A vesd össze (vö.) kiállítással lezárult Esterházy Marcell művészetének egyik jelentős korszaka, ami nagy megkönnyebbülés lehet a művésznek – a lelkes hívek viszont izgatottan várják, mit hoz a jövő. Az elmúlt évek során keletkezett, jelenleg az acb galéria tereibe összeterelt komplex műtárgyegyüttes kirajzolja a (személyes) múltfeldolgozás folyamatát és rávilágít annak nem annyira kíméletlen, mint inkább bele- és együttérző attitűdjére.

Mindannyian sejtjük, hogy nemigen lehetett ezt megkerülni; azonban a legnagyobb lökést ehhez a kalandhoz talán mégis az a megtalált/megörökölt 600 darabos családi fotóarchívum adta, amelyen az Esterházy ősök majki és csákvári életük kisebb-nagyobb eseményeit rögzítették az 1910-1930-as években. Sok itt látható műnek ezek a fotók és a hozzájuk kapcsolódó felfejtett történetek a kiindulópontjai.  

Tudjuk, hogy voltak más előzmények is. 2005-ben Esterházy óvatosan, a másik oldalról közelített először: anyai nagyapjáról készített videomunkájával ereszkedett bele az addig nagy ívben elkerült családi zűrzavarba. Ki is kárhoztatná ezért, amikor olyan nevet visel, amiről mindenkinek valaki más jut eszébe. Az arisztokrata ősökön túl manapság elsősorban édesapja, aki a Harmonia Caelestisben és a hozzá kapcsolódó opuszokban éveken át csak feldolgozott; rajta keresztül a nagyapa – és akkor a fociról még nem is ejtettünk szót. Igaz, ez utóbbit Marcell sem említette, amikor tárlatvezetésével az Esterházy névhez és őseihez való viszonyát, a családtörténettel való sajátos és személyes kapcsolódási pontjait villantotta fel laza, ugyanakkor nagyon korrekt és profi műelemzést adva az egyes művekről.



A 10 éves Artmagazin idei első számának borítóján a 10 éves Esterházy Marcell bájos fotója köszöntötte az olvasókat – amit a magazin főszerkesztője, Topor Tünde mutat be a megjelentek zajos örömére.



A kiállítás voltaképpen arcképek és önarcképek sokasága, bár többségük igazán rendhagyó módon értelmezi a műfajt, amely a művész saját bevallása szerint kifejezetten távol áll tőle (?). A képen a cím nélküli, illetve három monogrammal jelölt mű kiindulópontja egy kifejezetten hagyományosnak tűnő portré-karikatúra, melyet a művész édesapja, Esterházy Péter készítette saját apjáról. Az egyébként nem rajztehetsége okán elismert apa lapszéli firkáját képzőművész fia nagyította fel és tette át neonba, hármójukat egyetlen műbe sűrítve. Ez a neon, ami betű helyett kép , fényével még a szentek glóriáját is megidézi. A magasra helyezett neon-profillal párbeszédet folytató fiú/unoka kiemelte: nagy előny, hogy a fentről figyelő atyai tekintetet ki lehet húzni a konnektorból.
(Cím nélkül (EM/EP/EM), 2013, neon)



Apa és nagyapa korántsem hagyományos kettős portréja.  A személyes tárgyak révén megjelenített felmenők ezúttal Hermes és Erika álnév alatt jelennek meg. Esterházy Marcell kezével a dolgokban rejlő kettősséget érzékeltetve elmondja, hogy Esterházy Péter csak tárcákat gépel az Erikán, mert regényeit inkább kézzel írja, a műfordító nagyapa pedig a 3/3-as ügynöki jelentéseket is a Hermesen formázta. A korábban szemből, fentről és oldalról készített korrekt tárgyportrék rendőrségi felvételeket idéző formája az itt kiállított változatban két szembenéző tiszta arcképpé egyszerűsödött.
(Hermes & Erika II, 2013, giclée print, Siena Pearl papíron és dibondon)



A kiállítás méretében legkisebb, ám a művész által legjelentősebbnek ítélt videomunkáját (On the same day, 2013) szemléli a tárlatvezetésben társul szegődő Topor Tünde, aki a háta mögött tömörülő érdeklődők nevében faggatja az alkotót a mű keletkezésének körülményeiről.



A történetből kiderül, hogy a videoloop két fotó felhasználásával készült: egyik az Esterházy archívumból származik, a másik a Galéria 8 által rendelkezésére bocsájtott romaigazolványból való. 1937 májusának ugyanazon napján a művész nagyapjának húga, a 9 éves Esterházy Mónika a majki kastély udvarán áll, a 17 éves Horváth Erzsébet napszámos pedig Szentgotthárdon. Őt 1944-ben deportálják Németországba, Esterházy Mónikát 1950-ben, 22 évesen viszik a kistarcsai internálótáborba. Erzsébet sosem tér haza, Mónika ma Bécsben él. A történelem présében formálódó párhuzamos sorsok ezúttal nem a végtelenben, hanem ezen a kicsiny felületen találkoznak.
(Egyazon napon, 2013, HD videó dvd-n)






Megint egy önarckép, amely egyben újabb portrékat tükröz. A vér- és névrokon Esterházy Marcel (egy l-lel) szintén a családi archívum révén kelt életre.  Az 1945-ben a fronton eltűnt huszonéves ifjú alakjában Marcell (két l-lel) ágyazódik be a családtörténetbe (noha apja szerint nevét inkább Proustnak, mint nagyapja második öccsének köszönheti). A lightboxon a lovát fordítva megülő vidám fickó családtagjait az Önarckép L-lel manipulált fotóján - ahogy Marcell mutatja a képen – a vadszőlő kamuflázs takarja ki L-alakban.  
(Irányok, 2013, lightbox, duratrans és Önarckép L-lel, 2013, giclée print, Siena Pearl papíron és dibondon)



A bejárat közelében a lichthofból átalakított kvázi projekt-room ezúttal télikertté alakulva egy részben organikus műalkotásnak ad otthont.  A klasszikus antikvával feliratozott bronztartály valami nemeset sejtet. Nem is tévedünk. Ami benne van, az egyfelől a haza, az anyaföld maga, másrészt (vissza)lopott föld, a második világháború után kisajátított, az Esterházy családtól elvett majki birtokról. A FÖLDET VISSZA NEM VESZÜNK aranyozott felirata a Kisgazda Párt egykori szlogenjére reflektáló ironikus apai idézet a kilencvenes évek elejéről (a kárpótlási ügyek zűrzavaros korából), ugyanakkor utal a mai botrányos földosztások és a tulajdonviszonyok problémáira is. Párhuzamaként kínálkozik Hans Haacke 2000-es Reichstagba telepített Der Bevölkerung című műve, melynek hatalmas konténerét a (világító) felirat körül a képviselők saját tartományaikból hozott földdel töltötték fel. A földből kontrollálatlanul sarjadó, változatos összetételű növényzet Németország teljes lakosságát képviseli, míg Esterházy Marcell a szó átvitt és valódi értelmében súlyos szimbóluma (a mázsányi földből véletlenszerűen kikelő növényekkel) a majki kastélykertet jeleníti meg, ugyanakkor a művész-galériás-gyűjtő viszonyára és felelősségére is reflektál egy folyton változó, gondozásra szoruló művel kapcsolatban.
(Földet vissza nem veszünk, 2013, vaslemez, bronz, föld, növények)



A folyosón elhelyezett Négy tétel öt M-re videóban öccse nevében folytatja a múlttal való leszámolást: Miklóst szabadítja fel a név terhe alól. Hajdani Esterházy Miklósok portréi feszülnek a bőrökön a családi ház kertjében felállított dobfelszerelésen, ami alá – valójában pusztán csúszásgátlóként – az ősgaléria helyszínét idéző szőnyeg került. Az ifjabbik Esterházy a zenét pártoló és zeneszerző, Haydnt és Lisztet foglalkoztató ősökön veri le konkrétan is az újabb portréként értelmezhető dob-improvizációt.
(Négy tétel öt M-re, 2013, HD video)



Visszatérve a terembe, Esterházy Marcell talán legismertebb (és ha mondhatunk ilyet: legnépszerűbb) művével zárult a tárlatvezetés. Az azóta már képeslapon, sőt hűtőmágnesen is birtokolható enigmatikus tárgyhalmaz egy újabb, sajátos archívum. Ez is önarckép a maga nemében –  egy már lezárult korszak lenyomata. A 2002-2012 közti időszakból származó apró, személyes tárgyait azonban nem fotón, hanem beszkennelve örökítette meg, amivel nem pillanatnyi állapotot rögzített, hanem az idő, a folyamat érzékeltetésén túl a tárgyak 3d-s jellegét is sikerült megőriznie.  A hetven különös vagy éppen hétköznapi tárgy mindegyikének megvan a maga története , és mivel mindenkinek megvan a maga kedvence, hát a tejfogaktól a francia mozsártörőn át a levedlett kabócapáncélokig mindegyiket elmondattuk Marcellal.
(The circle is not round, 2012, giclée print dibondra nyomtatva)



A tárlatvezetés után bor és pogácsa mellett kiscsoportokban tovább folyt az összevetés. Az illusztris családfa ágát-bogát maga mögött hagyva mostantól új fejezet kezdődik Esterházy univerzumában – de a korszakzáró kiállítás ezen a héten (november 15-ig) még látható a Király utcában.

A fotókat Simon Zsuzsanna készítette.