Az idén ötödszörre kiosztásra kerülő Katalizátor-díj több újdonságot is tartogatott. Olyannyira, hogy a tranzit.hu szervezésében az évről évre, következetesen újragondolt jutalmazási rendszer 2014-ben egyenesen pályázattá alakult, tehát míg a korábbi évek során meglévő teljesítményeket értékelt, idén inkább új művészeti projektek generálására vállalkozott.
A következőkben három különböző szereplőt, csoportot kérdeztünk meg a Katalizátor 2014 tapasztalatairól. A szervezők oldaláról a Katalizátor-díj 2014 stábja, Hegyi Dóra, László Zsuzsa, Muskovics Gyula, Simon Vera, Soós Andrea és Szakács Eszter fogalmazta meg közös válaszát a három hónapos, többlépcsős, nyitott díjazási folyamattal kapcsolatban. Az öt döntőbe került projektgazda közül pedig a február 23-i díjkiosztó gálán azonos közönségszavazatot elérő két pályázót faggattuk: a Residenc Ybusz ötletgazdáját, Tulisz Hajnalkát, valamint a Barátok szobái projekt kigondolóit, Beöthy Balázst és Keserue Zsoltot.

Izgalmas fordulat volt a díjátadón, hogy Tulisz a közönség szimpátiája ellenére is lemondott a neki ítélt támogatásról, hogy a későbbiekben magára a pénzosztó szervezetre bízza a Residenc Ybusz nomád csereprogram kidolgozására tett javaslatot. A lakáskiállítások koncepcióját újraértelmező pályázók ugyan mindketten egy termékeny kísérleti terepként látták a többségi vélemény mentén formálódó előkészítő munkát, egyben egy a díj felaprózódásához vezető, Janus-arcú folyamatként is értékelik azt.

A gálaesemény, a tranzit.hu stábjának rövid felvezetőjével kezdődött (Muskovics Gyula, és az est moderátora: Ránki Júlia)   Fotó: Simon Zsuzsanna

Katalizátor-díj előkészítési szakasza a decemberi nyilvános fórummal indult, amelyre egy felhívás alapján lehetett ötletekkel pályázni. Valóban beindult a katalizátor és a kezdeti koncepciókat a pályázati kiírás generálta, vagy már meglévő tervekhez nyúltatok?

Keserue Zsolt: A projekt alapötletét a felhívás miatt kezdtük alaposabban végiggondolni. Korábban is beszélgettünk a művészet lehetséges alternatív modelljeiről, de az hogy összeüljünk, és nekiálljunk kidolgozni a Barátok szobáit, az a Katalizátor-díjnak – vagy nevezzük inkább pályázati kiírásnak – köszönhető.

Tulisz Hajnalka: A Rezidenc Ybuszt a tranzit.hu felhívására találtam ki. Abból indultam ki, hogy mire költeném a pénzt az ő helyükben. Tavaly a barátaimmal már gondolkodtunk azon, hogy a Katalizátor-díjat az Erstének kellene adni, mert ők katalizálják legjobban az egész folyamatot. Amit én most javasoltam a tranzitnak, az is egy ilyen önreflexív megoldás.

Katalizátor 2014 logója Tulisz Hajnalka hackjével kiegészítve

A Katalizátor 2014 mind a tranzitblogon indított elméleti körkérdésben, mind a januári közös workshopokon az együttműködés és versengés összeegyeztethetőségét vizsgálta. Kibontakozott valós konstruktív versengés? A résztvevők meg tudtak fogalmazni egymás számára hasznos tanácsokat, észrevételeket, kritikákat? Ezek mennyire épültek be a projektötletekbe?

TH: A kezdeti koncepcióm nem változott. Voltak olyan kritikák, hogy kevés a konkrétum, nincs pontosan kidolgozva például, hogy kik ülnének a kuratóriumban, kik döntenek a residencyről. Azon az állásponton voltam, hogy nem akarom addig kitalálni a részleteket, amíg nem realizálódik a projekt. A Residenc Ybusz egy fikció, egy költői modell. Féltem is tőle, hogy amikor elkezd realizálódni, akkor pont azok a részek tűnnek el belőle, amik a szépek benne… Az, hogy magát a versengéssel járó hierarchikus struktúrát lebontsuk, szerintem nem a találkozók mennyiségétől, hanem a résztvevők mentalitásától függött.

Beöthy Balázs: Alapvetően nem változott meg a projektünk, inkább csak kibontakozott azáltal, hogy arra kapacitáltak minket, hogy beszéljünk tanácsadókkal, szakértőkkel, külsős emberekkel, akik valamilyen formában reflektálhatnak az elképzelésünkre. Az eredmény pedig egy experimentális szituáció lett, hiszen a projektek mindegyike elnyert valamiféle támogatást, de szinte minden esetben kevesebbet annál, mint amiből meg lehetne valósítani.

KZs: Egy kicsit erőltetett volt. Ahhoz talán nem találkoztunk eleget, vagy nem volt elég motiváció, hogy egy tényleges együttműködés elinduljon.

tranzit.hu: A mi – mondhatjuk, hogy naiv – víziónk az volt, hogy annak az öt pályázati anyagnak a kigondolója, akiknek a „továbbjutása” mellett szavaztak a decemberi nyitott fórum résztvevői, munkacsoportként kezdenek el dolgozni, és közösen, minden tudásukat összeadva egy komplex projektet dolgoznak ki. Azonban már a fórumon is nyilvánvaló volt, hogy a projektötletek annyira sokfélék, hogy hiba lenne egyként kezelni őket. Bár volt olyan pont, ahol majdnem kialakult a közös munka, pl. Bajusz Orsolya és a Közelítés Művészeti Egyesület között.

Mit gondoltok, a díjátadót megelőzően a tranzitblogon futó körkérdések tanulságai, az előkészítési folyamat és a januári workshopok tapasztalatai mennyire mutatnak egy irányba?

tranzit.hu: A versengéssel kapcsolatos kérdéseink a projektötletek kidolgozása alatt kerültek ismét előtérbe, ugyanakkor az állami intézményekkel kapcsolatos ambivalens viszony – tehát, hogy „vonuljunk ki” vagy „ne engedjük, hogy elvegyék tőlünk” – mostanában a szakma tágabb köreit folyamatosan foglalkoztatja. Érdekes például – és ugyanakkor magától értetődő –, hogy a jelenlegi helyzet mennyire megváltoztatja az egyéni célokat: elérkezünk arra a pontra, ahol lehet, hogy külön-külön, de együttműködve kell dolgoznunk.

TH: A tranzitblogon vázolt elméleti kerettel szemben ez a demokratikus, részvételre építő modell kevésbé működött a gyakorlatban. A díjátadó végén pozitívnak találtam, hogy nem emelték ki külön a nyerteseket. Az, hogy a százaléktorta sem mutatott nagy különbséget az egyes projektek között, szintén illett az idei Katalizátor szellemiségéhez.

BB: A mi projektünk is arról szól, hogy a protokollokra rákérdezzünk, arra, hogy milyen keretek mentén lehet bemutatni kortárs művészetet. Ebből a szempontból találkozik a koncepciónk a tranzit.hu elképzelésével. A Katalizátor 2014 esetében a díjfabrikálás költségét és a szakértők munkájának a honorálását elhagyták, és a közönségre bízták a döntést. A mi projektünk esetében a résztvevők személyes honorálásának kérdése szintén szóba kerül, sajátos feszültséget teremtve, hiszen a lakáskiállítások akár önkéntes alapon, privát is kivitelezhetők lennének, bizonyos kompromisszumok árán. Egyrészt azonban problematikus az elvárt ingyenmunka, másrészt nem lenne helyénvaló, hogy néhány esetben álljuk a költségeket, miközben a folytatásra nem maradna keret. Tanácsadóink mindenképp több esemény megrendezése esetén tartanák sikeresnek a projektet. Így még kérdéses, hogy érdemes-e belevágnunk a kivitelezésbe.



Az öt döntős projekt százaléktortája a közönségszavazás után

Az öt döntős pályázó mégis megszavazta a kétmillió forintos díj első egymilliójának egyenlő arányú elosztását. Ezáltal a továbbiakban a közönség már csak az összeg második feléről rendelkezhetett a díjátadón. Ez a közös döntés, az elötödölés gesztusa egyszerre reagál az idei felhívás „együttműködés/verseny” hívószavaira, ugyanakkor a várt „szakmai minimum” a kivitelezés tekintetében egy nehéz helyzetet is teremt. Hiszen a pályázók a pályázati koncepciójuk megfogalmazásakor kétmilliós büdzsében gondolkodtak. Hogyan értékelitek ezt a folyamatot?

tranzit.hu: Verseny és kooperáció egy különös keverékét figyelhettük meg a munka során – miközben a körkérdésre válaszolóktól megtudjuk azt is, hogy ezek nem ellentétei, hanem inkább variánsai egymásnak. Ennek az egyik hozadéka lett az, hogy a résztvevők a pénzjutalom szétosztása mellett döntöttek. Azzal a négyszázezer forinttal, amit nagyjából az egyes projektek kaptak – és ami egyébként kevéssel tér el az eddigi, fejenkénti ötszázezer forintos díjtól – idén mégis többen kapják meg – nem lehet megváltani a világot, de kétmillióval sem. Az idei év célja sokkal inkább az volt, hogy beindítson kezdeményezéseket, amelyek közül több hosszabb távon is fenntartható és esetleg további kezdeményezéseket hoz létre.

BB: Én kifejezetten tiltakoztam, mert a kiírásban feltüntetett összeggel kalkulálva dolgoztuk ki a javaslatot. Idézve egy Facebook-kommentet az eredményt mutató „százaléktorta” fotója alól: „Minden művész rémálma, hogy pénzt kap, de az semmire sem elég és örülnie kéne neki...”

KZs: Ezt a döntést nem a pályázat meghirdetője hozta. A kétmillió egyenlő mértékű elosztásával nem értettem egyet, a megvalósult verzióval is csak részben. Az öt továbbjutott projektből négynek volt jelen képviselője a szavazáson, és a többség így döntött.

BB: Ha kétmillió forintot öt egyenlő részre osztunk el, akkor mindenki négyszázezer forintot kap. Most ugye az első helyezettek kaptak négyszázötvenezret, tehát kicsi a differencia. Majdnem ott tartunk mintha egyenlően el lett volna osztva öt felé az egész. Kicsi volt a közönség mozgástere a szavazásban. Talán szerencsésebb lett volna, ha csak egy szavazólapja van mindenkinek, úgy jobban polarizálódott volna a döntés. De mindenképp érdekes volt a folyamat. Azt is eredménynek tekinthetjük, hogy volt egy szituáció, amiben leültünk gondolkodni, megfogalmazódhatott egy idea, amire különböző módon volt lehetősége reflektálni nekünk is és másoknak is.

TH: Egyrészt örültem, amikor felmerült, hogy ne legyen egy nyertes. Én azt mondtam, hogy ne egyformán, hanem objektíven számoljuk ki, hogy melyik projektnek mennyire van szüksége. Szerintem példamutató lett volna, azt közvetítette volna, hogy bízunk egymásban, nem akarunk ügyeskedni vagy harcolni egymás ellen. Másrészt ez a döntés számomra csak látszatra demokratikus, szerintem félmegoldás. Az jutott eszembe, hogy ez olyan mint, amikor a parlamentben a politikusok megszavazzák a fizetésüket. Meg a játékelmélet idevágó tétele: egy versenyhelyzetben a kevésbé esélyes versenyző nagyobb eséllyel szavaz arra, hogy legyen elosztva a nyeremény, mert ezáltal ő is kaphat belőle. Míg aki esélyesnek érzi magát, az valószínű, hogy nemmel szavaz a felosztásra, jobban megéri kockáztatnia, hisz számára már az a kérdés, hogy mekkora arányban részesedik a nyereményből.


A Trafó színpadképe az eredményhirdetés előtti pillanatban   Fotó: Simon Zsuzsanna

A díj átalakulásának másik fontos pillére, hogy a döntéshozatal szakmai zsűri helyett a közönség szavazataira lett bízva, a díjátadó ceremóniának is egy színpadi, performatív formát választottatok. Ez a döntési és prezentációs mód párhuzamba állítható akár olyan, tömegmédiából is ismerős mintázatokkal, mint például a valóságshowk, vagy a tehetségkutatók szavazási rendszere. Az ilyen formátumok alkalmazása szerintetek nyithat a szélesebb közönség felé is, hogy a Katalizátor ne csak egy szűk szakmai kérdés legyen? Ebbe az irányba mutathat az is, hogy a „díjátadó” immár másodszor került a Trafó nyilvános programjába, ingyenes részvételi lehetősséggel. Vajon ebben a kísérleti keretben mennyire mozogtak kényelmesen a döntőbe jutott alkotók?

tranzit.hu: Úgy gondoljuk, ezek a formák, különösképpen a módszertanuk képesek arra, hogy egy tágabb közönséget is megszólítsanak. Elsősorban a művészeti társterületekre gondolok, hiszen például a színházi világban is hasznos lehet az a fajta érdekérvényesítésen, együttműködésen és szakmai önrendelkezésen alapuló attitűd és folyamat, amelyet szerettünk volna felvetni. További fontos tanulság, hogy bár a díjátadó színpadi szituációját a legtöbb résztvevő kreatívan használta, némi szorongást is keltett a szereplés kényszere, és a produkciók létrehozására tett erőfeszítések nem feltétlen segítették a projektötletek kidolgozását és színvonalas kommunikációját.

TH: Nem volt problémám ezzel a szituációval, mert a prezentációm elején a Shield feliratú fehér ing felvételével reagálni tudtam erre a problémás helyzetre. Ez egyszerre jelentett számomra egyfajta szerepváltást és – bár védelmet nem – a védelemre való igény kifejezését is, ami a magunkra kényszerített szituáció természetellenességéből fakadt.

BB: Ez egy kísérleti helyzetként jelent meg a Trafóban, ami számunkra is új volt. Nem voltam még valóságshow-szereplő sem – bár ezt a benyomást nem szeretném túlhangsúlyozni.

Tulisz Hajnalka performance lecture közben, fehér ingben   Fotó: Simon Zsuzsanna


Bajusz Orsolya és Wessely Anna performansza   Fotó: Simon Zsuzsanna

Szerintetek egy laikus érdeklődő számára a február 23-i esemény mennyiben állt össze egy olyan koherens képpé, amely a „kortárs képzőművészet jelenlegi helyzetét, dilemmáit és kihívásait” mutatja be?

tranzit.hu: A nem szakmabeli közönség számára a visszajelzések alapján érdekes volt az esemény, ugyanakkor nem világos, hogy mennyire mutatták jól felismerhetően a kortárs (képző)művészet mint a status quo-t, a mainstream elgondolásokat megkérdőjelező, annak előremutató és kísérletező jellegét. Ez elsősorban kommunikációs és közvetítési kérdés, és bár nagyon törekedtünk erre és a pályázókat is igyekeztünk ebben támogatni, talán még több moderálás és az esemény folyamán zajló informális beszélgetések – amikre idő hiányában nemigen került sor – tovább segíthette volna ezt a folyamatot.


Ha telt ház nem is, de kellemes zsúfoltság volt jellemző a Trafó soraiban   Fotó: Simon Zsuzsanna

A tranzit.hu gondolkodik olyan közös keretben, ahol az öt projekt további inkubálásában is szerepet vállal?

tranzit.hu: Követni és kommunikálni fogjuk az elnyert támogatás felhasználását és a projektek megvalósulását, de a továbbiakban nem szeretnénk ezeket közös keretbe erőltetni.

Mit gondoltok: a Katalizátor-díj összegétől függetlenül is megvalósulnak a projektek? Ennek kedvezhet az, hogy több projekt is hálózatos modellben gondolkodik.

tranzit.hu: Ha azt nézzük, hogy a decemberi bemutatkozó fórum óta mennyit fejlődtek az ötletek, akkor egyértelműen igen: más-más léptékben, de mindegyik projekt el fog indulni. Az egyikből lehet, hogy egy tanulmány születik, a másikból kiadvány, a harmadikból kiállítássorozat, a lényeg, hogy a gondolkodás folytatódik. Az idei Katalizátor-díj folyamata annak is teret adott, hogy az ötletek megvalósításáról és fenntarthatóságáról a projektgazdák egymással, a Tranzit-stábbal és külső szakértőkkel is beszélgethettek. Beöthy Balázs és Keserue Zsolt a lakáskiállítások sorozatát például egy kurátor-művész-házigazda hálózatban képzeli el, ami egy idő után függetlenedik a kezdeményezők személyétől, Szabó Péter és Szűcs Teri közösségi pénzügyi modellje az egész szakmára számít, a Közelítés Művészeti Egyesület projektje pedig egyenesen arról szól, hogy hogyan lehet összekötni különböző városok művészeti kezdeményezéseit, és ezáltal beindítani az információ- és tapasztalatcserét. Az elvontabb és költőibb stílusú projektek, mint Bajusz Orsolya az Öngyarmatosítás kiskátéja vagy Tulisz Hajnalka Residenc Ybusz ötlete pedig eleve nem kötődnek olyan szorosan a művészekhez vagy a meghívott szakértőkhöz, mert ők is többeket bevonva képzelik el a folytatást.

Ha egy jóslatot kellene megfogalmazni a jövő évvel kapcsolatban, mit gondoltok: milyen irányba fog elmozdulni a Katalizátor? Az idei év hozadékaként megjelenő pályázati jelleg tartós koncepció lesz a Katalizátor-díj életében?

TH: Úgy gondolom, hogy a pályázati jelleg egy tartós változás, irány marad.

tranzit.hu: Úgy tűnik, hogy a pályázati jelleget meg kell tartani. A jelenlegi helyzetben – és ez valószínűleg jövőre is így lesz – sokkal fontosabb az, hogy előre tekintsük és ne hátra, hogy új projektek létrehozását támogassuk, mintsem már megvalósult, befutott projekteket díjazzunk. Természetesen a folyamatot még jobban át kell gondolnunk, pontosítani, csiszolni kell a részleteken, illetve azon is el kell gondolkodnunk, hogy a díj megnevezést megtartsuk-e.

BB: Ez nagyon nehéz dolog. Maga az egész késő-kapitalista művészeti rendszer alapvetően igazságtalanságra épül. Kemény versenyeztetés folyik egy sztárszisztéma mentén, van néhány tucat világsztár, akik túl vannak foglalkoztatva, asszisztensek hada dolgozik a kezük alá. Van mellettük néhány tízezer, akik ilyen-olyan szinten híresnek számítanak, és adott esetben meg is élnek belőle. A többiek - pár millióan - már nem jutnak el a megélhetésig. Tehát van egy alapigazságtalanság, a befektetett munka ellenértékének rendszeres elmaradása, amit ezek a versenyek és díjak csak részben kompenzálnak. A jelenlegi, konkrét eset tanulsága az, hogy a döntés-előkészítés nagyban befolyásolja a döntést. Tehát nem pusztán a döntéshozók és a döntések vannak, hanem egy folyamat van, és a döntés-előkésztés minősége és módja, az odavezető út és annak transzparenciája mindig erőteljes hatással van az adott döntésre. Optimistán nézünk a jövőbe, de azért illúzióink nincsenek.