Pörög a Nextfeszt, az új generáció fesztiválja a Trafóban. Ennek megfelelően a hely alagsori galériájában bemutatkozó képzőművészek is igen fiatalok, mi viszont már többükre felfigyeltünk. 2016 áprilisában például Fridvalszki Márkkal foglalkoztunk: Sirbik Attila, a St. Euphemia című regény szerzője vezetett végig egy számos kérdést felvető, szubjektív gondolatmenetet 88. lapszámunkban. Miben gyökerezhet, ha egy képzőművész a haditechnológiában látja meg a szépséget? Milyen választott művészi technikák következnek a digitális eszközök működésének hibáiból?

Ahhoz, hogy igazán közel tudjunk férkőzni Fridvalszki alkotásaihoz, valamint azok katonai-technikai, hatalomstruktúrákat mozgató dimenzióihoz, lehetséges, hogy szükségünk van valamiféle személyes tapasztalatra, akár egy traumatikus élményre, vagy legalább a traumáról való tudás traumájára. Szerencsétlen szófordulat lenne, ha azt mondanám: nekem volt szerencsém mindezekhez – de mégis – háborús hátországban nőttem föl, Szerbiában¹, aztán később szöknöm kellett a katonai behívó( k) elől (jött több is, folyamatosan), még középiskolás fejjel Szabadkáról egészen Pécsig, ahol aztán ’99-ben megéltem a NATO-bombázásokat. Hogyhogy megéltem? Pécsett? Az F–16-osok – vagy éppen az az F–117-es lopakodó is, amit Szerbiában egy magyar kiskatona lőtt ki – Taszárról szálltak fel, és ha tiszta volt az ég, akkor a Pécs környéki borvidéken, ahova az osztálytársakkal jártunk ki borozni – még látni is lehetett őket. Hallani pedig egészen biztosan. Számomra ez volt az, amit úgy hívok: a traumáról való tudás traumája. Az a szorongó, neurotikus érzés, amikor tudod, jókor jó helyen vagy, viszont mégis, a család, a haverok. Írtam később prózát, ami éppen erről szólt, hogy akkor azt ott nem értették, mert „jó itt neked, nem?”, otthon meg a haver az erdőben bujkál, miután kivezénylik őket a később lebombázott kaszárnyából, Kosovo környékén röpködő bombarepeszek között a villódzó, sivító erdőmélyben. Túlélés. Szorongás itt is, ott is. Lesz belőle trauma.

Később poszttraumatikus stressz. Aztán jó néhány év után, a katonaságot is elfelejtve – azt sem sikerült végül megúszni – egy írói ösztöndíjjal Prágában kötöttem ki. Tavaly. Köszönhetően – áttételesen – többek között ezeknek az élményeknek is. Fridvalszki pedig éppen ebben az időszakban vett részt, szintén ösztöndíjjal és szintén Prágában, képzőművészként egy rezidenciaprogramban a MeetFactoryben. Itt találkoztunk. Itt találkoztam az ő képzőművészetén keresztül először a másik oldallal. A NATO-bombázók, az F-szériás repülőgépek klausztrofób pilótafülkéjével. Megrázó élmény volt, még ha csak áttételesen is: megtapasztalni ezeket a szorongással teli sötét tereket, a csúcstechnológia csodáit, amiben az ember teljes anonimitásba burkolózva hajt végre, parancsszóra feladatokat. Emlékszem arra is, egészen kiskoromban az Élet és Tudományt járatta a bátyám, azokat nyálaztam még alsóban, és találtam bennük cikket az idegenekről, jóval később pedig megfejelte még ezt az X-akták egy-egy jobban sikerült korabeli része is. Akkor nem úgy mondtam, hogy para volt az élmény, csak megmozdult bennem valamiféle szorongással vegyes félelem, ami később egészen hasonlított a háborútól való kilencvenes évekbeli félelemhez, csak az sokkal kézzelfoghatóbb volt, bejött a szobákba, a magánterekbe, a hétköznapok része lett. A gyerekkori ufós élmények durván háttérbe szorultak. Aztán a Meetben Fridvalszki faltapétáin, kollázsain, Xerox-printjein ez a két élmény összevegyült és mindenféle egymáshoz egészen hasonló szorongás fúzióját köpte ki magából. A csúcstechnológia gépein, a bombázókon és a katonai szimbólumokon kívül idegen testek (ahogyan mi azt elképzeljük), a földönkívüli létezőket mutató vizuális jelek zuhataga köszönt vissza. Első ránézésre olyan volt ez, mint valami művészeti gyakorlattá szublimált sci-fi-rajongás. Nem álltam meg, hogy ne kérdezzek rá a műveket motiváló személyes élményekre. Aztán gyorsan ki is derült, hogy gyerekként mindketten ugyanúgy „paráztunk” az idegenektől. Azóta ebben a művészetté szublimált tudományos-fantasztikus világban sokkal többről van már szó, mint egyszerű gyerekkori emlékről, de még a traumáról való tudás traumájánál is messzebbre mutat mindez. A legtöbbünket érintő gyerekkori élményeket és a közelmúlt regionális, közép-kelet-európai történéseiből fakadó toposzokat látjuk viszont. (És azokat a háborús eseményeket, amelyekhez a műveknek szintén közük van: az Öböl-háborút vagy szeptember 11-ét.) Hogy mi ezekben a közös? A hadiipar, vagyis a technológiai fenséges minden egyes kis részlete az, ami annyira vonzza Fridvalszkit. Nem a csúcstechnológia mögött kikutatható, kitapogatható emberi sorsok. Ezek az alkotások nem személyesek, egészen más perspektívából közelítenek, zoomolnak. Az anyagszerűség, az anyag elévülésének lehetősége, a romosság állapota, az anyagiságban megjelenő idő és a kísértetiesség, az „unheimlich” faktor fejeződik ki bennük. A hadiiparban megjelenő anyaghasználatot Fridvalszki munkái analitikus módon vizsgálják, kiemelve azt a felfokozott feszültséget, ami a tisztaságot, tökéletességet, „digitalizáltságot” reprezentáló speciális, agresszív, aerodinamikailag tökéletes felületek és a használatuk során keletkező „erózió” között alakul ki. Ezek a tiszta, tökéletes, digitalizált gépek képesek a legnagyobb pusztításra, ugyanakkor ők maguk is a rom állapota felé haladnak, elévülnek, elavulttá válnak a folytonos tökéletesítés hajszolása közben. Ugye érezzük a feszültséget ebben a paradoxonban? Pontosan ezt láttam és éreztem meg én is azokon a felületeken, amiken Fridvalszki a MeetFactoryban dolgozott. Szín nélküli világ. A rezidenciaprogram végén aztán egy installációt készített, ami a Hagere Geometrie sorozat egyik darabja lett, és mint a széria többi része, ez is a szürkeség, a poszt-digitális taktikák mentén dolgozta fel a hadigépezet által inspirált esztétikát, felületeket.



Később, idén tavasszal, húsvét környékén futottunk megint össze Pesten, a Chimera Project-beli kiállítása nyitónapján, kora délután. Még rendezgette a teret. Nekem rohannom kellett Szerbiába, de még a Klauzál téri kis bolt előtt legurítottunk egy délutáni frissítőt, ahol beszélgetés közben eszembe jutott, hogy egyetemistaként, amikor szembejöttek Virilio, Flusser vagy Baudrillard elméletei, akkor egy igencsak absztrakt, elméleti gondolkodás elsajátítása mentén sok minden tisztázódott le bennem, többek között a háború és a média kapcsolata. És akármennyire hihetetlen, de olyasmi járt a fejemben, miután kijöttünk a Chimerából, ide a kis bolt elé és beszélgettünk a húsvétról, hogy azért nem árt ismernünk a bombázók fedélzeti működésének tulajdonságait, a techno-kultúrát vagy a hiba értékét a képzőművészetben, valamint a hiba kiküszöbölésének őrült hajszolását, többek között a harci repülők működtetése terén. Ennyi már biztosan közelebb visz minket ezekhez az alkotásokhoz, az installációs tér befogadásának lehetőségeihez, akkor is, ha nem értünk a logisztikához vagy nem voltunk katonák. És itt emlékezzünk vissza a már említett, Jugoszláviában kilőtt lopakodóra. A gép „útja” a matematikai tervezéstől a láthatatlanságon át eljutott a „teljes beomláshoz”, a rom állapotához. Ez volt a csúcstechnológia bukásának pillanata a korszerűtlenséggel szemben. Egy vajdasági katona (Dani Zoltán, civilben pék) lőtte ki 1999-ben a láthatatlan F–117- es Nighthawkot, egy a célponthoz képest sokkalta elavultabb technikával rendelkező föld-levegő rakétával. Valóságba ágyazott szürrealizmus.

A legnagyobb paradoxon az, hogy a harci gépek esetében a hiba kiküszöbölésének végtelenített hajszolása az ember saját pusztulásának ágyaz meg. Ebből a szempontból a Fridvalszki alkotásaiban észlelhető digitális, technológiai malőrökből származó elégtelenségek – ha megnézzük legújabb sorozatait², vagy akár a T+U fanzine³ általa tördelt és dizájnolt felületeit – többek között éppen erre a paradoxonra hívják fel a figyelmet. A Chimera Projectben bemutatott alkotások, a képek és a térinstalláció mellett, helyesebben azzal párhuzamosan egy felszabdalt track is hallható volt, amelynek gyökere egy ’90- es évekbeli, elhíresült acid-techno szám, amelyben a szöveg egy Jim Morisson-sampler: „The music was new black polished chrome and came over the summer like liquid night.” Fridvalszki fogta és át- vagy inkább felülírta ezt a Morrison-idézetet: „The plane was new, grey, polished chrome and came over the desert like liquid night.” A számot a FOR nevű budapesti techno-formáció revisitelte és rakta össze egy, a galériatérben hallható hanginstallációként. Így ebben az intermediális térben megragadhatóvá vált Fridvalszki művészethez való techno-archeologikus hozzáállása is. Ugyanakkor, ha a hiba kiküszöbölésének felértékelődését vesszük alapul, annak a technikai dimenziónak a tükrében, amelynek szublimálódásaként keletkeznek Fridvalszki alkotásai, akkor összefüggéseket, analógiákat fedezhetünk fel azok és a térben hallható hanginstalláció között is. Ugyanis a „poszt-digitális” esztétika többek között annak az alapvető tapasztalatnak köszönheti létét, hogy a mindennapi munka a digitális technológia által elborított környezetekben zajlik: számítógépek ventilátorai búgnak, lézernyomtatók dobálják a dokumentumokat, a felhasználói felületek megszólalnak, merevlemezek zúgnak tompítva. Még pontosabban, a tapasztalat a digitális technológia azon „hibájából” ered, ami ennek az új munkavégzésnek a folyománya: glitch-ek (ugrások), rendszer-, programhibák és -összeomlások, leállások, aliasing és kvantálási zaj, torzítás és persze a hangkártyák alapzaja szolgáltat nyersanyagot, épül be a zenébe.⁴ Ha mindehhez még hozzátesszük azt az alkotási módot és technológiát, ahogy Fridvalszki számos munkáját létrehozza, ugyancsak a hiba esztétikájának kérdésköréig jutunk el. Hiszen a Xerox-printek, a fénymásolás magában hordozza az elcsúszás, az el-másolódás, a kép-zaj és ugyanúgy a torzítás vagy az ugrások által keletkezett „hibákat”.

Azonban nemcsak a hiba esztétikája értékelődik fel ezekben az alkotásokban, hanem többek között a káosz/fraktál szerepe is, hiszen a művész olyan mozzanatokat hoz létre alkotásaiban, a szimulációs rendszerek, a műhold vezérelte tér(le)képezés logikája által, amelyek megbontják a képi narráció hagyományos módozatait. Ezeknek a munkáknak sok esetben egyetlen szabálya a szabálytalanság, vagy inkább az, hogy nincs előre meghatározott, külső rend beléjük kódolva. A harci repülők képernyőjének esetében a célpont, a megsemmisítésre kárhoztatott ellenség a bemérés pillanatáig ismeretlen. Ilyen módon ezek az alkotások vagy az ismeretlent és a várakozást jelenítik meg, vagy a bemérést, majd a döntés és a megsemmisítésre irányuló kioldás pillanatát. Fridvalszki legújabb sorozatai, így például a pozsonyi HIT Galériában, de a Chimera Project tereiben is, a pusztítás utáni szorongást, a pusztítás és pusztulás utáni pillanat kitágulásának atmoszféráját érzékeltetik.⁵ Számára bevallottan a mindig mostra rímelő, akár azzal ki is egyenlíthető, emlegetett totális most annyit tesz, hogy azokat a problémákat próbálja feldolgozni, amik jelenlegi életünkben nagyon is relevánsak, akár újszerűek, akár meghatározóak. A jelen történetében a technológia olyan szerepben tűnik fel, ami nélkül az életünket el sem tudjuk képzelni; valóban egyre inkább gyorsul az idő, és ha elég érzékenyek vagyunk, érezhetjük a szingularitást, vagy akár átélhetjük a Bruce Sterling-féle sötét mélységbe való végtelen zuhanás élményét is.

1 Voltaképp Jugoszláviában, a széteső Köztársaság pillanatáig.
2 A jelenleg Lipcsében alkotó művész első kiállítása a budapesti Chimera Projectben egy új együttműködés kezdete volt a galériával. A tárlat pedig újabb mérföldkövet jelentett Fridvalszki közelmúltbeli kiállításai sorában, melyek közt olyan ismert befogadóintézmények és művészeti fesztiválok találhatók, mint az OFF-Biennále Budapest (T+U), az Xchange Art Week Berlin 2015, a pozsonyi HIT Gallery, a stuttgarti Akademie Schloss Solitude (T+U), a berlini Vorspiel Transmediale 2016 (T+U), a budapesti Kisterem és a prágai MeetFactory.
3 „A T+U füzetek készítése közben attitűdöket, taktikákat tanulunk egymástól. A T+U számomra az abszolút jelen (»totális most«) problematikájával foglalkozik, a technológia és az ember viszonyával, valamint az ebből eredő kísérteties és elidegenítő faktorral. A címben szereplő Unheimliche (félelmetes, furcsa, kísérteties) jelző köznevesült alakja is erre utal. Bartók Imre jegyezte meg, hogy nem evidens az »és« jelentése a két szó között, elvégre ez éppúgy utalhat szerves kapcsolatra, ahogyan ellentétre is.” (Fridvalszki Márk)
4 Kim Cascone: A hiba esztétikája: „posztdigitális” tendenciák a kortárs komputerzenében, Balkon, 2003/12.
5 A T+U első száma a bunkert tematizálja, kicsit paranoid intrója szerint egy posztkulturális világban élünk, amely már nem vár az apokalipszisre, hiszen az már megtörtént. Nem volt nukleáris holokauszt, észre se vettük, mikor jött el a pillanat, amikor elvesztettük a technológia felett az uralmat.

Fridvalszki Márk

A bécsi Universität für Angewandte Kunst grafikai képzését a Képzőművészeti Akadémia grafika tanszékével egészítette ki, ugyancsak az osztrák fővárosban, ahol 2011-ben kitüntetéssel diplomázott. Ezt követően Berlinbe, majd Lipcsébe költözött. Aktuális művei az endizmus fogalmát, a korszak vége lelkiállapotát járják körül és jelenítik meg vizuálisan: print, kollázs, installáció és egyéb médiumok felhasználásával. Gondolkodásmódjára többek között a techno-kultúra, a sampling gyakorlata és az olyan kortárs elméletek, mint az antropocén fogalma vannak hatással, illetve a szkepticizmus azon formája, ami az objektív valóságot annak reményében kérdőjelezi meg, hogy azt egy egyénileg megalkotottal helyettesítheti. Munkáiban előszeretettel épít képzőművészeti utalásokra is, biztos kézzel válogat a 20. század második felének gazdag anyagából, az arte poverától a kilencvenes évek kommersz médiájának látványvilágáig, a trash- és junk-kultúráig. Esetében a képi élmény értelmezése a háttér felfejtése, a jellemző szubkulturális utalások, vonások ismerete nélkül, olykor szinte lehetetlen. Alkotásaihoz kapcsolható kulcsszavak: eltűnés, dromológia, entrópia, ismeretlen, kísérteties, transz/poszthumán-, földönkívüli-létek, paleontológia, geometria, expresszivitás, elvágyódás, kozmosz, káosz/fraktál, horizont, lebegés-áramlás, virtuális valóság, energia, redukció, tér-dimenzió, techno- kultúra, matematika, trash, szimuláció, individuum, narráció, jövőkutatás, acid.

Online megjelenés: 2016.10.09 23:01

Eredeti lead: Hogyan értelmezi Fridvalszki Márk műveit a St. Euphemia című regény írója? Miben gyökerezhet, ha valaki a haditechnológiában látja meg a szépséget? Milyen választott művészi technikák következnek a digitális eszközök működésének hibáiból? Sci-fik, ufók, X-akták és a valóság: az F–16-osok. Valamint a gyorsuló idő.