Természetrajz címmel nyílt a Faur Zsófi Galéria májusi kiállítása, a Gellérthegyről lezúduló virágzó vadgesztenyék tövében. A látványosan zöldülő Bartók Béla úton nem titkoltan a tavasz ürügyén sorakoznak fel az eleven növényzetet nem csupán zöld háttérként tételező, hanem a természeti környezettel, elsősorban a városi tájjal való ellentmondásos viszonyunkat feltérképező művészi álláspontok. Közös bennük, hogy választott tárgyukat a természettudományos módszereket idéző szisztematikus feldolgozásnak vetik alá és ebből kifolyólag mindegyikük sorozatban gondolkodik. Az egyetlen képbe sűrített filozófia hiányáért a témák és műfajok sokszínűsége kárpótol. Mert van itt minden: megcsonkított fák, mágikus csendéletek, kitömött denevér, intarziakép, Kunst-und Wunderkammer, és éjszaka a Földön.

Fotó: Simon Zsuzsanna

Szerintem Alfredo Barsuglia Kunst und Wunderkammerje és a hozzá tartozó rajzsorozat ihlette a kiállítás címét. A Finds Research Laboratory nem egyszerű herbárium vagy felgombostűzött rovargyűjtemény; szó sincs a talált dolgok szisztematikus, tudományos rendszerezéséről. A sosemvolt flóra-fauna kombinációk, manipulált kisállat-tetemek (kedvencem egy szárnyakkal ellátott szőrös pingponglabdára emlékeztető apró denevér, és egy nála jóval nagyobb, az eozinmáz színeiben csillogó rózsabogár – egyáltalán létezik ekkora?), a szubjektív természettanulmány állomásai. Az apró tárlókba szortírozott kompozíciók melletti feliratok afféle tér-idő koordináták, mégsem magyaráznak meg semmit, a kívülállónak csak a rácsodálkozás élménye marad.


Fotó: Simon Zsuzsanna


Fotó: Simon Zsuzsanna

A gyűjtemény a falon folytatódik. Ami elsőre préselt növénynek, közelebb hajolva már inkább fényképnek tűnik, arról kiderül, hogy végtelenül finom rajz. Egy mezei virág, zuzmóval borított faág, részben a botanikus könyveket idéző aprólékos természettanulmány, ugyanakkor megint csak végletesen szubjektív a megfigyelés fókuszát, egyben a képkivágatot illetően. Eszembe jut a soha vissza nem nézett makrók özöne (hiába mindenki beleszédül a lehetőségbe), de a mai amatőr botanikusokat már rég nem a világ megismerhetőségébe és feltérképezhetőségébe vetett hit hajtja. Barsugliának nyilván nem a képrögzítés a célja, időt és fáradságot nem kímélő odafordulása, a rajz elkészítésének hosszú folyamata a megismerés eszközévé válik.


Fotó: Simon Zsuzsanna

Ha az előbbi műhöz a botanikus könyvek lapjai, akkor Ember Sári és Sally Anne-Kelly Nature Fertile fotósorozatához a barokk csendéletek kínálkoznak párhuzamként. A gondosan megépített gyümölcs- és zöldségkompozíciók színharmóniája és anyagszerűsége annak idején lehetőséget adott a festőnek, hogy mesterségbeli tudását fitogtassa. Mindez azonban sosem volt öncélú: a hervadó virágok, oszló tetemek, romlásnak induló ételek memento mori-ként a mulandóságra figyelmeztettek. A „termékeny természet” csendéletei is élet-halál metaforák, de szerencsére mindig van bennük valami váratlan, szívderítő elem. A hétköznapi, hagyományosan női tevékenységre utaló eszközök – horgolt szalagok, kötőtű, spárga, háló, vetni való magok – helyenként talán csak színek, minták egybecsengése miatt kerülnek a zöldségek mellé, de néhol mágikus hangulatot sugároznak, ismeretlen (termékenységi?) rítusok eszköztárává lényegülnek át.


Fotó: Simon Zsuzsanna

A látszólag mozdulatlan almahalom a képernyőn a gyümölcscsendéletek sorát folytatja. A csalóka látszat ellenére Rizmayer Péter videóinstallációjának digitális Édenkertjéből szinte észrevétlenül, de egyre-másra tűnnek el az almák. Gondolhatunk a bűnbeesés feltartóztathatatlan folyamatára, de Tündér Ilona kertjéből, a kipeckelt szemű őrzők orra elől ellopott aranyalmákra is.


Fotó: Simon Zsuzsanna

Gosztola Kitti faportréi a városi környezetben az emberi érdekeknek (hol kényelemnek, hol biztonsági előírásoknak) áldozatul eső fatársainknak állít emléket. A mondanivaló kegyetlensége és a rajz szépsége között feszülő ellentmondás szívszorító. Az elektromos vezetékek terébe növő lombkorona érzéketlen és sokszor aránytalanul nagymérvű csonkolása nemcsak esztétikai probléma, hanem szinte minden esetben a fa lassú halálához vezet. Az oszlopszerűen csonkolt fa körvonalát követi a fa saját anyagából készített keret és a formához igazodva metszett üveg, kiemelve a portrék torzó jellegét, szinte üvegkoporsóba zárva a növényt.  A megörökített fák nemcsak egyedi, megismételhetetlen önmagukat, de fajukat is képviselik, amire latin nevükkel ellátott apró réztábla emlékeztet. Gosztola Kitti legapróbb részletekre kiterjedő figyelmében, odaadó és fegyelmezett munkájában van valami vezeklésszerű, amivel a környezetünkben élő más létformák iránt tanúsított érzéketlenségünket igyekszik jóvátenni.


Fotó: Simon Zsuzsanna

Blahó Borbála Dísznövényei hasonló témát feszegetnek. Aprólékos munkával létrehozott kompozíciói - kiemelném a cserepes növény szilánkról-szilánkra összerakott levélerezetét, vagy a kép-a-képben alapon készült falambéria intarziát - megint csak urbánus szemszögből nézve „ ideális” természetképet mutatnak. A dísztárgyként kezelt élőlények retró hangulatú belső terekben, kopár előkertekben senyvednek. A képek groteszk hangulata, a stilizált elemekkel együtt a szocialista idők egyik felejthetetlen lakberendezési dísztárgyát idézik, hiszen a hétvégi ház falán vízparti nádast vagy pálmafás oázist megörökítő intarziás faliképek szintén árkádiai tájak voltak a maguk módján. Blahó intarziaképeinél nemcsak a téma, de a közvetítő anyag is növényi, és Gosztola Kitti képkereteihez hasonlóan integráns része a műveknek.


Fotó: Simon Zsuzsanna

A kiállítás egyik legenigmatikusabb műve a mamutfenyőnek álcázott rádióantennát nappali és éjszakai fényben megörökítő Időkapszula-sorozat. Nehezen értelmezhető emberi cselekedet óriás műnövényt létrehozni álcázás céljából, hiszen ilyen teremtmény nem létezik a természetben, ergo a mimikri reménytelen. Nagyvonalú tájátalakító gesztusként értékelve azonban már-már a land art műfajába sorolhatjuk. Kudász Gábor Arion másik, Zöldterület-sorozata a jól ismert és magabiztosan uralt környezetünk idegen, veszélyes arcát mutatja meg. Éjjel ugyanis jobban látszik, hogy valójában osztozunk a terepen, hogy a fák átszövik a talajt és a levegőt és a növények brutálisan erős jelenléte egy időre megfordítja a hatalmi viszonyokat.


Fotó: Simon Zsuzsanna

Az alagsorban Blahó Borbála dupláz. Állami gondozott rajzok című önálló kiállításán a falba simuló frottázsokon ember nélküli városi tájakat látunk, mániákusan agyonszabályozott köztereink abszurditásig vitt variációit. Végletekig leegyszerűsített és kontrollált elemekből építkező (már-már játékos) sorminták uralják a teljességgel használhatatlan egyentereket.  Itt nincs élet, hiányzik a múlt rétegeinek szervesen egymásra épülő egyedi mintázata. Az üres padok, az ágyásszegéllyel körülvett (mű)gyep és a mindent lekerítő, ki- és bezáró pollerek rasztere gúnyos fricska a közösségi térként megbukott városi zöldterületek tervezőinek is.