Az út, amelyet Barabás Miklós Velencétől Nápolyig bejárt, nemcsak földrajzilag, hanem művészi fejlődését tekintve is hosszú volt. Ez alatt az egy esztendő alatt szorgalmas akadémikus másoló mesterből igazi plein air tájképfestővé érett. Azzal a szándékkal indult útnak, hogy az antikvitás és a reneszánsz mintalapokról ismert műkincseit eredeti pompájukban tanulmányozza. Másolói lendülete azonban csak addig tartott, amíg egy véletlen folytán ismeretséget nem kötött a kiváló angol akvarellfestővel, William Leitch-csel, aki megismertette a vízfestés könnyed, atmoszferikus hatásokra érzékeny tájfestői fogásaival. Barabás bámulatos gyorsasággal sajátította el az új festési módot, és utazása során már inkább a természetről szerzett benyomásait örökítette meg gyakorta e technikával. Mint évszázadok óta oly sok Itália-utazó, ő is dél felé igyekezett, Bologna és Firenze után hosszabban időzve Rómában, majd Nápolyban és környékén. Mindeközben életre szóló élményekkel gazdagodott: angol műkedvelőkkel éjszaka, fáklyafénynél tekinthette meg a Vatikán antik szobrait, megcsodálhatta Pompejit és Herculaneumot, Castellamarénél pedig hatalmas tengeri viharba keveredett. Mind közül azonban a legfelkavaróbb látványban akkor volt része, amikor 1835. április elsején szemtanúja volt a Vezúv kitörésének. Ekkor már hosszú sora volt azoknak a turistáknak és utazó művészeknek, akik a Nápolyi-öböl túlpartjáról bénult ámulattal figyelték a több kilométeres magasságba kilövellő piroklasztát és a hegyoldalon szétterülő lávafolyamot. Különös egybeesésnek tekinthető, hogy az évszázadok óta csendes Vezúv akkor vált ismét aktívabbá, amikor Itália az antik-reneszánsz szépségeszmény bűvöletében útnak indult műkedvelők és művészek fő célpontjává vált. A hegy vonzerejét csak növelte, hogy nem sokkal a hosszú idő utáni első, 1737-es kitörés után felfedezték Pompeji romjait. Így a 18. század derekától a Grand Tour lezárása már a megszokott módon Nápoly és Pompeji meglátogatása volt. Barabásunknak azonban mégiscsak különös kegyben volt része, amikor az olykor több évtizeden át is pihenő vulkán működésének szemtanúja lehetett. Az élményt feldolgozó akvarellvázlata éppúgy elvont fényhatások megragadására törekedett, mint a képi előzményeinek tekinthető művek sora.
 

 A működő Vezúv megörökítésének festői toposzai már a 18. század végén megszülettek, kidolgozásukban pedig kulcsszerepet játszott William Hamilton, nápolyi brit nagykövet. Hamilton egyike volt az italomán angol főuraknak, ő azonban az antik művészet iránti szenvedélyes rajongásának mint műgyűjtő, tudós és író egyaránt formát adott. Londoni udvari kapcsolatait felhasználva kifejezetten Nápolyba kérte kiküldetését, ahol villája az angol műkedvelő utazók kedvelt végállomása lett, nem kis részben második felesége, a ledéren szépséges Emma Hamilton házi színi előadásainak, attitude-jeinek köszönhetően. Mivel Emma asszony rövid úton kimerítette idősödő férje családi vagyonát, a gróf kénytelen volt eladni páratlanul gazdag ókori görög váza gyűjteményét a British Museumnak. Részint talán párja zaklatott szerelmi ügyeit is szublimálandó fordult ezt követően Hamilton figyelme a Vezúv felé. Hatalmas, „pliniusi” kitörésének 1767-ban maga is tanúja volt, látogatóit ezt követően rendszeresen felkísérte a hegyhez. E látogatások a legkevésbé sem voltak veszélytelenek, egy jó barátja, Bristol grófja a kráterhez túl közel merészkedve csúnya égési sérüléseket szenvedett. Hamilton mindinkább a Vezúv természettudományos vizsgálatára törekedett, ezért maga mellé vette Pietro Fabrist, aki útmutatásai szerint számos rajzot készített a tűzhányó működéséről. E rajzok nyomán készült aztán az az 54 darab kézzel színezett rézmetszet, amelyek Hamilton 1776-ban kiadott kötetét illusztrálták. Campi Phlegraei (azaz „Lángoló mezők”) címen megjelent természettudományi értekezésével iskolát teremtett, bebizonyítva, hogy a vulkán nem csupán pusztító erő, hanem a környék termékenytalajának és szépséges hegyvonulatainak is előidézője. Fabris rajzai pedig mintaként szolgáltak a vulkánkitörések későbbi ábrázolásaihoz.
   A természettudományos-geológiai érdeklődéssel párhuzamosan a Vezúv kitörései tisztán festői témaként is megjelentek. Az elementáris erejű vulkánkitörés jól illeszkedett az 1800 körüli tájfestészet heroikus toposzai, katasztrófa-tájképei közé. A természet grandiózus színjátéka kimerítette az Edmund Burke által 1757-ben kidolgozott fenséges (sublime) fogalmát, azaz a látvány egyszerre felemelő és megrázó nagyszerűségét. A vulkáni kitörés rendelkezett mindazon festői sajátságokkal, amelyek ezt a természeti jelenséget kivételessé tették a korszak képzőművészei számára: a tűzáradat, villámlás és lávafolyam eruptív színkavalkádja csaknem az absztrakcióig fokozott szabad festői kifejezést követelt. A vulkánkitörések (a tengeri viharokkal, tűzvészekkel és áradatokkal együtt) ugyanakkor erkölcsi tanulságoktól sem voltak mentesek, amennyiben alkalmasak voltak a teremtett világ roppant erejének, kiszámíthatatlan energiáinak és ezzel párhuzamosan az ember kicsinységének és tragikus végességének szimbolizálására. A működő tűzhányók egyszerre félelmetes és lenyűgöző látványa ikonográfiailag a középkori pokolábrázolásokhoz és a barokkban népszerű Trója égése, Szodoma és Gomora témákhoz kötődött, s ily módon az emberi lehetőségek korlátaira is figyelmeztetett. A téma iránt megmutatkozó széles körű érdeklődést jelezte, hogy a vulkánok az ismert világ kicsinyített modelljeként értelmezett angolparkokban is helyet kaptak. Például a wörlitzi kastélypark eklektikus pavilonjai között működött egy kisméretű vulkán is, amely az udvari ünnepségek alkalmával a Vezúv kitöréseit imitálta.
   

 

Az 1820-as évekre a Vezúv-ábrázolások csaknem valamennyi alaptípusa kialakult. A tűzokádó hegyormot önmagában vagy a környező tengeröböllel egybekomponálva ábrázolták a tájfestők. Ez utóbbi képkivágat lehetőséget nyújtott a vidék széles horizontú panorámaképének megörökítésére. A látképek nagyobb része Nápoly vagy a környező települések valamelyike felől készült, a megfigyelők kedvelt motívuma volt a hegy korábban levált, inaktív orma, a Monte Somma. Onnan lehetett a legjobban megközelíteni a működő krátert, és erről a magaslatról tárult fel a Nápolyi-öböl legszebb panorámája. A vulkánképek olyan kedveltek voltak a késő 18. és 19. században, hogy külön gyűjtő- és festőkörük alakult ki. A személyes élmények benyomásait az alkotók hazatérve műtermükben formálták festménnyé, és gyakorta életük végéig variálták a jól bevált Vezúv-sémákat, amelyek újabb kölcsönzések, másolatok és kompilációk kiindulópontjaivá lettek.

   Pierre-Jacques Volaire például valódi Vezúv-specialistának számított, miután 1779-ben William Hamilton és Pietro Fabris kíséretében maga is tanúja volt a Vezúv egyik legnagyobb kitörésének. Kompozíciói sikerüket annak köszönhették, hogy a topografikus hűség és fenséges látványosság követelményének egyaránt eleget tettek. Olyan kiváló történeti festők is a Vezúv festői közé szegődtek, mint Horace Vernet vagy a Vezúv és Etna kitöréseit egyaránt megörökítő Jean-Louis Desprez. A működő tűzhányót leggyakrabban a veduta-festészet hagyományait követve, topografikusan pontos, nagy távlatú tájképeken örökítették meg. Akadtak ugyanakkor olyan interpretációk is, amelyek nem alapultak személyes élményeken, és a látványtól elvonatkoztatva a természeti jelenség démoni arculatát emelték ki. Joseph Wright of Derby 1774-ben járt ugyan Nápolyban, de a tűzhányó csak három évvel később produkált látványos kitörést. Ez nem akadályozta meg a festőt abban, hogy mintegy harminc művén örökítse meg a kitörés szürrealisztikus fényeffektusait. Ahogy William Turner is anélkül festette meg a maga látomásos erupcióját 1817-ben, hogy járt volna azt megelőzően a tűzhányó lábánál. Talán éppen ezért tudtak mindketten elrugaszkodni a konkrét látványtól, hasonlóan John Martinhoz, a kor ünnepelt katasztrófafestőjéhez, aki hollywoodi léptékű világégést vizionált Az ő haragjának nagy napja című, 1852-ben festett művén. A magyar művészek közül persze keveseknek volt olyan szerencséje, hogy szemtanúi lehettek e „szörnyen szép” látványnak, a többiek tehát jobbára a bécsi képtárban hozzáférhető mintákat másolták. Így tett Kisfaludy Károly is, aki különös érzékenységet mutatott a romantikus képtémák iránt, „tengeri vészei”, égő falvai mellett ennek köszönhető a Vezúv kitörését ábrázoló holdfényes tája is, amelyet nyilván kortárs metszetek nyomán kompilált. Honfitársaink számára leginkább Michael Wutky Bécsben őrzött művei voltak hozzáférhetőek, aki 1780 körül egész ciklust festett a tüzes lávát lövellő Vezúvról, hol az öböl megnyugtató távolából, hol a kráter pereméről ábrázolva az eseményt. Wutky egyik műve közeli előképe a Nagyváradon tevékenykedő Mezey Lajos Vezúv-képeinek, aki a sikeres kompozíciót négy változatban is megfestette. Távoli nézőpontja lehetőséget adott arra, hogy képén a vörösen izzó hegyet a nyugodt vizű tenger és a telihold kékes fénye ellenpontozza. A vulkán kilövellő tüzének vakító ragyogása, a felhevült lávafolyam lassú áramlása vagy a tengeröböl vizében tükröződő, a felhők mögül felsejlő telihold kékes derengése, mindezek kontrasztos fényhatásai valódi mesterségbeli kihívást jelentettek egy tájképfestőnek. Ez magyarázza, hogy Mezey tehetséges tanítványa, Szinyei Merse Pál egyik első olajfestékkel készült munkája e kép másolata volt.
 

  A négy őselemre utaló kozmikus szimbólumrendszere mellett némi politikai áthallástól sem volt mentes a téma. Politikai karikatúrák bizonysága szerint a francia forradalom idején különösen aktív tűzhányó egyben a nyugalmas felszín alatt működő társadalmi feszültségek kirobbanásának jelképe is lett. Egy Martin Warnke által közölt, 1833-ból származó grafika a feltörő tűzfolyamban a „Liberté” felirattal jelképezi a természeti és társadalmi jelenségek párhuzamát. A vulkánkitörés a magyar irodalomban is megjelenik a forradalmi tömegmegmozdulások jelképeként. Csokonai Vitéz Mihály 1798-as A földindúlás című költeménye a természeti jelenség leírásával reflektál a francia forradalom eseményére. Arany János 1848-ban írott Erdély című verse pedig Erdélyt egy kialudt vulkánhoz hasonlítja. Különösen felerősödött a jelenség átvitt, aktuálpolitikai értelme a szabadságharc leverését követő abszolutizmus alatt, amikor a cenzúra arra kényszerítette a kor íróit, hogy virágnyelven fejezzék ki a közösség sérelmeit és vágyait. „A vulkánok egyre baljóslatulag füstölögnek, jelentve, hogy kevés idő múlva megint tüzet és lávát fognak hányni. Senki sincs megelégedve a mával; mindenki várja a holnapot” – fogalmazta meg burkoltan a forradalom utáni vágyakozást a Családi Kör tárcaírója 1861-ben. Hogy milyen mértékben hatották át még az aktuális sajtót is a vulkánkitörések képei, jól illusztrálja az a metszet, amelyen Pest 1849-es bombázását a tomboló Vezúv mintájára fogalmazta meg rajzolója.

 

  A téma iránti érdeklődés a század végére sem csökkent, ahogy a tűzhányó aktivitása sem enyhült egészen az 1900-as évek elejéig. Pesten Vidéky János nagy sikerrel mutatta be A keresztények üldözése Pompejiban című képét, amely Karl Brjullov 1828-as műve, a Pompeji végnapjai hatására ábrázolta a Vezúv Plinius által is megörökített kitörését. Molnár József, a Pompeji idillek kedvelt festője 1876-ban kivételesen nem a katasztrófa előtti árkádiát, hanem a város pusztulását festette meg. Akkoriban vette elő a témát újra Barabás Miklós is, aki 1883-ban, immár olajfestményként komponálta újra ifjúkori élményét. Visszatekintés volt ez a fiatalkori olaszországi utazásra, egy idősödő művészfejedelem nosztalgiája mindaz után, amit a század művészei számára Itália jelentett: emlékezés a velencei Santa Maria della Salute kékes párába burkolózó sziluettjére, a római éjjeli műélvező kalandokra, no meg arra a megrázó délutánra 1835 tavaszán.

 

A kitörés

„Delutan ot ora tajt ebedelni mentem az A la ville de Rome nevű vendeglőbe, a hol rendesen etkeztem s amelynek teraszarol szerettem korul tekinteni a napolyi oblon. Hat ora fele, a mint az ebedemet kifizettem, hirtelen heves foldrenges razott meg, szornyű mely foldalatti morajjal, ugy, hogy az asztalba kellett kapaszkodnom, hogy fol ne dűljek. Hattal ultem a terrasz fele s első pillanatban nem tudtam, de latva azt, hogy mindenki a terraszra siet az etteremből, en is arra fordulok, hat latom, hogy az egesz napolyi obol ki van vilagitva. Termeszetesen rogton a Vezuvra gondoltam, s en is a teraszra siettem. Olyan latvany tarult fol előttem, a milyent kepzelni sem tudtam. A Vezuv az egesz krater tetejet, mely harom miglia, vagyis 3000 ol keruletű volt (s melyen ket nappal ezelőtt meg tojast sutottunk), a levegőbe dobta es ezen a nagy nyilason at emelkedett fel egy olyantűzoszlop, amely korulbelul a Vezuv magassagaval egyenlő volt. Ezt a nagyszerű kepet leirni vagy lefesteni ki merne? Hol lenne a kepen az a lassu meltosagteljes mozgas es folytonos valtozas, mely e latvany nagyszerűseget fokozta es minden perczben mas es mas kepet varazsolt elenk. Az a roppant sebesseg, melylyel ezer es ezer tuzes kő repult folfele, a fekete fustfellegek folyton valtozo alakjai, ehhez a roppant mely hangu folytonos foldalatti moraj, melyet azok a nagy kovek okoztak, a miket a krater rengeteg uregenek oldalahoz dobalt fol – es mindez a latvany az obol tengervizeben tukroződott, tűztengerre valtoztatva a vizet. Es hozza meg azok a szinarnyalatok, melyek az egesz videket befestik, a napnyugtatol kezdve a sotet ejszakaig! A mint egy-egy hajo siklik a kikotőbe, vitorlastol egyutt szenfeketenek latszik a tűztengerben. Ezt a latvanyt, a ki eleteben csak egyszer is latta, soha el nem felejti. A ki a terraszon volt, pincer es vendeg, az mind ugy allott hat oratol tiz oraig mint a szobor.”

Markosfalvi Barabas Miklos oneletrajza.

Bev. Biro Bela. Kolozsvar, 1944, 122.o.