A Szentendrei Képtárban látható most annak a kutatómunkának az eredménye, ami a híres, 1959-es műcsarnokbeli francia könyvkiállítás történetét dolgozta fel. Erről tudható, hogy a kéthetes nyitvatartási idő alatt a könyvek nagy részét ellopták a látogatók. A szemtanúk és „tolvajok” között akadtak főiskolás művészek és művészettörténet szakos egyetemisták is. A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítás kurátorai, Árvai Mária és Véri Dániel velük készítettek interjúkat, hogy a könyvlopás téma mellett feltérképezzék: az 50-es, 60-as évek elszigeteltségében hogyan lehetett „nyugati” információhoz, képekhez, reprodukciókhoz jutni. Ezek a forrásértékű interjúk – a kiállítás katalógusa mellett – az Artmagazin Online-on jelennek meg: az oldalunkra látogatók kéthetente egy-egy újabb megszólaló történetét olvashatják majd.

Gyémánt László (1935) festő, 1970–73 között Londonban, 1973–82 között Bécsben élt.
 

Francia könyvkiállítás, Ben Shahn-album

Hogy emlékszik vissza az 1959-es francia könyvkiállításra, hogy került oda?

Énnekem a szerencsém az volt, hogy abban az időben a legjobb barátom Lakner[1] volt. Ahol ő ott volt, én is ott voltam, az ő érdeme, hogy nem maradtam ki semmiből. Nem akarok idegen tollakkal ékeskedni: a francia könyvkiállításra is úgy mentünk el, hogy Lakner eleve mondta, hogy ez a könyv az én reszortom lesz.

Milyen könyvről volt szó?

Abban nem vagyok biztos, hogy a két könyv közül melyiket loptam én el és melyiket Lakner. Az egyik Ben Shahn[2] volt, úgy emlékszem, azt loptam én el, a másik pedig Henry Moore.[3] Ebben nem vagyok biztos, mert ez a két könyv közös volt.

Mi úgy tudjuk Laknertől, hogy amit ő lopott el saját kezűleg, az egy Max Ernst-kötet volt.[4]

Max Ernst, stimmel, mert ő kétszer ment oda… Arra emlékszem, hogy a Max Ernstet tényleg ő vitte el, de mondom, volt, ami közös volt.

Mi vonzotta a Ben Shahn-albumban?

Nagyon furcsa világot képviselt, nehezen besorolható. Tulajdonképpen pop-artnak nem volt pop-art, de lehetett a pop-artra hatással. Nagyon egyedi, főleg az, hogy politikai tartalmú képei voltak. És egyáltalán: a képek tartalommal bírtak. Mert abban az időben sokat számított az is, hogy mi tudtunk a sorok között olvasni. Mindent elolvastunk: a Muskátli presszóban,[5] ahol össze szoktunk jönni, nem tudtunk volna egymással közlekedni, ha nem olvastunk volna el mindent.

A könyvek elemelése veszélytelen dolognak tűnt?

Én sok mindent veszélytelennek tartottam. Ez nem egy megjátszott naivság: tényleg nem számoltam vele. Pedig volt elég sok bajom, azt hiszem, a mi társaságunkból énnekem ment a legnehezebben az, hogy bekerüljek a főiskolára. Előtte még elmentem a katonasághoz. Senki más nem ment el, én voltam a legnyápicabb, és én lettem katona. Az az idő, amit ott töltöttem, teljesen haszontalan volt.

Hogy sikerült elemelni a könyvet?

Úgy gondoltam, elegendő, ha egy ballon van rajtam. Tulajdonképpen ez egy amerikai ejtőernyős kabát volt, nagyon örültem, hogy szert tettem rá. Abban elfért, mert volt egy nagy belső zsebe, amibe bele tudtam rakni a könyvet. Aztán kisétáltunk, illetve megvártuk egymást odakint.

Többször is volt a kiállításon?

Egyetlen egyszer, mikor ez fontos volt, mert akkor Lakner azt mondta, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom. Ahogy én tudom, a franciák a francia könyv sikereként könyvelték el. Tehát egyáltalán nem voltak haragvó természetűek emiatt.

Megmutatták egymásnak az akkori főiskolások, hogy ki mit szerzett?

Azért annyira őszinték nem voltunk egymáshoz… Tudtommal ebben a dologban részt vett Bak Imre[6] és Altorjai Sanyi[7] is.

Idegennyelvű Könyvesbolt, Jackson Pollock-album

Abban az időben fontos szerepet játszott az Idegennyelvű Könyvesbolt, ahol egy kedves kislány mindig azt az egy példányt, ami érdekelt – mert minden könyvből csak egyetlenegy jött –, félretette nekem. Az ösztöndíjak jelentéktelenek voltak ahhoz képest, amilyen drágák voltak a könyvek.

Volt egy nagy formátumú könyv, amit félretettek nekem, és vagy egy éven keresztül gyűjtöttem a pénzt, hogy ki tudjam váltani – addig a pult alatt tartották. Ez egy Pollock-album[8] volt. Mikor már összejött az azt hiszem, egy jó fizetésű embernek is komoly megterhelést jelentő összeg, elmentem érte, boldog voltam, hogy kiváltom. A mi társaságunkban – Lakner, Méhes,[9] Szabó Ákos[10] – a rajztudás fontos szempont volt. Ebben a könyvben az utolsó hat oldalon voltak Pollock rajztanulmányai: a mi megítélésünk szerint pocsék. Úgyhogy szomorú szívvel tettem le róla, annak ellenére, hogy végül összejött a pénz. Esett a szememben az értéke, mert ha valaki nem tud rajzolni… Ez nekünk tényleg egy elengedhetetlen dolog volt.
 

Folyóiratok, Rózsavölgyi Könyvesbolt, jazz

Abban az időben furcsa módon nagyon sok folyóirat volt, például a Nagyvilág,[11] az Új Írás.[12] Emellett nekem személyesen ugyanilyen fontos szerepet játszott a Rózsavölgyi.[13] Hozzám a jazz köztudottan nagyon közel áll. Akkoriban az nem úgy volt, hogy bementem és azt mondtam, hogy kérek egy ilyen lemezt, mert az nem volt. Ha valaki kintről kapott vagy behozott lemezt, átjátszotta magnószalagra, utána bevitte a Rózsavölgyihez, és el lehetett adni. Tehát ezek használt lemezek voltak – abban az időben egy lemez háromszáz forintba került, az akkor nagyon-nagyon sok pénznek számított. Nekem egész szép gyűjteményem jött össze, olyannyira, hogy a rádió számára tőlem kértek kölcsön.
 

Europahaus

1965-ben volt egy kiállítás Bécsben, az Europahausban,[14] ahol Laknerral együtt mi képviseltük Magyarországot. Egy konferenciával volt egybekötve. Kezdetben úgy nézett ki, hogy én nem jutok el, mert nem kaptam útlevelet, úgyhogy az én képeimet Lakner vitte ki. Megfellebbeztem a döntést, és csoda folytán megkaptam az útlevelet. Akkor mentem ki, amikor Lakner már visszajött, akkorra már véget is ért a konferencia.

Késve érkeztem, de gondoltam, ha már itt vagyok… Abban az időben nem voltak ablakok az útlevélbe pecsételve,[15] hanem egyetlen dolog volt olvasható benne: öt évig érvényes. Azt tudtuk, hogy Orosz Jancsi[16] kint töltött egy évet is hivatalosan, a Római Magyar Akadémián. Bennem fel sem vetődött, hogy ha már a kezemben van az útlevél, akkor miért ne maradnék?

Pláne, hogy kaptam akkor egy meghívást a Peithner Gallerytől,[17] amire ott készültem föl. Megismerkedtem Otto Muehllel[18], tehát abban az időben mondhatni én voltam az első, aki a happeningben részt vett ott kint Bécsben, és ezt az anyagot fotóban és dokumentációban hazahoztam. Egy fél év után gyanútlanul hazajöttem, nem tudtam, miért gondolták, hogy disszidálok. Erdély Mikinek[19] átadtam ezt a dolgot, és akkor Szentjóby[20] és Altorjay Gábor[21] megszervezték ezt a happeninget.[22] Én csináltam róla a filmet egy Meopta 8-as kamerával. Ebből is rendőrségi ügy lett, szóval nem volt olyan egyszerű, de most büszkeséggel tölt el, hogy nem maradtam ki semmiből.
 

Kiállítás a Képzőművészeti Főiskolán, 1963

A Képzőművészeti Főiskolán a művészettörténet-oktatás Cézanne-nal[23] befejeződött. Mi annak idején csináltunk egy proteszt kiállítást a főiskola KISZ Klubjában,[24] ami miatt majdnem az egész társaságot kirúgták. Hruscsov[25] rendkívül negatívan nyilatkozott a polgári dekadens művészetekről – ennek hatására jött az ötlet. Hruscsov főként az absztraktokat nem szerette; ha jól emlékszem, volt egy olyan kitétel is, hogy a szamár a farkával is tud ilyent festeni.[26] Akkor én messze nem voltam az absztrakt közelében, de kifejezetten erre a kiállításra csináltam az első absztrakt képemet, hogy ne maradjak ki.

A többiek – Deim Pali[27] is, meg Nádler[28] – mind alattam jártak, és miután én voltam a diplomaéves [1962–63-ban], ezért Domanovszky[29] úgy gondolta, hogy én szerveztem.[30] Be is hívott az irodába, mert Nemes elvtárs,[31] aki a politikai főnök volt a főiskolán, és Sarkantyu Simon[32] feljelentett minket. Domanovszky kapott hivatalból egy letolást, hogy mi folyik ott a főiskolán.

Az aulában van középen egy oszlop, arra kiraktunk egy plakátot. A plakát úgy nézett ki, hogy lelógó színes elektromos vezetékeket is beleraktunk, tehát nem volt egy túlzottan eldugott valami, de Domanovszky, akinek el kellett mennie előtte nap mint nap, amikor bejött a főiskolára és ment be az irodájába, nem vette észre! Azért akart igazán példát statuálni, mert kaphatott egy nagy fejmosást, amiről nekem mondjuk tudomásom nincs, legfeljebb sejtésem, mert abban az időben így mentek ezek a dolgok. Tény az, hogy akkor bezárták a KISZ Klubot, és Budaházival, a fűtővel elvitették [a kiállítás anyagát] a kazánházba.

Rendeztek egy ankétot, amin kötelező volt mindenkinek megjelenni, nem számított, ki KISZ-tag, ki nem. Szerencsém volt, mert volt egy kislány, aki állandóan mászkált körülöttem. Nagyon tehetségtelen volt, viszont KISZ-aktíva. Ő megsúgta nekem, hogy minket ki fognak rúgni, és az lesz a dolognak a felvezetése, hogy a KISZ-aktívák között szerepeket osztanak ki: nem egy helyen ülnek, hanem köztünk lesznek, hogy úgy nézzen ki a dolog, mintha a főiskola hallgatósága elítélne minket, mert szégyent hozunk a tanintézményre.

Mikor ezt megtudtam, szóltam Deim Palinak, hogy te, minket ki fognak rúgni, úgyhogy akkor mi is ugyanígy elosztottuk a szerepeket, és egymástól távol ültünk le. Gömbös Laci[33] volt a KISZ-titkár, aki fölvezette a problémát, mondván, hogy ezt tisztázni kéne. Sarkantyu Simon is hozzászólt, azt mondta, hogy rendet kéne rakni itt a főiskolán az emberek fejében, mert valami zavar keletkezett.

Kiosztottuk a szerepeket, hogy ki mit fog elmondani. Deim Palira esett, hogy azt mondja, semmi mást nem akartunk, csak tiltakozni, hogy a művészettörténelem oktatás miért fejeződik be Cézanne-nal. Énnekem pedig az volt a reszortom, hogy azt mondjam el felszólalásomban, hogy mi a hazánkban építjük a szocializmust, és ugyanolyan emelődarukat és ugyanolyan szerszámokat használunk a szocializmus építésében, mint amivel odaát kapitalizmust építenek. Hát akkor most miért ne lehetne ennek megfelelője a művészetben is? Egész másféle nézőpontból lehet szemlélni azt, amit mi csinálunk. Szeretném érteni, hogy miért kéne ezt elítélni.

Akkor itt nem folytatták tovább a vitát, Sarkantyu lezárta azzal, hogy még sokat kell erről egymással beszélni és vitatkozni. Sarkantyu utánam is jött a folyosón és mondta, hogy hát Gyémánt, várjon, maguknak sok mindenben igazuk van. Mondtam, Sarkantyu elvtárs, miért itt a folyosón, miért nem ott bent? Szóval nem lettünk kirúgva.

A főiskolai kiállításon fényképezett valaki?

Nem tudom. Galambos Tamás[34] volt ott, föl tudom sorolni, hogy kik voltak benne. Mi ezt egy gegnek tekintettük. Nem éreztük a súlyát, hogy dokumentálni kellene.

Milyen művek voltak kiállítva? Említette, hogy absztrakció, a polgári, dekadens művészet példái.

A cikk, ami megjelent, ezt vette célba. Abban az időben azért voltak hasonló mozgások, például Bak Imrével összedobtuk a pénzt, hogy megvegyük Kandinszkij[35] A pont és a vonal című művét és lefordíttassuk.[36] Nyelveket nem tudtunk, az oroszt tizenkét évig tanultam, de egy kukkot sem tudok belőle, teljesen haszontalan volt.

Diplomamunka

Nem lettünk kirúgva, viszont jött a diplomaelbírálás, ahova én két diplomaképet adtam be, az egyik az Életben maradottak karneválja[37] volt. Hincz[38] le akart beszélni arról, hogy ezt beadjam, és Végvári[39] is – aki az én mentorom volt és mindig kiállt mellettem –, mert ebből baj lesz, hiszen lehetett látni, hogy amin taposnak a felvonulók, az egy jelmondat: „ideológiai harc”.

Nem ez volt az első munkám, amivel szerencsém volt a köztudatba bekerülni, mert harmadéves voltam, mikor az Építkezést[40] festettem. Az is könnyen megfejthető volt, hogy az építkezés inkább destruálása az egész dolognak, minthogy lelkesednék érte. Mert a képen nem építettek semmit, csak állványokat, az emberek csak lézengtek.

Itália, Amerigo Tot

1964-ben a Fiatal Művészek Stúdiója[41] szervezett egy rövid látogatást Olaszországba, csoportos útlevéllel utaztunk. Senkinek nem volt saját útlevele, hanem egy útlevele volt az egész társaságnak. Fóth Ernő,[42] Lakner meg írók is voltak, tehát művészek. Laknerrel megszöktünk a társaságtól, azt hitték, hogy disszidáltunk, pedig csak egyszerűen akartunk egy kicsit levegőzni.

Elmentünk a moziba, megnéztünk egy Hitchcock-filmet[43], a North by Northwestet,[44] ami akkor jött ki. Hitchcockról hallottunk, de filmet tőle nem láttunk soha, nem akartuk kihagyni. Igen nagy hatással volt rám – ugyan egy kukkot nem értettem a dialógusokból, mert ráadásul nem is angolul ment, hanem olasz szinkronnal, de a képi világa! Hitchcock zseniális volt, az embert megmozgatta az a látvány. Azzal jöttem ki a moziból, hogy istenem, egyszer oda eljutni! Ami persze teljesen reménytelen volt akkor.

Mikor megszöktünk, hogy megnézzük ezt a Hitchcock-filmet, fölhívtam Amerigo Totot,[45] hogy feltétlen akarunk vele találkozni. Ő fogadott minket, akkor még a Via Margutta 7-ben lakott – később költözött át a 17-be –, nagyon kedves volt, egy életre szóló barátságot kötöttünk vele.
 

Angol nagykövetség, Henry Moore

Milyen szerepe volt a budapesti külföldi nagykövetségeknek?

Az angol követségnek volt nagy szerepe. Főként az írókat tömörítette, de volt egy Henry Moore-kiállítás,[46] és ezzel egy időben Henry Moore-filmvetítés. Akkor még főiskolás voltam. Galambos Tamás mondta, hogy lesz egy filmvetítés, siessünk, mert nem érünk oda. Rajtam a festékes nadrág maradt, úgy, ahogy ledobtam az ecsetet. Rohantunk, hogy el ne késsünk, bementünk a követségre, a Harmincad utcába. A film zseniális volt, utána koktélparti az előtérben. Volt bennem egy kis félsz, a gyomrom remegett, hogy most mi lesz ebből. Ha el akartam volna slisszolni, az sem ment volna olyan egyszerűen, mert keresztül kellett volna vágni a társaságon. Úgy gondoltam, ahogy én most föl vagyok öltözve, nem kell ragaszkodnom az állófogadáshoz, nyugodtan leülhetek a lépcsőre.

Odajött hozzám egy csokornyakkendős, elegáns úr: azt mondta, ahogy így kinézek, feltételezi, hogy főiskolás lehetek: mi a véleményem Henry Moore-ról? Akkor nekem Moore volt az isten, mert rájött arra, hogy olyan szobrokat csináljon, amin már az idő nem tud változtatni, mert eleve mindent lekoptatott róla – maga a gondolat is tetszett. De mikor kérdezte, hogy mi a véleményem Moore-ról, túl lapos lett volna, ha azt mondom, hogy nagyon tetszik. Azt igyekeztem inkább mondani, mi mindent ismerek tőle. Van nekem egy Henry Moore-albumom – ebből biztosan tudom, hogy a Ben Shahnt loptam el és nem a Moore-t, mert ez utóbbit ott kaptam a követségen. Azt mondta, akivel beszélgettem, hogy a kultúrattasé úr azt kérdezi, van-e Henry Moore-kötetem. Én mondtam, hogy sajnos nincs. Erre elment és hozott nekem egyet.

Attól kezdve mindig kaptam meghívást az angol követségre. Frank Janó[47] írta az első interjút velem, az ÉS-ben,[48] vele nagyon jóban voltam. Kérdeztem Janótól, hogy mondja, ezt lehet, hogy bemegyünk a követségre, nem lesz ebből valami baj? Ugyan – válaszolta, ingyen bor, sör, pálinka. Ahogy körülnéztem, nekem is az volt az érzésem, hogy ez teljesen legális. Mert mindenki ott volt. Ott volt Örkény,[49] Sükösd,[50] a szellemi élet nagyjai mind ott voltak, itták a koktélt és beszélgettek. Az angol követségnek nagyon fontos szerepe volt abban, hogy összehozza az embereket, én az ismeretségeim javarészét ott szedtem össze. Ezen felül az angol követségnek volt egy könyvtára is.

Fészek Művészklub könyvtára

Szintén nagyon fontos szerepet játszott a Fészek Könyvtár. Molnár Éva[51] volt az, aki vállalta a rizikót, hogy Laknernak odaadott könyveket. Nem adhatta ki, de Lakner volt olyan viszonyban vele, hogy megkapta azokat a folyóiratokat, amiből mégis lehetett tájékozódni. A folyóiratokból tájékozódtunk, onnan és az angol követségről. Ott személyesen találkoztam Joe Tilsonnal[52] és Derek Boshier-val,[53] akik sokat segítettek nekem Londonba kerülésemkor.

Az angol követségen milyen programok voltak?

Folyamatosan voltak programok: egyrészt a vetítések, másrészt koktélpartik. Szép dombornyomású meghívó jött, és akkor boldogan mentem. Nagyon sok emberrel tudtam életre szóló kapcsolatot teremteni.

A Francia Intézetbe is járt?

A Francia Intézetbe csak akkor, amikor ez a könyvkiállítás volt. Egyébként én az angol követségre jártam, ahol René Bonnerjea[54] volt a könyvtáros, őtőle mindent meg lehetett kapni. A másodtitkárral jó barátságban voltam, tehát nyilvánvalóan engem úgy figyeltek, ahogy csak bírtak.

Abban az időben lehetetlen volt telefont kapni. A főiskola után én voltam az első, akinek autója volt, egy Trabant. A Széher úton laktam, a házzal szemben volt egy építési terület, ahol csak téglák voltak, meg bontási anyagok. És egy őrbódé. Mikor mentem haza a Trabanttal, az őrbódéban fölgyulladt a villany, és láttam, hogy az őr telefonál. Neki volt telefonja – senki másnak.

Idegennyelvű Könyvesbolt, Skira

A könyvkiállítás esetében felmerült a vásárlás vagy a megrendelés lehetősége?

Ott nem. És az Idegennyelvű Könyvesboltban sem lehetett mindent megrendelni. De például a Knaurs sorozatot[55] meg lehetett venni: megrendeltem és behozták. A Skirából[56] is meg lehetett venni egy-két dolgot. De voltak olyan kiadványok, amikből csak egy darab jött be, mutatóba, azt hiába akartam volna megrendelni, nem lehetett. Szerencsém volt, mert volt ott egy ismerősöm, aki ezeket az egyetlen példányokat nekem a pult alá rakta, és meg tudtam venni.

International Advisory Council[57]

Külföldről kapott postán könyveket?

Kaptam. Volt ez az International Advisory Council, tőlük lehetett kérni, és elküldték. Gratis! Sőt, hanglemezeket is kaptam. Egyszer egy ilyen vastag könyvet kaptam! Gyönyörű. De a könyv gerince el volt törve: ezt valami hidraulikus préssel tudták csak elérni, hogy én juszt se örüljek neki.

Ezek milyen típusú, milyen nyelvű és kiadású könyvek voltak?

Angol könyvek voltak, meg amerikaiak. Voltak folyóiratok is, például a Look Magazine,[58] ami nekem járt. Később vált világossá, mikor kikerültem Londonba, hogy ez az International Advisory Council tulajdonképpen Sárközi Matyi.[59] Mert akkor, mikor kinn maradtam, az ő raktárából kaptam meg ezeket, egyenesben.

Megadta valahol a címét? Hogy zajlott mindez?

Elsőként Galambos Tamás kapott ilyen könyvet és vele egy űrlapot, amelyiken ő ajánlhatott valakit. Aztán én is ajánlhattam – így terebélyesedett ez a kör.

Ön kit ajánlott?

Nem akarok hazudni, de azt hiszem, hogy Bak Imrét ajánlottam.

Be kellett jelölni, hogy milyen témájú könyvek érdeklik?

Igen. Egy rendes űrlap volt, megválaszolandó kérdésekkel. Legnagyobb meglepetésemre ez egy folyamatosan működő dolog volt, eladdig, mikor egyszer az említett, kifejezetten szép könyvet kaptam volna, hogyha egészben megérkezik.

Sárközinél hogy derült ki, hogy köze van az International Advisory Councilhoz?

Matyinál laktam [az emigrálás után], akkor még nem találtam lakást, és mondta, hogy menjek be a raktárba és válasszak magamnak olvasnivalót. Akkor jöttem rá, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz a kínálat, amiből el vagyok látva. És Matyi mondta, hogy igen, ő küldte ezeket. Ő volt ezzel megbízva. Mármint azon kívül, hogy a BBC-nél riporter volt.

A lakáson belül volt egy raktárrész?

Nem, az egy külön raktár volt. Egy nagy raktár, mindenféle szekcióval: külön íróknak, külön képzőművészeknek, stb.

A könyvek, amelyeket küldtek, brit vagy amerikai kiadások voltak?

Mind a kettő. Mint ahogy Matyinál is volt a raktárban amerikai is. Akik voltak olyan szerencsések, hogy kaptak Angliába útlevelet, mind megtalálták Matyit, mert mindenki továbbadta az információt erről a lehetőségről. Garas Dezsővel[60] találkoztam akkor ott éppen, egy nagy halom könyvet olvasott el – gyorsan, mert hazavinni nem merte volna.

Kiderült, hogy az International Advisory Councilt ki finanszírozta?

Szerintem a CIA, valószínűleg. Erre nem kellett rákérdeznem, csak kikövetkeztettem, mert hiszen kezdetben ezt az egész társaságot, amelyik Münchenben működött, a Szabad Európa, azt ők finanszírozták. Ehhez kétségem nem fért, de ettől énnekem ez nem volt büdös – az információ az információ.

Az interjú A nagy könyvlopás. Francia könyvkiállítás a vasfüggöny mögött című kiállítást előkészítő kutatás keretében készült. (Szentendrei Képtár, 2019. 09. 20. – 2020. 01. 19., kurátorok: Árvai Mária, Véri Dániel)

Ennek alkalmából 2020-ban kétnyelvű, magyar–angol kiadvány jelenik meg, amely három bevezető tanulmány mellett közli a tíz interjú teljes, szerkesztett szövegét.

Az interjút Árvai Mária és Véri Dániel készítette Budapesten 2019. április 30-án, a szöveget ők szerkesztették, az olvasószerkesztő Zelei Bori volt.