Klimó Károly egyike a külföldön is legismertebb magyar művészeknek. Művei a legrangosabb hazai és nemzetközi gyűjteményekben szerepelnek, évente több magyar és külföldi kiállításon vesz részt. Számos elismerésben részesült, többek között Munkácsy-díjjal és érdemes művész kitüntetéssel méltatták teljesítményét. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia levelező tagja. Lapzártakor érkezett a hír, hogy idén ő kapta a Herder-díjat.

 

1962-ben végezte el a Képzőművészeti Egyetemet, mestere Bernáth Aurél volt. 1971-től tanít az egyetem festő szakán, közel húsz évig az esti előkészítő tagozaton, majd 1990-től osztályvezető tanárként.

 

Klimó Károly tanulóévei alatt, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, a vezető tanárok a régi Gresham-körből kerültek ki. Bernáth Aurél, Szőnyi István, Pátzay Pál és társaik életművükkel, tekintélyükkel természetesen - közvetve vagy közvetlenül - erősen hatottak a növendékekre. Ugyanakkor az uralkodó oktatási szellem egyoldalúságát és provincializmusát jellemzi, hogy nemcsak a kor vagy a közelmúlt nemzetközi művészeti irányzatait utasították el, hanem az olyan, időközben klasszikussá rögzült és hivatkozási alapul szolgáló alkotókat és mozgalmakat is, mint Picasso, Chagall, vagy az École de Paris. A század első felének újító egyéniségei, mint például Schwitters vagy Duchamp, akkorra már lezárt, befejezett életműve úgyszólván teljesen ismeretlen volt a tanárok előtt is. A fiataloknak évekbe tellett, míg megismerhették a félmúlt vagy a kortárs művészet eredményeit, és abban elhelyezhették saját művészetüket. A hatvanas évek végére azonban a legnyitottabbak és sokszor a legtehetségesebbek már túl voltak az európai kortárs művészettel való első szembesülésen, és már annak ismeretében kezdték járni a maguk útját.

 

 

Klimó Károlyt szerencsés lehetőségként tanára, Gráber Margit, és Kmetty János ajánlására a hetvenes évek elején beválasztották az újjáépült szentendrei művésztelep tagjai közé, ahol ezentúl nyaranta dolgozott. Művészetére ekkor, érthető módon, leginkább az Európai Iskola volt hatással: Korniss kalligráfiái, Bálint Endre kollázsai, de mellettük Vajda Lajos rajzainak törékeny szerkezete vagy Kassák képarchitektúráinak monumentalitása - a látszólagos ellentétek ellenére - együttesen befolyásolták szemléletének alakulását. Az eleven szellemi környezet, Korniss Dezső, Kondor Béla, Barcsay Jenő, Bálint Endre társasága, a Vajda Lajoshoz fűződő lelki kötődés, a városba érkező fiatalok - feLugossy László, Wahorn András, Bukta Imre - megismerése mind inspirációt jelentett. Ehhez járultak a már akkoriban rendszeressé váló nyugat-európai utazásai során megismert tendenciák, különösen Joseph Beuys, Emil Schumacher, Antoni Tapies, Cy Twombly művészete.

 

A sokféle hatás ellenére teljesen egyéni kifejezésmódot alakított ki, látóköre gazdagodott, de csak a számára nélkülözhetetlen tanulságokat emelte be alkotásaiba, melyeket kezdetektől fogva a változatos képszerkesztés és anyaghasználat jellemez. A hagyományos festmények és rajzok mellett más anyagokat (papír, rongy, fa) is használ, kollázsokat készít, gyűrt, roncsolt, égetett faktúrákat alakít ki, tárgyi elemeket applikál rájuk, jeleket karcol beléjük, továbbá installációkat, tárgyegyütteseket is épít. Az életművet végigkísérő állandó kísérletezés, folyamatos megújulás nem zárja ki mindmáig következetes felépítését.

 

 

A nyolcvanas évek elejétől egyre tudatosabban fordul a tiszta festőiség, a szín, szerkezet és felület viszonyának problémái felé. Munkássága az informel - azaz a nem ábrázoló, tárgy nélküli, csakis a festészet alapvető elemeivel, formákkal és színekkel dolgozó - művészethez köthető, és ezen belül az absztrakt, vagy lírai expresszionizmus stílusmegjelöléssel illethető. (Monográfusa, Főldényi F. László kiemeli, hogy Magyarországon az egyetlen jelentős festő, aki már több mint három évtizede rendületlenül kitart a hazánkban hagyományhoz nem köthető informel mellett.) Munkáit mégsem lehet kizárólag ebbe a vonulatba sorolni, bár mindvégig ehhez kötődnek leginkább, a pusztán festői elemek és gesztusok mellett természeti formák is gyakran megjelennek képein. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a narratív elemeket „engedékenyen" bebocsátaná a primer festői elemek világába, hogy a könnyebb megértést lehetővé tegye, hanem elutasítva a figuratív és absztrakt ábrázolás között mesterségesen felállított ellentétet, egy ettől lényegesen bonyolultabb és sokoldalúbb vizuális interpretációt művel.

 

Egyaránt kedveli a bonyolult képépítést és a kihagyásokra épülő, egy-egy gesztusból megteremtett tiszta felületeket. Kiszámítottság és spontaneitás, drámai erő és lírai finomság, expresszív és meditatív elemek együttesen jellemzik. A művek rétegzettsége által kibontakozó, sokszorosan összetett, „dús" képfelszín és az erőteljes színhasználat (élénk vörös, sárga, sötétkék, éjfekete) felfokozott érzelmi hatást kelt a nézőben. Ez azonban nem egyszerűen az érzékletes megmunkálás esztétikai öröme, vagy az alkotó szenvedély keltette izgalom, hanem egy nehezen megmagyarázható feszültség, amely munkáit legalapvetőbben jellemzi. Legismertebb méltatói (Főldényi F. László, Forgács Éva, Fitz Péter, Hegyi Lóránd, Hajdú István) közül leginkább Főldényi F. László foglalkozott e jellegzetes feszültségérzéssel, mely nem egyszerűen az ellentétes hatások együttes alkalmazásából fakad. Klimó Károly képeinek lényegi eleme ugyanis nemcsak a látvány - bár egyenrangú szereplő -, hanem a „kép mögött" zajló küzdelem, egy belső, mentális feszültség, mely a látványon, azaz a többszörösen felépített rétegeken keresztül tör felszínre. A különböző anyagok, színek alkotta rétegek azonban folyamatos ütközésben állnak egymással, mialatt egymást félépítik, egyidejűleg le is hántanák a másikat magukról, a belülről feszítő erő következtében. Ez az archaikus (ős-)erő az élet egyetemes, egzisztenciális szorongását hordozza.

 

 

A hetvenes-nyolcvanas években barnás-szürkés, földszínű árnyalatok uralták festményeit, amelyek az évtized végére váltak egyre színesebbé. A színek és a felismerhető vagy kikövetkeztethető formák néha az őselemekre utalnak: tűz (a jellegzetes vörös szín alkalmazásával), vagy föld (barna színhasználattal), de képeinek vezérmotívumai egyaránt lehetnek geometriai vagy amorf formák, kalligrafikus jelek. A keleti kalligráfia hatása a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján épült be festészetébe. Ezzel is összefüggésbe hozható a papír szeretete, amely Klimónál a vászonnal egyenrangú médium.

 

Festészeti és grafikai munkássága nem válik élesen külön, bár papírmunkainak egy része közvetlenül kifejezi irodalmi érdeklődését. Több könyvet (Kazantzakis: Zorba, a görög; Kafka: A kastély; Musil: Törless iskolaévei; Thomas Bernhard: In hora mortis) és verset (Antonin Artaud: Velem a kutya-isten) illusztrált, Marquis de Sade Juliette-jének tízkötetes müncheni kiadását olyan világhírű művészek társaságában illusztrálta, mint például Arnulf Rainer, André Masson, Mimmo Paladino, Christian Ludwig Attersee, Herman Nitsch. Nem narratív megközelítésre, a szöveg hű követésére vagy kiegészítésére törekszik, hanem a művet önállóan értelmezi és (Főldényi megfogalmazásában) a vizualitás nyelvére „fordítja le". A könyvillusztráció területén végzett tevékenységéért az Európa könyvkiadó nívódíját kapta.

 

Tanárként a hallgatókkal való tényleges kapcsolatra koncentrál, a velük való szoros együttműködést tartja a legfontosabbnak. Idegenkedik a túlzottan doktriner pedagógusoktól, a leglényegesebb számára az, hogy tanár és hallgató viszonyában a generációs különbség ne okozzon kölcsönös neheztelést, hiszen természetes, hogy egy fiatal művész egészen másként gondolkodik és más célokat követ, mint mestere. Ezzel a beállítottságával sikerült elkerülnie azt az egyébként művésztanároknál is gyakori pszichés problémát, amely bizonyos fajta, a hallgatókkal szembeni -sokszor burkolt - sértődöttség állapotához vezet. Az egyéniséget tiszteletben tartva segíti kibontakozását, növendékei így viszonylag hamar, sokszor már iskolás éveik alatt rátalálnak egyéni stílusukra. Egyik legjobb tanítványa, Baranyai Levente már több mint egy évtizede végzett az egyetemen, s egykori mesteréhez hasonlítható következetességgel felépített művészpályájának köszönhetően egyre elismertebbé válik, külföldi színtereken is. Felfogására nagy befolyással bírt a kilencvenes években újra előretörő hagyományos, figuratív festészet. Mestere gesztusokból építkező festészete is hatott rá, de míg Klimó egy belülről jövő folyamat eredményét vetíti képeibe, addig ő a valóságos látványból indul ki, az ihleti figurativitás és absztrakció határán egyensúlyozó képeit, amelyeken általában a figuratív ábrázolás kerül előtérbe.

 

 

Baranyai Levente 1994-ben diplomázott a Képzőművészeti Egyetemen. Több díjat kapott (Kondor Béla-, Herman Lipót), 1997-ben Derkovits-ösztöndíjas, 1998-ban elnyerte a Magyar Aszfalt Kft. festészeti pályázatának I. díját.

 

Légifelvételek alapján készített felülnézetű tájképsorozatai a magyar festészetben egyedülállók, pedig az európai művészeti látásmódnak régóta része a madárperspektíva. Festményeit szemlélve ismert előképek idéződnek fel a 20. századból (a harmincas évek olasz aeropitturái, a húszas évek újtárgyias fotóművészete), vagy régebbi korokból (16 - 17. századi németalföldi és holland panorámaképek). Közvetlen kiindulópontjai azonban korszerű technikával készített, retusált fotók, melyeket tovább torzítva hozza létre festői interpretációit.

 

Hatalmas vásznai valószerűtlen térélményben részesítik nézőjüket. Módszerének jellegzetessége diplomamunkáján is megmutatkozott, ahol finom, lazúros festésmóddal a Föld űrbéli képét ábrázolta, de a földrajzi helyett a politikai térkép alapján. Műve az illuzionisztikus ábrázolás helyett meghökkentett hatást eredményez. Későbbi munkáiban is a valóság-fikció viszonya és az irónia, többnyire a „felparcellázott világ" kritikája foglalkoztatja. A környezetért vállalt felelősség azonban nem direkt módon jelentkezik, gondolatai mentesek az erőltetett aktualizálástól.

 

A diploma után műholdfelvételekről készített mozaikszerű, geometrizáló felületeket, melyek dekorativitását visszafogott, tiszta színekkel és sima, vékony faktúrával fokozta. De a felülnézet-te-matikánál is jobban foglalkoztatta „a felület drasztikusabb megdolgozása" (idézet az alkotótól). Képein egyre erőteljesebben kezdett érvényesülni a sűrű festékfelület, amely szinte plasztikus, háromdimenziós hatást kelt. A térbeliség gondolata, a faktúra szisztematikus felépítése mellett olyan elméleti festészeti problémák érdeklik, mint a változatos beállítások, perspektívák, atmoszferikus hatások, a képfelület és a motívumok torzítása, a színek és a fény-árnyék együtthatása. Megfogalmazása szerint három rétegből épülnek fel képei: az első a fakturális alapterület, erre kerül a formaalakító festői felület, végül a vastag festékréteg kidomborodó formáiból létrejön a reliefszerű felszín, amelyet ő „terepasztalának nevez.

 

Az első sorozatok képi összhatása realisztikusabb a későbbiekhez viszonyítva, melyeken a természeti alakzatok messziről szemlélve sem mindig különböztethetők meg egyértelműen a képszerkezetet és faktúrát adó lendületes ecsetvonásoktól. A topográfikus hűség egyre kevésbé fontos. Míg a kilencvenes évek végén festett Forgalom-sorozatban az ember által létrehozott környezetet ábrázolta, antik városok és távoli kultúrák romjait, ezzel párhuzamosan festett Biogeometria-sorozata az ember és természet kapcsolatáról szól, a természeti formák (szőlődombok, tengerszemek) és települési struktúrák szigorú szerkezete feloldódik a színek és a lendületes, anyagszerű ecsetvonások dinamikájában. Élővilág című sorozatán rezervátumokba zárt, vagy szabadon élő, veszélyeztetett állatokat festett. A látvány szempontjából a tömeg, a végtelen sokaság mozgalmas, képépítő hatása érdekelte (szétrebbenő vízimadarak raja, sivatagi tevekaraván, szavannán vonuló csordák). Legújabb képein visszatér a várostematika, ezeken a földrajzi hűség igénye ismét előtérbe kerül, de a visszafogott földszínű árnyalatok elvonatkoztatnak a konkrét látványtól, ezek mellett a Biogeometria újabb változatait festi.

 

Baranyai Levente sorozatai a Föld albumának tekinthetők, úgy, ahogyan a 20-21. század fordulóján láthatnánk-felülről, egyszerre elemelkedve és elfogultan. Művei számos egyéni és csoportos kiállításon szerepelnek. 1998 óta rendszeresen állít ki az őt képviselő Do-vin Galériában. A galéria klasszikus műkereskedelmi eszközökkel építi a fiatal festő pályáját: rendszeres kiállításokkal és katalógusok kiadásával teszi egyre népszerűbbé a gyűjtők és érdeklődők körében. Több alkalommal is szerepelt a madridi ARCO nemzetközi kortárs vásáron, emellett képei más kelet- és nyugat-európai helyszíneken (Pozsony, Brno, Varsó, Moszkva, Bécs, Berlin, Bohum) is láthatók voltak.