A WAX Kultúrgyárban megrendezett Eddig című, Nagy Kriszta eddig készült munkáit felvonultató kiállítás régóta időszerű volt. Olyan alkotói aktivitás darabjai az ex-MEO-ban bemutatott művek, amely minimum megosztja a hazai szakmai közeget. Kriszta-Tyereskova szinte minden megnyilvánulása szélsőséges reakciókra sarkallja a laikust és szakmabelit. Mint legutóbbi emlékezetes szereplése a tavaly őszi politikai események csúcspontján, amikor képet jelentetett meg magáról letolt bugyival, amint éppen odacsinál a Parlament árkádjai alá. Kriszti (ejtsd: x-T) tökéletesen, egyben radikálisan ragadta meg a lényeget, hogy tudniillik az egész vita és küzdelem célt tévesztett, mert nem ott van a fókusz, ahol sejteni véltük: a népképviselet intézményének falain(ál) fejti ki, hogy a képviselők szarnak azokra, akiknek szavazatai a falakon belülre juttatták őket.
 

Lehet tehát Krisztát szeretni, gyűlölni vagy tudomást sem venni róla, de mindenképpen komoly helye van a kortárs magyar képzőművészet körkörösen fodrozódó vizében. Nem könnyű értelmezni műveit, és nem könnyű megérteni mint személyiséget. Számos, amúgy máshonnan, máshogyan ismert diskurzus (nőművészet, identitás, public art) problémaköreit érinti munkáiban.

Az örökös elégedetlenség és oppozíció művészetének üzemanyaga. Kriszta álláspontja, hogy a világ nem úgy van jól, ahogy van; minden a feje tetejére állt és a hülyék irányítanak. Ebből két dolog következhet: az örökös hadakozás, hogy a világ elveszett (ez egyben egyenes út a gyomorfekélyhez), vagy nincs mese, meg kell váltani a világot. „Egyedül van és röhög a falkán.” Bonyolult lány, aki annyira egyedül érzi magát, hogy minduntalan világgá kell kürtölnie magányát. Fokozza világbavetettség-érzését a minduntalan visszatérő meg nem értettség (lásd Magyarország). Szomorúan tapasztalja, hogy a művészeti teljesítmény önmagában már nem vált ki érdeklődést, ezért megpróbál a világgal annak nyelvén beszélni. Mondandóját a kultusz-marketingre alapozza, nem rest magához ölelni a botrányértéket, ami éppúgy vágykielégítés, mint az álom – egy meseszép (új) világ álomképe, ahol nincsenek bunkók, meg politikusok, mindenki higiénikus és biciklivel közlekedik a városban.

A felrázást, az elgondolkodtatást, az esztétikai megváltást nem valamiféle „mozgalom” élén, valamely szubkultúra katakombáiban, a szellem magaslatain vagy az értelem mélységeiben, hanem a megbotránkoztatásban és mindennapiságban leli meg. Monologikus művek helyett tömegkommunikációt, avantgárd helyett gyakran banalitást hirdet. Valósággal szomjúhozza a nyilvánosságot, figyelmet követel magának. Ügyesen operál a közönség elvárásaival és reakcióival: biztosra megy, már a mű születésekor beletervezi a tuti hatást, amit elsődleges inger szintjén kivált munkáival. Nagy Kriszta alkotásaiban a néző elvárásrendszerét inszcenálja, ahol a mű nem más, mint ready-made-nek tekintett közönség: szemléli és vizsgáztatja, hogy a közönség hogyan szemléli az ô világszemléleti javaslatait, az emberekről és a belőlük álló világról vallott nézeteit.
Mint magányos városi személyiség, másik nagy paranoiája az idő. A saját időbuborékjában mozgó egzisztencia a legritkább esetben tud csatlakozni a külső idôhöz. Általában késésben van, nincs ideje semmire, és az időt mint valami külső entitást éli meg, amihez alkalmazkodni illik. A konfliktusból származik a Trend-sorozat, Kriszta alkotói hitvallásának az időfaktorról, korszerűségről és trendekről gondolt legszebb összegzése.

A lehetséges előképekről, párhuzamokról és hasonlóságokról most ne essék szó. Annál is inkább, mivel Kriszti legadekvátabb ikercsillaga nem képzőművészeti, hanem a könnyűzene felől jön: Madonna! Ő az, aki igazi bulvár popművészként a Krisztus-analógiát felvetette, majd színes bőrűként ábrázolva (Like a Pryer), illetve újabban saját magával azonosítva tovább árnyalta. Ugyanúgy jelentős ívet rajzol ki pályája korai szakaszától (emlékezzünk csak a Papa Don’t Prichre) az utóbbi évek kifinomultabb zenei világáig, ahogyan Kriszta főiskolás képei is csak kezdetlegesen mutatják azokat a problémákat, amiket később egy-egy műben vagy sorozatban tematizál. Kezdetben még nem nagyon tudja, mit kezdjen magával, az elsajátítható művészeti hagyományrendszerrel, és mint egy hangosan gondolkodó kvázi-személyiség naplószerűen kiírja magából a szavakat. Aztán sokak számára óriásplakátos munkájával vált nagykorúvá.

Bizonyos szempontból persze érthető a választás: Kriszta nem egyszerűen egy szakmához, hanem minden emberszabású főemlőshöz akar szólni, ezért példái nem lehetnek szakmaiak. Mintáinak univerzálisnak, erősnek és mindenki által ismertnek kell lenniük, az emberi élet nagy alakzataival és sorseseményeivel egybevágónak. Ezért játszik a halállal (Minta halál, 2001), a szerelemmel (Egy fiktív szerelem titkos naplója, 2003), mint valami brazil szappanopera forgatókönyvírója: a mű szemlélése közben néhány percbe sűrítve megjelenik mindaz, amivel normálisan egy egész élet alatt sem találkozunk, legfeljebb a tévében hallottunk róla.

Mi a baj a munkáival? Alapvetően talán az, hogy Nagy Kriszta olyan próféta, aki gyakran maga sem látja át próféciái hatását, azok utóéletét, összetettségét.
Nagyjából kétfajta értékrend mentén polarizálódnak az álláspontok művészete kapcsán: az egyik markáns törésvonal a szcientista névvel fémjelezhető művészetkritikusokból, esztétákból, a művészeti véleményformálókból álló tábor, akik a művészi eszközhasználat tudatosságát, a reflektáltságot, a különböző aktuális diskurzusokhoz való kapcsolódást kérik számon a művészen. A másik nagy csoport a Kriszta munkáinak tulajdonított revelatív, konvulzív erőt tartja legfőbb erősségének. Valamiképpen mindkét nézet egyesül a mûvészi aktivitás centrumában, Kriszta hisztérikusan (túl)hangsúlyozott egójában. Ne becsüljük le ezt a fontos faktort; nem pszichologizálásról van itt szó, hanem művészete üzemanyagáról, ezért is áll közelebb az ösztönös művészetcsináláshoz – végeredménye viszont legalább akkora nyereség: abszolút erőlködésmentes mûvészet!

Kriszta furcsa kettős játékot játszik. Miközben elutasítja, hogy vonalas nőművész volna, mégiscsak elmondja, hogy magát „férfinak álcázva” jutott csak be a főiskolára, mert a hazai művészképzés akadémiáján a társadalmi elvárások nem tolerálták démoni kisugárzását (értsd: szuperminis-tyereskovás megjelenését). Úgy találta, egy férfitársadalomban csak mimikrivel érvényesülhet, ezért magára vette a sztereotip hétköznapi buta picsa Barbie-álarcát. Innen a jól ismert álnaiva-karakter, ami képes arra, hogy elementáris tenyérbemászó-érzést váltson ki abból, akivel beszél. Látszólagos domina-femina, aki gyakran az obszcenitásig szókimondó. Félő, hogy a megrázó, felkavaró mű szexualitásánál, szélsőségeinél fogva éri el, fejti ki hatását.

A kiállítást mint kiállítást nézve nehezen fedezhetô fel (a) koncepció, a rendezési elv – azzal együtt, hogy a központi, fogadó nagyteremben a ’celebek’ fogadják a látogatókat, azok a munkák, amelyek „belekerülnek a művészettörténeti könyvekbe” – mondja róluk Nagy Kriszta. A Trend, a Szopjá’ bébi vagy a nagy masztizós képek általánosabb jelentést hordozva pontos helyzetképei a hazai mûvészeti színtér sajátosságainak, illetve Kriszta azokról vallott nézeteinek.
A WAX legfelső szintjén kaptak helyet a kiad(hat)atlan dalszövegekből készült sorozat képei. A sorozat a hitelesség és az imaginárius határán egyensúlyoz: hihető-e a magakellető, vágyfokozó-vágykielégítő pozitúrákban lefényképezett prosti monológja? A „Kösz faszfej, hogy kiszophatlak…” és más szövegekről van szó. Normál pornómagazinban az ilyen képeket az olyasfajta szövegek kísérik, mint: „Kúrd szét a pinám!” vagy „Leszopnálak, ha te is akarod!” Szókimondó, odamondó stílusa éppen a férfias viselkedése miatt kasztráló hatású nôtípust testesíti meg. Nem világos, mit és hogyan kritizál bennük a művész. A szerepjátékra késztetett, látszólag készséggel kisajátítható lény saját eszközeivel igyekszik semlegesíteni a használat célja és módja miatt érzett traumát? Attitűdje leginkább egy értelmiségi Emmanuelle-hez fogható, aki kalandozik kicsit egy mindannyiunk számára ismertnek gondolt terepen. A szövegek erősek, jók, csak éppen egyetlen igazi kurva sem mondana ilyeneket, legfeljebb ha Cathrine Millet-nek hívnák. Ezért aztán van bennük némi affektáltság és irodalmiasság. Az is észrevehetô a képeken (a kiállításon látható egyéb képeken és ezeken is), hogy Kriszta saját (máskor meztelen) igazi testét vállalja fel bennük. Már nem ad okot találgatásra, hogy vajon kinek a cicije szerepel, és melyik lehet az igazi a 200.000 című munkán, illetve nem helyzetekbe, előképekbe és szerepekbe (Kortárs festőművész vagyok, Maya) merevedve jeleníti meg saját testét, képét.

A kiállítást összenézve tűnik szembe, hogy mintegy tizenöt év művészi aktivitása mekkora oeuvre létrejöttét eredményezte, és mennyi értelmező szöveg született a munkák kapcsán. A finiszázsra beígért katalógus a cikk készültéig nem volt látható, így csak remélni lehet a komoly reputációt jelentő kiadvány realizálódását. Nem tudni igazán, generációkon átívelő beszédkészség, apró következetlenség vagy nagyon is tudatos marketingfogás, hogy a kiadvány bemutatására a művésznő Hegyi Lórándot (?!) kérte fel. Alapvetően érthető és szimpatikus, csak olyan, mintha a lázadó kamaszlány megkérné a papáját, hogy beszéljen végre a neki tetsző fiúval. Mi meg csak állunk, hogy akkor most mi van?! – még ha tudjuk is, hogy ez a gesztus kicsit performance is. Egyben valószínűsíthető, hogy tevékenységének egyik legfôbb értéke éppen ellentmondásosságában rejlik, hogy nem (tud) teoretikusan monolit pozíciókat megjeleníteni, hanem nagyon is kompozit, összerakott, mégis kompakt karaktert képvisel mûveivel.

Ügyes akciók, látványos jelenetek szolgálják a kultuszt mint marketinget: a (majdan) hátrahagyott Nagy Kriszta-művek megsemmisítéséről szóló végrendelet, az Árpa Attila ismertségének aurájára való rácuppanás a megnyitók teátrális elemei. Jól látható ugyanakkor, hogy akkor van elemében, amikor a képek mellett a zenéhez, az előadó-mûvészethez nyúlhat: a termeket megtölti a Geszti-féle Magyarország agitprop dal átirata, amelyben Kriszta manifeszt módon juttatja kifejezésre mellőzöttség- és meg nem értettség-érzését, a teljesítmény és tehetség el nem ismertségét, mindazt, ami folyamatos protestálása alapja. Személyisége privát vonásai, életvezetési szokásai máskülönben kevéssé jelennek meg direkt módon munkáiban. Felejtsük el a pszichologizálást; ahogyan kommunikál velünk, abból tudható, hogy nem csak egy patológiás személyiség jellemrajzával van dolgunk. Bűnei (ha vannak), túldimenzionált felelősségtudata, hisztérikus egója így válnak erénnyé az alkotói gyakorlat mindennapi rutinjában.