Joachim Wtewael (1566–1638) holland festő A Szent család Szent Jánossal, Szent Erzsébettel és az angyalokkal című alkotásának a második világháború végén nyoma veszett Gothában. A kép 1987-ben bukkant fel Nyugat-Berlinben, 1991-ben Londonban, majd 1999-ben – a „gothai ítélet” nyomán – szerencsésen visszaérkezett türingiai otthonába.

Szász-Coburg és Gotha hercegei a 17. századtól uralkodtak Türingiában. Kora barokk stílusban épülő rezidenciájukat a harmincéves háború mielőbbi befejezésének reményében keresztelték „Friedenstein” (Béke köve) kastélyra. Ernst herceg 1640-től gyűjtött festményeket, s a Wunderkammer (csodakamra) elnevezésű szalon falára először Lucas Cranach, Peter Paul Rubens és Frans Hals alkotásai kerültek. A testesedő képgyűjteményt 1842-ben nyitották meg a nagyközönség előtt, s ekkor már Wtewael 1603-ban festett képe is része volt a kollekciónak. A Bajorországban és Türingiában uralkodó Coburg hercegek számos európai királyi családba beházasodtak, ezért Bismarck gúnyosan „Európa istállójának” nevezte el a famíliát.

Carl Eduardnak, Türingia hercegének csakúgy, mint a többi német uralkodótársának az 1919-ben elfogadott Weimari Alkotmány értelmében el kellett hagynia a trónját és műgyűjteményét átadni az államnak. A fiatal köztársaság e nemes lemondást busás jóvátételi támogatásokkal honorálta. Carl Eduard azonban nem fogadta el a kárpótlást és hosszú jogi huzakodás után, 1928-ban csak ahhoz járult hozzá, hogy gyűjteménye új gazdája az általa létrehozott „A Művészet és Tudomány Szász-coburgi és Gothai Alapítványa” legyen.

A herceg extulajdonosi minőségben tagja lett az elnökségnek és lelkesen készítette feljegyzéseit immáron az új felügyeleti szervnek, a türingiai Népművelésügyi Minisztériumnak. Carl Eduard emellett szorgalmasan gondozta húszezer hektárnyi földjét, a tulajdonában megmaradt kastélyokat, majd a harmincas évek elején áttette székhelyét bajorországi felségterületére, ahol Hitler is többször megfordult. Idővel több nemzetiszocialista szervezet pártoló tagja lett és királyi palástját mind gyakrabban cserélte fel SA-egyenruhájára.

A háború alatt Gothából közvetítőkön keresztül kihozatott néhány festményt, valamint rajzot, és ezeket bajor közgyűjteményeknél értékesítette. A tranzakció könnyen ment, a Harmadik Birodalom múzeumpolitikája nem volt nagy híve a provenienciakutatásnak.

1945-ben a herceget internálták, majd a nácítlanítási eljárás során szimpatizáns, illetőleg mérsékelten terhelt kategóriába került, noha szerencséjére mindössze 5000 márka büntetés kifizetésére kötelezték.

Miközben Carl Eduard a múlt feldolgozásával töltötte idejét, neje, Victoria Adelheid fenséges asszony a jövőre összpontosított. 1945 júniusában elutazott az eredetileg az amerikaiak által fölszabadított Türingiába, és Friedenstein kastélyából megpróbálta menteni a menthetőt. Küldetését szerencsés csillagzat alatt végezte: az orosz csapatok megérkezése előtti napokban vagy talán órákban Gothából amerikai teherautókon éremgyűjtemények, pergamenkódexek, könyvek és értékes festmények hagyták el a romos országrészt Bajorország irányába.

Eberhard Schenk zu Schweinsberg múzeumigazgató ha nem is önszántából, de töredelmesen bevallotta a szovjet parancsnokságnak, hogy az uralkodó család és szerény személye is időnként kiemelt tételeket az alapítványból, szovjet verzió szerint a közvagyonból. Utoljára éppen Rembrandt kisalakú portréját „dobta át” az amerikai megszállási övezetbe, a festmény mellesleg néhány évvel később 75 ezer márkáért talált új gazdára.

Schweinsberg őszinteségét a szovjet fölszabadítók három hónapos fogsággal köszönték meg, és távollétében lefoglalták a múzeumi leltárlistákat. Ám a türingiai alakulatok köztudottan a nyersanyag, jelesül az uránérckészletek lokalizálásának szentelték figyelmüket és a művészetre kisebb hangsúlyt fektettek. Persze ez is relatívan értelmezhető. Friedenstein kastélykönyvtárának több száz éves köteteit kiküldték Moszkvába, azonban a festmények tömeges elszállítására nem érkezett parancs. Wtewael manierista festő Szent családjának tehát ukáz nélkül kelt lába.

Az NDK-beli múzeumok később nem verték nagy dobra háborús veszteségeiket – a méretekről először 1955-ben lehetett fogalma a műértőknek, amikor is a Szovjetunió visszaadta a Drezdai Képtár anyagát. 1956 végén Friedenstein kastélyba az oroszok visszaszállították a hercegi család könyvgyűjteményének egy részét, 300 ezer kéziratot és régi lenyomatot, majd 1958-ban 37 festményt. Utána 1982-ig nem történt semmi, amikor is peres úton két Dürer-portré került vissza az NDK-ba, egyenesen az USA-ból.

1992-ben a londoni Sotheby’s aukciósház kapcsolatba lépett Gotha városával, és elővásárlási jog címén 700 ezer angol fontért (2,2 millió DM) felajánlotta Wtewael Szent családját a kastélymúzeum számára. A városka kitért az ajánlat elől, helyette 1992 márciusában a türingiai államügyészségnél feljelentést tett képlopás vádjával ismeretlen tettes ellen. A szövetségi belügyminisztérium restitúció-politikai megfontolásból a város mögé állt, amely időközben Londonban ügyvédeket bízott meg a kép visszaszerzésével.

Az állami mentőöv azért is volt olyan fontos, mert aktuális tapasztalatok birtokában magas ügyvédi honoráriummal és komoly perköltséggel számoltak. Akkoriban kerültek vissza ugyanis Texasból a quedlinburgi székesegyházba, Szász-Anhalt tartományába azok a relikviák, amelyeket egy művészbarát amerikai katona a háború után magával vitt. Az amerikai örökösök ügyvédei nehezen váltak meg a családi hagyatéktól, és sejteni lehetett, hogy ez a gothai igény esetében sem lesz másként.

A Wtewael-kép útja ekkortól vált követhetővé: 1945-ben vagy 1946-ban egy Kozlenko (vagy Kozlenkov) nevű ezredes zsebre vágta a 21x16 cm kisalakú képet és hosszú éveken keresztül magánál őrizte Moszkvában. A családi fáma szerint ajándékba kapta.

A nyolcvanas években egy szemfüles német idegenvezető felvette a kapcsolatot az elhunyt katona rokonaival. A cicerone már fölöttébb otthonosan mozgott moszkvai és leningrádi műgyűjtőkörökben és nyugatnémet múzeumoknak időnként visszajuttatott rajzokat és metszeteket. Most azonban privát üzletet készült nyélbe ütni, és Kozlenko utódait sikeresen meggyőzte afelől, hogy a festmény nyugat-berlini ikonkereskedőknél lenne a legjobb kézben. Az ebédlőasztalon hagyott egy vaskos borítékot és elköszönt.

Az első találkozást tettek követték, bár a koordinálás körül bakik csúsztak be. Az idegenvezető, aki időközben az Elveszett műremekek című kézikönyvből értesült, hogy a Szent család a gothai veszteséglistán áll, legszívesebben lefújta volna az akciót. Csakhogy előzőleg megállapodott egy Moszkvában szolgálatot teljesítő afrikai diplomata feleségével, „Big-Mammával”, aki zsebében a kis festménnyel a tervezettnél hamarabb, 1987 elején utazott be Németországba. Első útja a megadott nyugat-berlini címre vezetett. A galerista 30 ezer márkát csúsztatott „Nagy-Mamma” mellényzsebébe.

Az átvevő műkereskedő azonban nem volt tisztában a műtárgy értékével, s bevitte a közeli dahlemi múzeumba, ahol a művészeti kurátor értékbecslés helyett a bűnügyi rendőrséget értesítette. A képet lefoglalták és vizsgálati eljárás alá vetették. Ennek során megállapították, hogy rablott holmiról van szó. A Tiergarten kerületi államügyészség nem vette fel a kapcsolatot Gothával, jóllehet a türingiai város csak 300 kilométerre feküdt a nyugatnémet enklávétól. Akkoriban a berlini fal és a szögesdrótok még csírájában fojtották el az efféle kollegialitást.

Így történt, hogy néhány hónap képzárlat után a nyugat-berlini kereskedő immáron hivatalosan is átvehette szíve csücskét és azt áruba bocsáthatta. Igaz, komoly vásárlási szándékkal sokáig nem ostromolták.

Anne Lowanthal Wtewael és a holland manierizmus című monográfiájában arról számolt be, hogy 1975 és 1986 között világszerte 18 Wtaweal-festmény került elő az ismeretlenből. Nem sokkal a könyv megjelenés után felbukkant a tizenkilencedik is.

A Szent család 1991 elején került a Panamában bejegyzett és postafiókkal rendelkező Cobert Finance S. A. elnevezésű cég tulajdonába, amely még abban az évben bemutatta a Sotheby’snél. A képet fölvették a következő, áprilisra tervezett aukcióra, 1–1,3 millió dollár kikiáltási árral, és az árverési katalógusban származástörténeti adatként közölték a nagyérdeművel, hogy a becses műtárgyat Adolf Kozlenkov 1945-ben ajándékba kapta. Az eladási szándéktól végül elálltak, és mint említettük, elővásárlási opciót kínáltak Gothának.

Gotha sokallta az árat és 500 ezer márka értékben ellenajánlatot tett a panamai cégnek, hangsúlyozva komoly vásárlási szándékát. A panamaiak persze kevesellték az ajánlatot, mint állították, jóhiszeműen vásárolták meg a holland festő alkotását, amely többszörösét éri. E hír kézhezvétele után Gotha beindította a második eljárást: polgári perben követelte a londoni legfelsőbb bíróságtól tulajdonjoga elismerését és a kép visszaszármaztatását. A londoni jogászok, hogy tisztán lássák a helyzetet, a Coburg-háztól kértek igazolást, amely szerint lemondott a felbukkant műkincsről.

Ezzel a lépéssel párhuzamosan gothai kezdeményezésre beindult a szakértői jelentések gyártása, igaz, a specialisták véleménye megoszlott: egyesek ellenezték a pereskedést, mondván, hogy a szovjet katona bűne a német törvények értelmében már 1975 vagy 1976-ban elévült, miáltal a mostani tulajdonos keze és az aukciósház szándéka tiszta, míg a többiek azzal érveltek, hogy hivatalos igénybejelentés hiányában a kép odavész a műkincspiac gyanús cégek által irányított útvesztőiben. Gotha végül nem riadt vissza a nehézségektől.

A visszaigénylőkhöz Türingia tartomány mellé a hercegi családi alapítvány is óvatosan fölsorakozott, s a lemondó szándéknyilatkozat szignálása helyett megkérvényezte, hogy saját ügyvédjei ingyen és bérmentve Londonban betekinthessenek a periratokba. A német állam nemet mondott, szemlátomást attól tartott, hogy idegenben kell majd belső, nyitott vagyonjogi kérdéseket rendeznie. Így került át az egyezkedés színhelye Münchenbe, ahol a Coburg-alapítvány továbbra is kötötte az ebet a karóhoz: igényt tart a képre.

A Szövetségi Köztársaság kínos helyzetbe került, külföldön pert indított be, mielőtt tisztázta volna a visszaigényelendő tárgy tulajdonviszonyát. Az alapítvány és az állam között amúgy is éppen konfliktushelyzet uralkodott. A kilencvenes évek közepén Gotha városát egy torontói fegyver- és óragyűjtő kereste meg, aki vételre felkínált a múzeumnak 350 ezer dollárért egy onnan származó 17. századbeli asztali órát, amelyhez állítólag évekkel korábban Londonban jutott hozzá egy viszonteladótól. A Coburg-alapítvány erre a műtárgyra is igényt támasztott, jóllehet bírósághoz egyik fél sem fordult és így az óra nem került vissza Türingiába.

A Wtewael-ügyben az államérdeknek kapóra jött egy szerencsés véletlen. 1996 végén egy történész a weimari állami levéltárban előbányászott egy sorsdöntő dokumentumot, az úgynevezett 38. parancsot. Ennek értelmében a Szovjet Katonai Parancsnokság 1946. január 25-én rendelte el Türingiában a vagyontárgyak lefoglalását. Ez az okmány azért volt fontos, mert egyfelől eleddig csak korábbi szovjet parancsok voltak dokumentálva, amelyeket minden valószínűség szerint azért nem lehetett Gothában végrehajtani, mert Türingiát az amerikaiak csak 1945 júliusában adták át a Vörös Hadseregnek területcsere keretében.

Másfelől az 1945 második felében napvilágot látott intézkedések a volt náci tulajdon beszippantására irányultak. Az NDK1949-ben alakult és egy éven belül államosították az összes alapítványt, vagyontárgyaikkal együtt. Ami pedig keletnémet tulajdonná lett, az 1990-ben az egyesült Szövetségi Köztársaság tulajdonába került át. A német logika imigyen alkotmányjogilag legalizálta a korabeli kelet-berlini lépést, és ezt olyan határozottan tette, hogy a Coburg-alapítvány végül hozzájárult, hogy erősítésként az állam oldalán szálljon ringbe. Saját igényéről önzetlenül lemondott.

1997. március 7-én a német napilapok szalagcímekkel hívták fel az olvasó figyelmét arra, hogy kezdetét vette a Sotheby’s és a Wtewael-kép jelenlegi tulajdonosa ellen indított német per főtárgyalása. A Szövetségi Gyűlés államháztartási bizottsága ismételten írásba adta, hogy vállalja az összes költséget, az esetleges fellebbezést beleértve. Több tucat tanút citáltak be, egy részüket Londonban, a többit Berlinben hallgatták ki. A vallomásokból kiderült, hogy a kép körül forgolódó és fontoskodó személyek alvilági és prostituált-miliőből származnak, s értéktárgyak mellett a múltban nagy valószínűséggel fegyverrel is kereskedtek.

1997 nyarán a panamai cég hirtelen bevallotta, hogy a vásárolt műkincs viszontagságos múltját nagyon is jól ismerte. Annyi új apró részlet került napvilágra, hogy a bíráknak nem sikerült felgyorsítaniuk az ügymenetet, pedig a londoni nemzeti galériában 1998 nyarán az Utrechti Iskola legnagyobb mesterei mutatkoztak be. A Szent családot is ide várták, s a kurátorok fájlalták legjobban, hogy az ítéletet csak szeptemberben mondták ki.

1999. február 19-én dr. Michael Naumann államminiszter ünnepélyesen átadta a Wtewael-festményt a gothai múzeumnak. Beszédében kihangsúlyozta, hogy a kép vándorlása egy happy enddel végződő bűnügyi regénybe illene. Nem mondta, de talán gondolta, hogy kívánatos lenne, ha a többi 200 elveszett gothai festmény is hazatérne. Közülük tíz a moszkvai Puskin Múzeumban van.

2001 márciusában a Coburg család kettéosztotta vagyonát egy művészeti és egy családi alapítványba, majd kiegyezett az állammal. Ami a weimari köztársaságban Carl Eduard makacssága miatt vontatottan ment végbe, nyolcvan évvel később rutinformalitásnak bizonyult: a művészeti alapítvány lemondott Gothában található vagyonáról, amelynek értékét 0,5–1,2 milliárd márkára becsülték, míg a család Türingia tartománynak adományozta a gothai erdőgazdaságot és a 130 millió márka értékű Friedenstein kastélyt.

A hercegi ház lemondott nyitott vagyonjogi igényeiről, míg a tartomány úgyszintén írásba adta, hogy nem tart igényt az 1945 júniusáig a nyugati megszállási övezetbe átjuttatott és később ott áruba bocsátott műtárgyakra. Emellett a hercegi család tíz éven keresztül havi 10 ezer márkát (5000 euró) bocsát a múzeum rendelkezésére karbantartási célokra. A Coburg-utódok úgy látják, hogy immáron teljesen megbízhatnak az állam gondoskodásában, amely a kincseket a legjobb képessége és tudása szerint őrzi, gyarapítja, kutatja és prezentálja.

A tartomány köszönetképpen 15 millió márkát érő 800 hektárnyi erdőt visszaajándékozott a családnak, 2004-ben pedig a városban bejegyezték a „Fiedenstein kastély” polgári jogi alapítványt, amelynek kuratóriumába meghívtak egy Coburg-képviselőt.

E gesztus úgy is értelmezhető, hogy a „szent család” – ha a politikai és gazdasági belviszályok kikerülik Gothát – most már együtt fog maradni.