Úgy szeretnék műítész lenni

Kováts Lajos Lemon

Azt mondják, céltalanul nem érdemes élni. Óvodás koromban álmaim netovábbja egy tyúkszem és egy pár nyikorgó talpú bőrcipő volt. Aztán kicsit később, úgy az első vagy a második osztályban, Lollobrigidát szerettem volna feleségül venni. Tisztán emlékszem ezekre a marhaságokra. Úgy látszik, akkor nagyon fontosak lehettek, ha ilyen mély, maradandó nyomot hagytak bennem. A nyikorgó cipő már megvolt, a tyúkszem, hálistennek még nem, ahogy Lollo sem, persze ő most már inkább csapás lenne, mint öröm. Az igazi boldogság az elengedés, ez egyben a szabadság záloga is. A vágyak bebörtönöznek, leláncolnak, ha be is teljesülnek, csak újabbakat generálnak. Ha nem válnak valóra, elenyésznek vagy őrjítővé válnak, és tragédiák okozói lesznek. Különösen akkor, ha rögzülnek, és mániákusan ragaszkodunk hozzájuk egy életen át. Mondjuk, valaki király szeretne lenni, de nem lesz az. Bánkódni felesleges, hiszen nehéz élete van a királynak, állandó stressz, döntéskényszer, örökös libikóka. A trónfosztott királyról meg jobb, ha nem is beszélünk.

 
A Dorozsmai úti óvodában már a mesékből levontam a tanulságot a magam számára, jobb dolga van egy udvari bolondnak, mint a korona boldogtalan tulajdonosának. Nevezhetjük sipkásnak is, de a Joker név talán jobban jellemzi lényegét, a szabadságot. Az állandó változás lételeme a bolondnak. Lehet vidám, bánatos, komoly, sőt tudományos, kedve szerint, ahogy vágyai sodorják. Sok mindent kipróbáltam magam is, sokféle ruhába belebújtam, de ha a szerep már nem tetszett, időben odébbálltam. Az utóbbi hetekben egyre többször éreztem, váltani kéne, és lám-lám, a vágyak csendben ébredezni kezdtek. Ki tudja, átok ez, vagy pozitív hajtóerő? A filoszokat valamiért mindig csodáltam. Az a rengeteg könyv körülöttük, a hatalmas íróasztal, tetején a sok-sok jegyzettel, a frissen hegyezett ceruzák illata, mind, mind sóvárgással töltött el, ha a közelükbe kerültem. Lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy egy kicsit nyugisabb életre vágyom. Szóval, elárulom, kerek perec, mi az új ideám. Meg is mondtam magamnak reggel a fürdőszobatükör előtt. Nem kerteltem, csak úgy bele a saját pacekomba, határozottan, őszintén: „- Lajos! Úgy szeretnék műítész lenni!" Tulajdonképpen meg sem lepődtem, számítottam erre a mondatra.
 
Ha izgalmas, új feladatom van, azonnal elkezdek álmodozni. Terveket szövök, hogy majd így meg úgy lesz, megaztán én és csakis én, ki más, nem igaz? Valakinek csak meg kéne váltani a világot. Már lódulna is a képzelet, csak előbb egy dögös nevet kéne találnom. Mindig bénának éreztem a Kováts Lajos nevet. Abban biztos voltam, hogy a fűszerek és a fagyigombócok közt kell keresnem az igazit. Végül sikerült. Megvan a név! Ráadásul, fűszer is, fagyi is. Kicsit izgulok, leírva én is most látom először. Kováts Lajos Lemon. Tetszik, baró. (Van még egy ez is - az is név, aki kitalálja melyik az, a számlámra bekaphat egy Magnumot.) Mehetünk?
 
Szombaton és vasárnap pihenek. Tudom, tudom, ne ájuldozzanak, tudom, hogy a hét nem itt kezdődik, de a tudományos munkához fel kell töltődni. Fontos a rákészülés és a relax. Amikor önöknek kezdődik a hét, tradicionálisan hétfőn, nekem már kutatónapom van, ja és kedden is az van. Szerdán benézek a Galcsiba, de csak ha nem vagyok betegállományban.
 
Egyszerűen nem értem. Amióta műítész lettem, minden héten lever valamilyen nyavalya. Szóval, szerdán tizenegy körül beugrom, de csak délig. Egytől a Bellákkal ebédelünk valahol, persze mondanom sem kell, hogy még ebéd közben is csak a meló. Ilyenkor zavarjuk le a heti konzultációkat. Persze, csak apróbb kérdésekben hozunk döntéseket. Például múlt héten azt mondtam neki a palócleves után: „-Te Gábor, együtt aludtam a Ferenczy Októberével, már kétszer, tudod, hogy nekem ez a módszerem. Ugye, tudod? Na, ne nézz már ilyen hülyén. Ilyenkor érzem meg a frankót. Van ilyen, nem? És tudod, mire jöttem rá? Megmondom, mert úgy sem tudom magamban tartani: a képpel gondok vannak. Nézd, Gábor, szerintem lőjük le. Nem frankó az, hanem kampó. Az Október totál hamis, sosem volt Ferenczy. Hogy ki más, ha nem ő? Azt nem tudom megmondani. Annyian jártak oda akkoriban, ráadásul nemcsak festők, bányászok is. Nem nézhetem át az összes októberi vasúti menetrendet. Már fel is hívtam a védettségi osztályt, hogy vegyék le a védettséget. Új címet is javasoltam a leltárhoz: Ismeretlen festő: „Kertész, húszkilós műtrágyával, törött napernyő alatt." Lehet, hogy kicsit szájbarágós a cím, de szerintem, jól leírja a lényeget. - Bellák csak ennyit mondott: - Hülyeség!"
 
Na látják, ez az, ez az. Ettől szép igazán ez a munka, ezektől a heves, parázs szakmai vitáktól. Állandóan érvek és ellenérvek feszülnek egymásnak. Úgy szeretek műítész lenni!
 
A csütörtök kicsit lazább, ilyenkor terepmunkán vagyok. Igazi izgalmak, ez maga az élet, képeket mutatnak nekem a pesti galériások. Szóban nem nyilatkozom, csak az írásos véleményem érvényes, élni is kell valamiből. Nem vagyok olcsó, azt mondják, persze, csak viccesen. Sajnos fogalmuk sincs, mit kér egy nagymenő, mondjuk Párizsban. (Igaz, ha ő téved, akkor kártérítést fizet, de ezt hagyjuk.) Ennek ellenére, szeretnek a galériások, különben minek hívnának meg állandóan ebédelni, sőt vacsorázni. Közben jókat beszélgetünk, nagyon érdekli őket a munkám. Igazán, olyan kíváncsiak, szinte isszák a szavaimat. Mindig meg szokták kérdezni, hogy milyen képet láttam, és hol? Sőt, azt is, hogy a tulajdonos milyen egészségi állapotban van. Roppant kedvesek és figyelmesek.
 
A péntek az összegzésé. Áttekintem, mit végeztem, és mi csúszik át a jövő hétre. Az állati hajsza miatt rendszerint le vagyok maradva. És az igazi, nagy dolgokról még nem is beszéltem. Ez még csak a heti gályázás rövid összefoglalója volt. Tudják, miért szeretnék annyira műítész lenni? Mert akkor majd végre alkothatok is!
 
Rajongok a nagy művészekért. Boldogsággal tölt el, hogy kijavíthatom a hibáikat, amit ők persze akkor még nem érzékeltek, hiszen nem volt rálátásuk. Egy szóval, kikapálom a szart az életműből. Sokkal markánsabb, tisztább lesz a kép. Ennek érdekében új, a művészettörténészek által sosem használt módszereket vezettem be.
 
Idestova tíz éve használom a puzzle-módszert. Ha egy szétvágott kép darabjai nincsenek együtt, vagy nincsenek meg hiánytalanul, és ezért a fragmentum nem kapcsolható egzakt módon a
feltehetően másik darabon lévő szignóhoz, akkora kép hamis. Le van lőve! Semmi cicó, nálam van a stukker. Szemre, stílusra, színekre, gesztusokra ne hivatkozzanak, reménytelen. És a kémia, a restaurátorok, az írásszakértők, meg a rögöny se érdekel! Én vagyok a monográfus! Igaz, hogy én neveztem ki saját magam, de ez a lényeget nem érinti. Sőt, ez benne a szép! Ezért is szeretek műítész lenni.
 
Egy másik rutin a váratlan ellentámadás, vagy más szóval, altatás. Irok, mondjuk egy bizonyos képről, egy könyvben, szárazon, tényszerűen. Mindenki azt hihetné, hogy minden rendben. Aztán pár év múlva váratlanul lelövöm, azaz hamissá nyilvánítom, sőt levetetem róla a védettséget, a nyomaték kedvéért. Ha megtehetem, miért ne?
 
Alapvető kutatási módszerem viszont pofonegyszerű. Csak olyan festőnek vagyok a monográfusa, akinek a hagyatékából meg tudtam szerezni a telefonregiszterét. Akinek nincs benne a telefonszáma, annak nem lehetett eredeti képe a festőtől. Kivételt csak ritkán teszek, különleges esetekben, például, ha vidéki a tulajdonos és sokáig utazott a Nyírségből Pestre, hogy velem találkozhasson. Ilyenkor engedékenyebb vagyok, akár egy gyengébb aktot is hajlandó vagyok elismerni eredetinek.
 
Aztán, ha már úgy érzem, kezd az életmű alakulni, kiadok egy monográfiát. Jó nagyot és vastagot. Mit csináljak, ha én ahhoz vonzódom. Milyen érdekes, az élet ismétli önmagát, csak azoknak a képei kerülhetnek be, akik benne vannak az ÉN telefonkönyvemben. Szokták mondani, hogy kicsit szubjektív a válogatás, de nekem így tetszik. És? Bizony, bizony én vagyok a monográfus.
 
Míg idáig jutottam az írásban, jókat mulattam, még ha kicsit ciki is, ha valaki a saját viccén röhög. Csak az a baj, hogy ez nem vígjáték, hanem dráma. Ezért aztán inkább úgy döntöttem, NEM SZERETNÉK MŰÍTÉSZ LENNI! Legalább is ilyen nem, és jó lenne, ha más sem lenne ilyen, akár fűszer, akár fagyi.
 
Egy műítész elsődleges és legfontosabb szerszáma a szeme, ha az nincs, akkor műítész sincs. Általában igaz, ha nem jó a szerszám, akkor gáz van. Ez a műítészre is érvényes. Listákból, telefonregiszterekből, levelekből, lakásbejelentőkből, jó életrajzot lehet írni, de műveket megítélni végtelen bátorság - sőt megkockáztatom - óriási felelőtlenség. Egy hamisítványt beemelni az életműbe helytelen cselekedet, de bármily furcsa, nem tragikus, hiszen majd a jó szemű utódok kirostálják. Ellenben jó, sőt kiváló műveket hamissá nyilvánítani végzetes, beláthatatlan következményekkel járó hiba. Gondoljunk arra az esetre, amikor az elkeseredett örökös a szemétbe hajítja értéktelennek vélt örökségét, vagy dühében összetépi, átkozva saját felmenőit. Nekem álmatlan éjszakáim lennének. Nem akarok műítész lenni! Ilyen nem. Nekem tetszett az a régi gyakorlat, hajdan a Nemzeti Galériában, hogy többen, sokat látott öreg rókák összeültek megvitatni egy-egy képet. Mi ez a zsigerből én vagyok a monográfus-attitűd? De még ezzel se lenne olyan nagy baj, ha a zsigerkedőnek lenne szakmai tekintélye. De, ha még sose mondták volna kedves (akik rá akarnak menni vigaszágon a Magnumra és nem tudták a megoldást, most figyeljenek), szóval, ha még nem mondták és lehet, hogy nem is fogják, én megmondom helyettük is, hogy a keménykedéshez szakmai tekintély kell, vagy is kellene, de az, neked nincs, Vanília. - Nos, akik csokira tippeltek, azok tévedtek. Persze azért vagyok ilyen laza, mert egy-két tökös legény megígérte, hogy a segédem lesz, ha párbajra kerülne sor.
 
Szóval kedves Doktor Majoros Valéria Vanília!
 
Lehet, hogy szokatlan, hogy belülről „ugatok", de sose voltam se belül, se kívül. Megannyira sose remegtem a holnapért, hogy aztán ne tudjak tükörbe nézni. Sosem voltam ideges, ha bakiztál. Legfeljebb nyeltem egyet. Egyszer három oldalt írtál az Új Művészetben hamisnak ítélve egy Tihanyi-képet az aukciómon. Szerintem, de mások szerint is, akkor is tévedtél. És igazán az sem érdekelt, se engem, se mást, amikor azt a bizonyos sapkás gyereket is - egy fragmentumot - kitaszítottad a családból, azaz nem ismerted el Tihanyinak. Remélem, emlékszel, amikor ezzel puzzle-t akartál játszani távoli, számomra ismeretlen töredékekkel, és én azt mondtam: „ - Köszi, de olyat a tízéves Dávid fiam is tud, és fizetnem sem kell érte. Nem lehetne csak úgy egyszerűen, szemmel? Vanília? Nem lehetett. És azóta se lehet. Láthatod, a Kieselbach-gyűjteménynek negatív véleményed ellenére megbecsült, vállalható darabja lett. Mit gondolsz, miért? Azért, mert a véleményed okozhat ugyan anyagi károkat, de szakmailag sokak számára figyelmen kívül hagyható. Egyébiránt meg azt gondolom, aki képek sorsáról ítélkezik, ne vegyüljön a műkereskedelemmel, és ne írjon sales promotion cikkeket aukciós katalógusokba, mert az is árt az imidzsének. Megkérdőjelezi ugyanis a szerző függetlenségét.
 
Tévedni emberi dolog, de te túl sokat tévesztesz, Vanília. Ez a cikk nem hivatott arra, hogy mindet felsorolja. Vehemensen támadsz, utánanyúlsz képeknek. Eljársz az „érdekükben", hogy ki ne állítsák, vagy hogy vegyék le a védettséget róluk, mert szerinted hamisak. Teszed mindezt ködös, érthetetlen, spekulatív indokok alapján. Szembemész megalapozott szakmai, nem csak műkereskedelmi véleményekkel. Azon sose gondolkoztál, hogy ezzel nemcsak Tihanyinak, vagy Mattis-Teutschnak (Uramisten! Azt hallottam, már Ferenczyre is ráhajtottál), hanem az egyetemes magyar kultúrának okozol, vagy okozhatsz kárt? A tulajdonosok szívritmuszavarairól, vagy anyagi veszteségeiről nem is beszélve.
 
Arra lennék kíváncsi, mi történik majd, ha egyszer súlyos tévedésed egzakt módon nyer cáfolatot. Odébblibbensz, egy bocs, tévedtem megjegyzéssel? Vagy ugyan arra a következtetésre jutsz, mint én. NEM SZERETNÉK MŰÍTÉSZ LENNI!