus elvi ridegségét avval igyekeztem ellensúlyozni, hogy formanyelvéből lehetőségig kiküszöböltem az önkényes elemeket. [...] A főtéma még mindig a tér, de már megindul benne a szerves élet, hogy hamarosan ez vegye át a főszerepet. És a természet megint - mint mindig - visszatér. Az elvont és természeti elemek harca egy ideig még változó szerencsével folyik, de elbuknia egyiknek sem szabad, mert végső eredménynek csak a teljes kiengesztelődést, a harmóniát tekinthetem. [...]"⁴

 

Szobotka Imre franciaországi életének párizsi korszakát egy bretagne-i utazás zárta le, mely a történelem szeszélye folytán sokkal hosszabb lett, mint tervezte. 1914 nyarán Szobotka és Bossányi festeni mentek Bretagne északi részére, Saint-Brieuc városkába, ahol július 18-tól kaptak tartózkodási engedélyt, mint azt a művész hagyatékában lévő polgármesteri igazolás tanúsítja. Itt érte őket a világháború kitörésének híre. Az általános mozgósítást augusztus 1-én hirdették ki, augusztus 2-án pedig már plakátok szólították fel az ellenséges országok polgárait - az Osztrák-Magyar Monarchia természetesen első volt ezek közt-, hogy 24 órán belül hagyják el Franciaország területét. Párizs utcáin valóságos pánik- és idegengyűlölő hangulat tört ki. Szobotkának percnyi késedelem nélkül haza kellett volna indulnia. Egy 1914 szeptemberében, a szüleihez írt levelében⁵ azonban magyarázatot találunk arra, miért nem így tett. Mindenekelőtt abban reménykedett, hogy a háborús felfordulás nem tart soká. Másrészt nem tudott azonosulni a háború eszméivel, nem tudott lelkesedni, s hazaszeretetéből nem következett, hogy más országot gyűlölni tudott volna. Épp ezért azt gondolta, hogy ha hazatérne, s ott behívnák, feltétlenül rossz katona válnék belőle. A kivárás taktikája mellett döntött tehát. Nem tudhatta, hogy ezzel csaknem öt évre ottreked, s csupán 1919 júniusában fog hazatérni Budapestre.

 

 

Eleinte még a városban lakhattak, saját szállásukon. 1915. február 5-től azonban a saint-brieuc-i internálótáborba kerültek. Itt kezdetben még kijárhattak a környékre festeni, ez a kiváltságuk azonban idővel megszűnt. A tábor zsúfolt, szűkös, zárt, a külvilágtól hermetikusan elzárt, idegőrlő miliőjében csupán a zenélés és az olvasás jelentett felüdülést. Szobotka saját kezűleg dupla tárogatót készített magának, s azon játszott az internáltakból alakult zenekarban. Könyveket pedig a Vöröskereszt segítségével kért és kapott. A festés egyre nehezebbé vált a festék és a papír fogytával. Ekkor fogott hozzá, igen kisméretű papírlapokon, Claudel misztériumjátékának illusztrálásához.

 

Paul Claudel (1868-1955) francia költő művéhez feltehetőleg még Párizsban jutott Szobotka. A L'Annonce faite á Marié (Angyali üdvözlet vagy Kinyilatkoztatás, 1912), valamint egy másik Claudel-könyv: a Cinq grandes odes (Öt nagy óda, 1908), mindkettő 1913-as kiadásban, a mai napig megvan a művész hagyatékában. Az Angyali üdvözlet belső címlapján „Reth" bejegyzés található, tehát lehet, hogy Réth Alfrédtól kapta a könyvet Szobotka. Hogy baráti körében általános érdeklődés övezte Claudelt, azt kellőképpen tanúsítja az is, hogy Csáky egyik 1915-ös levele, amelyet a frontról írt barátainak,⁶ felhívja Szobotkáék figyelmét Claudel egyik új művére. (Csáky az idegenlégióba jelentkezett a háború kitörésekor, és rendszeresen levelezett két internált barátjával.)

 

Az Angyali üdvözletet Claudel 1910-1911-ben írta. Részben személyes élmények által inspirált téma harmadik feldolgozása volt ez a mű (1892-ben, illetve 1898-ban készült a La jeune fille Violaine két változata), ezúttal középkori kontextusba helyezve, részletesebben kidolgozott jellemű szereplőkkel megjelenítve a történetet. 1912-ben mutatták be a darabot Párizsban. Mivel Szobotka és Csáky gyakran jártak színházba, az sem kizárt, hogy látták ezt a nagysikerű színművet, azaz helyesebben, Claudel definícióját tekintetbe véve, misztériumjátékot.

 

A történet két nővér, Violaine és Mara konfliktusából, jellemük ellentétességéből bontakozik ki. Violaine tiszta, szerény, alázatos és nagyon vallásos, Mara pedig szenvedélyes, erőszakos, aki a világi boldogságra törekszik. A történet végén Violaine szentté, Mara pedig nővére gyilkosává válik, de bármily ellentétes végletet testesítenek is meg, sorsuk szorosan összefonódik, egymás által válnak azzá, amivé lesznek.

 

Az internálótábor feszültségektől terhelt, nyomasztóan zárt világában a festő mintegy belemenekült Claudel olvasásába, szimbólumokban gazdag, átszellemült, heves drámai és érzelmi fordulatokban gazdag darabjába. Nagy erőfeszítésébe került az alkotásra való koncentrálás a zsúfolt körülmények között, de ez a befelé fordulás volt a menekülés egyetlen lehetséges útja.

 

E sorozatban a művész nem kis feladatra vállalkozott: megpróbálta összeegyeztetni a szimbolizmus, a kubizmus és az expresszionizmus eredményeit. Az erős hangulati töltés és az ábrázoló részletek szándékolt elhanyagolása folytán az absztrakció határáig jutott el, mely határt azonban nem kívánta átlépni. Mivel a misztériumjáték két végletesen ellentétes női alak feszültségére épül, a színek szimbolikája szintén ezen az ellentétességen alapszik. A jóságos Violaine színei a világos, fénnyel telített kék, zöld, sárga, arany színek halvány árnyalatai. Mara, a szerelmét minden áron megszerezni akaró, erőszakos, földhözragadt nővér általában vöröses, lilás színű ruhákban jelenik meg, amely a földi élet, a harc, a test színe. Ugyanez a szín jelenik meg Violaine-en halálának óráján. Szobotka azonban nem alkalmazta mereven a színszimbolikát, nem épített kizárólag az erőteljes kontrasztokra, inkább szín- és tónusgazdagság jellemzi akvarelljeit, oldott, légies, eleven színvilág. Kompozíciói gyakran diagonális erővonal mentén szerveződnek, illetve nem ritka az alakok háromszög, illetve a kettőzött háromszög alapséma szerinti elrendezése. A technikát illetően megjegyzendő még, hogy helyenként papírragasztás is megjelenik a műveken. Ezt azonban Sárkány József szerint nem lehet kollázsnak tekinteni, rendeltetése egyszerűen az, hogy felcserélje a már lefestett részek színét, minthogy, mint ismeretes, az akvarell nem fedőfesték.

 

Szobotka Imre akvarelljei méltán tarthatnak igényt a nagyközönség érdeklődésére és megbecsülésére. Ez a különleges körülmények közt keletkezett sorozat 2004. május 25 - október 24. között tekinthető meg a Magyar Nemzeti Galéria III. emeleti kiállítótermében, számos köz- és magángyűjteményből kölcsönzött, 1912 és 1922 között készült festmény és akvarell társaságában, a Kinyilatkoztatás című kiállítás keretében.

 

 

₁ Elek Artúr: Szobotka Imre, Nyugat, XIV., 1921. június 16., 1765

 

₂ 1913. márciusi melléklet, 4.

 

₃ Raith Tivadar: Magyarok a Salon des Indépendants-ban, Nyugat, VII., 1913. április 1. 499

 

₄ Szobotka Imre írása kiállításának katalógusában, Budapest, Fränkel Szalon, 1938.

 

₅ Idézi Sárkány József fent említett, 1988-as tanulmányában

 

₆ December 26., a művész hagyatékában