VILÁGRASZÓLÓ VACSORA

EHHEZ KÉPEST A CSILLAGOK HÁBORÚJA KISMISKA

Winkler Nóra

A Brooklyn Múzeum hatalmas méretű épületének néha hodályszerű termei közt van egy intim, szobajellegű tér, drámaira hangolt világítással. A gazdag gyűjteményben az ókori egyiptomitól az afrikai törzsi művészeten át az európai iparművészetig és a legaktuálisabb kortársakig sok minden megtalálható, külön bálterem is van különleges események számára, de az igazi parti ebben a titokzatos, emeleti szobában zajlik...

„Ó, hogy szeretnék-e olyan világban élni, ahol
a gender-kérdés nem akkora ügy?
Nyilván. Valaha eszembe jut-e, amikor dolgozom,
hogy most nőként teszem? Nyilván nem.”
Judy Chicago
 
 
Judy Chicago: Emily Dickinson (1830-1886) amerikai író és költő tányérja, 1974-1979

Brooklynba óvatosan érkezik a tavasz. Pár nyárias nap után orkánerejű szél jön, sőt havazik is kicsit, majd beáll arra, ami síeléshez ideális: hideg van, kristálytiszta a levegő és szikrázóan süt a nap. Ezért aztán a botanikus kert virágai hezitálva nyílnak, pár fa már komplett rózsaszínbe fordult, máshol zöld kis rügyek és bimbók várnak standbyban, eldől-e, melyik évszak lesz jellemző. Pár méterrel arrébb viszont teljes és magabiztos nyílások sorakoznak, csábítóan tág virághelyhek, dús vegetáció, gazdag növényi ornamentika.
Judy Chicago Vacsorapartiján vagyunk a Brooklyn Múzeum feminista művészetnek dedikált szárnyában. Sötét terem, drámai fénypászmákkal, benne gondosan, minden részletre kiterjedő figyelemmel megterített mozgalmas, elegáns, hatalmas, háromszögletű asztal. Rajta harminckilenc különböző, egyedileg tervezett és készített teríték. Olyan, mintha Chicago a magazinok „Húsz kérdés”’ rovatának kedvelt elemére, miszerint ha bárkit meg lehetne hívni, kivel vacsorázna, adta volna válaszul monumentális művét. Megidézi a mitológia, kultúrtörténet, szabadságjogi harcok fontos létező vagy fiktív alakjait, és közülük harminckilencet le is ültet az asztalhoz. Személyre szabott terítékeket készít, és velük együtt olyan női erőteret hoz létre, amihez képest a Csillagok háborúja kismiska.
Kézzel festett porcelántányért, arannyal hímzett szegélyű textilszalvétát, kerámia evőeszközöket és veretes kelyhet készített nekik, minden esetben az adott nő története, vívmányai, karaktere szerint. 

Judy Chicago: A vacsora parti (The Dinner Party), 1974-79, kerámia, porcelán, textil, egyenlő oldalú háromszög asztal, 1463 × 1463 cm, Brooklyn Museum, Gift of The Elizabeth A. Sackler Foundation, 2002


A tányérokon buja, finoman kidolgozott, de erős színekkel megfestett, virágszerű vulvák nyílnak, domborodnak, pulzálnak. Itt ülnek: Theodóra bizánci császárnő, Virginia Woolf, Artemisia Gentileschi, I. Erzsébet, Georgia O’Keeffe, Emily Dickinson, Hildegard von Bingen, Szapphó vagy maga a termékenység istennője is.
Az asztal – ami a test-lélek-szellem egységét hagyományosan szimbolizáló egyenlő oldalú háromszög formát mutatja – olyan alapzaton áll, amit kétezer csillogó, fehér mázas cserép háromszög fed, rajtuk arannyal további 999 név, olyan nőké, akik miatt másképp alakult a történelem. Hat év alatt készült el az installáció, és az összes résztvevő, akár kreatív, akár adminisztratív vonalon dolgozott, névvel szerepel – említettem már, hogy ez egy női alkotó munkája? – egy önálló kiállítási elemen. Chicago még bevezető darabokat is tervezett, így mielőtt a konkrét térhez érünk, hat nagy, szőtt és hímzett zászlón olvashatjuk idevágó, bemelegítő gondolatait.
Sokáig tart végignézni a háromszögletű asztalt, és őrületes felfedezéseket lehet tenni, igazán megható, hogy az odaadás, hála és tisztelet mennyi finom elemben, ötletben, megoldásban ölt testet. Elkészültekor, 1979-ben, eleinte nem találkozott nagy fogadókészséggel a mű a képzőművészeti világ részéről, mégis világjáró turnét tudtak szervezni neki, amin több mint 15 millióan látták. Pont a felfokozott érdeklődés és a sérülések megelőzése miatt vitték haza, és 2007 óta Brooklynban látható a történész, aktivista, műgyűjtő és adományozó Elizabeth A. Sacklerről elnevezett feminista szárnyban, ahol változatlanul sokan nézik meg minden nap.

Judy Chicago: A Termékenység Istennőjének tányérja, 1974-1979


Mire a feminista művész, író, oktató Judy Chicagóvá lett, sok mindent történt.
Judith Sylvia Cohenként született 1939-ben, apai ágon húszgenerációs rabbicsaládba, e hagyományt épp Judy apja törte meg, aki marxista és szakszervezeti aktivista lett. Liberális nézetei, a dolgozók és a nők jogainak védelme erősen hatott lányára is. Hatéves volt, otthon, egyedül pár hónapos öccsével, amikor egy FBI-ügynök kereste fel őket, aki apja és annak barátai felől kérdezgette. Az ötvenes évek McCarthy-korszaka erősen megtépázta a család nyugalmát, apja beteg lett, és amikor meghalt, anyjuk se megbeszélni, se megélni nem engedte nekik a gyászt, a gyerekek a temetésre se mehettek el. Anyja nagy művészetrajongó volt, és Judy már háromévesen rajzfoglalkozásokra járt az Art Institute of Chicagóba. Egyetemre a UCLA-re járt, itt kezdett el politizálni, beleszeretett Jerry Gerowitzba, leendő férjébe, otthagyta az egyetemet, hozzá költözött és meglett élete első saját műterme. Kicsit éltek New Yorkban is, majd Judy lediplomázott, összeházasodtak, és amikor minden kereknek tűnt, 1963-ban autóbalesetben elvesztette férjét.
Eltartott egy ideig, mire ezt feldolgozta, festett, és részt vett kiállításokon, de a California Women in Artson például nem. „Nem szeretnék olyan csoportokban szerepelni, amit a női, kaliforniai vagy zsidó jelzők kategorizálnak. Egyszer majd mind felnövünk, és rájövünk, ennek nincs értelme.” Sőt, minimalista munkáiban eleinte a menő fiúk közé akart tartozni, később performanszaiban a hagyományos férfi elemeket nőiesekkel lágyította. De az, hogy munkáiban egyre jobban meg tudta közelíteni és élni saját nőiségét, szexualitását, fordulópont volt karrierjében, ami egyre feljebb ívelt; neve egyre ismertebb lett. Pont a névvel voltak problémái. Apja Cohenjétől késői gyászmunkával eltávolodott, férjét elvesztette, szeretett volna egy olyat, ami független bárminemű örökségtől, 1965- ben hozzáment Lloyd Hamrol szobrászhoz. Galériása kezdte Judy Chicagónak nevezni, erős akcentusa és hasonlóan erős személyisége miatt, ez megtetszett neki és felvette a művésznevet. Megünneplendő, új kiállítására bokszolónak öltözött, Chicago feliratú mezben, és a galéria bejárata fölé nagy feliratot installált, melyen kihirdette, Judy Gerowitz leválik mindennemű, a férfidominancia által ráakasztott névtől, saját választása eztán Chicago. Az Artforum 1970. októberi számában ezt egy hirdetéssel is megerősítette. Judy Chicago az azóta eltelt aktív évtizedei révén az egyik legfontosabb élő, feminista művész.