Yes, Gertrúd!

Czóbel lappangó aktja. Emléktöredék a századelő Párizsából.

Barki Gergely

Úgy tűnik, Markója Csilla előző számunkban közölt Nádas-esszéje iskolát teremtett, vagyis inkább elindította a művészettörténészek lázadását. Nincs hűvös távolságtartás, előtérbe kívánkoznak a személyes emlékek, az ide-oda kalandozó gondolatok. Lássuk, mi tombol a kutató művészettörténész fejében a poros papírok, megsárgult fotók rendezgetése közben. Olvasni mindenesetre élvezetesebb, mint szigorú szakszövegeken átrágnia magát az embernek.

Ütős címet kerestem írásomhoz. Kb. ez lett volna: Gertrude Stein kedvenc Czóbele. Közben Izland bosszús vulkánja a világ számára nyilvánvalóvá tette, hogy a kis ország revansot vesz az őt letaglózó gazdasági csőd miatt. Ez rám is hatással volt, nem szállt föl a gépem, amellyel Brüsszelbe kellett volna utaznom egy kiállítás előkészítése miatt. Kihasználva tehát a szabad vasárnapot, kiültem a kertbe a homokozó mellé, s hogy a gyermekfelügyelet ideje se legyen teljesen terméketlen, elkezdtem olvasni Markója Csilla e lap legutóbbi számában megjelent cikkét. Néha, mint unalmas órán a tankönyvbe rejtett szaftos ponyvaregények, fordított előjellel betolakodott Thomas a gőzmozdony története is, de a mese felolvasása után ajándékképpen elolvashattam Csilla cikkéből is egy-egy újabb fejezetet.


Bár a nívó nem lehet ugyanaz, mégis Csillát kell ‘analógiámként’ emlegetnem, mert ahogy ő is írta, „minden mindennel összefügg”, így kapcsolódhatok – legalábbis a sorok között – néhány általa fölvetett gondolathoz, és szintén személyes élmény, egy csipetnyi irodalom és egy fotográfia az én történetem is.

Berény Róbert: Ülő nő, 1907, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Az élmény
Az a kép, amiről írni fogok engem nem szíven, hanem „agyon” ütött (értsd ezalatt ennek számos jelentését, hozzáteszem, ez törvényszerűen masculin effekt). Abban a pillanatban, amikor rábukkantam, spirituális élményben volt részem, mindjárt vizionáltam is: valami videoklipszerű pergett a szemem elött. Egyszerre megjelentek Gertrude Stein írásának ceruzával girbegurbán aláhúzott sorai a 18. oldalon , erre vetítődött Matisse híres Kék aktja (x. kép), ami körül táncot jártak Berény Róbert remek analógiái, torzított anatómiájú aktjai (x-x. képek) és mindehhez áhítatos (irigykedő) kollégáim maszkszerű ábrázata szolgáltatta a néma kórust, amint felmutatom trófeámat, a tenyérnyi fotót (x. kép), mint eucharisztiát, s aláfestésül valami eksztatikus, de szokatlanul fennkölt Pearl Jam-nóta (vájt fülűeknek: Parting ways) szolgáltatta a dallamot. Totális élmény! Mégis maradt valami hiányérzetem.


Az OSZK levelestárában egy eddig szinte egyáltalán nem kutatott, de annál jelentősebb hagyaték keltette fel érdeklődésemet. Tulajdonképpen csak egy katalógust kerestem, így indult az egész. A Bölöni György által 1909 tavaszán-nyarán vidéki nagyvárosokban rendezett Új magyar festők című tárlat katalógusát, de ez közintézményeink könyvtáraiban és adattáraiban egyaránt hiánycikk, ahogy magángyűjteményekben sem ismerjük példányait. Korábban már feltúrtam a Petőfi Irodalmi Múzeum különböző egységeit, mivel Erki Edit egyik elejtett lábjegyzetében ezt olvastam: „A Bölöni-hagyatékban egy beárazott katalógusra bukkantam. Rippl-Rónai képei 500-1000 korona között mozogtak” , de a PIM-be került Bölöni-hagyatékban sajnos nem sikerült megtalálnom ezt az unikális dokumentumot. Már nem emlékszem, hogy miképpen tudtam meg, hogy a hagyaték egy másik része az OSZK-ba került, de néhány éve már elkezdtem kutakodni ott is, aztán a sok tennivaló közepette ez a terep feledésbe merült. Aktuális kiállítási projektek okán nemrégiben újra beleástam magam az anyagba. Millió érdekes dokumentum került elő, elsősorban levelek, de tucatjával ritka katalógusok, fényképek Bölöniről, környezetéről a párizsi Salon d’Automne-ról, Rippl-Rónairól, műterem- és portréfotók Rodinről, Brancusiról, Csáky korai gipszeiről és egy óriási Tihanyi-dokumentumcsomag levelekkel, katalógusokkal, fotókkal stb., melyek valahogy kimaradtak Majoros Valéria kétkötetes opusából is.
Számomra mégis egy kis fénykép megtalálása jelentette az abszolút csúcspontot, olyannyira rabul ejtett, hogy addig sem tudtam kiverni a fejemből, amíg elkészült róla a megrendelt digitális másolat, állandóan a szemem elött lebegett. Érdekes, hogy sokat foglalkoztatott a fotón látható festmény már korábban is, amikor még csak Gertrude Stein leírásából ismertem. Talán éppen ezért volt valami furcsa déjà vu érzésem, amikor először megpillantottam.


Gertrude Stein az avantgárd egyik pionír felfedezője és első azok között, akik Matisse-tól vásároltak fauve műveket, önéletrajzi írásában többször említést tesz a hozzá, azaz párizsi összejöveteleire járó magyarokról, de név szerint csak egyet említ, Czóbelt: „[1907-ben, a Salon des Indépendants tárlatán a fauve-ok termében, Matisse Kék aktjával] egy szobában, egy válaszfallal kissé eltakarva, ott volt ugyanennek a képnek egy magyar változata, bizonyos Czóbeltől, emlékeztem is rá, hogy találkoztam is vele a Rue de Fleurus-n, a Függetlenek szerencsés megoldása volt, hogy a heves tanítványt a heves, de mégsem annyira heves mesterrel szemközt helyezték el”  – írta társalkodónője, Alice B. Toklas nevében az amerikai írónő.


Ez persze távolról sem olyan megrázó irodalmi élmény, mint Markója Csilla Nádasa. Jó szakbarbár lévén az utóbbi években már szinte kizárólag csak olyan szépirodalmat olvasok, melyben potenciálisan felhasználható, konkrét művészettörténeti adalékot sejtek. Mit nem adtam volna néhány éve azért, hogy láthassam akár csak egy rossz fotón is azt a Czóbelt, amiről Gertrude Stein megemlékezett.


Nem lehetek benne százszázalékosan biztos, de a most előkerült száz-egynehány esztendős fotón feltételezéseim szerint ez a festmény látható. Furcsa, mikor rátaláltam, a gyors triumfális élmény után azonnal a fotó kezdett jobban izgatni és nem a rajta látható kép. Van-e még hasonló az őt rejtő borítékban, mikor, hol készülhetett, mi az a hatalmas, vászon, mely az aktnak hátat fordítva a háttérbe vész? Kinek a keze fogja a méretes aktot, hogy a gyékényszékről nehogy lebillenjék? Milyen célból készült a fotó és kinek? Hogyan került Bölönihez? Miért nem ismerünk Czóbel több, ebben az időszakban készült aktjáról fotót, egyáltalán miért nincsenek meg ezek a festmények (kb. 10-12 aktot festett Czóbel 1906–1908 tájékán!)? Hol lehetnek? Miért van az, hogy ugyanúgy apró szilánkokból kell rekonstruálnunk a 20. század elejének legfantasztikusab eredményeit, mint ahogy lehetetlen vállalkozás rekonstruálni középkori művészetünket. Ez a Czóbel-festményről készült archív fotó kb. úgy aránylik a korai magyar modernizmus, a magyar Vadak, a Nyolcak vagy akár csak Czóbel korai œuvre-jéhez, mint ahogy Gertrudis királyné síremléktöredékei viszonyulnak a pilisi ciszterci apátság egykor vélhetően lenyűgöző épületegyütteséhez. Ma mindegyikből csak morzsákat ismerünk.
Tipikusan magyar történet.

Berény Róbert: Nő pohárral, 1905, Kieselbach Tamás gyűjteménye

A magyar ‘íz’,... primitivizmus
Ezen is elgondolkodtam: „tipikusan magyar”. Mit jelent ez? Vagy mitől az? Mitől van az, hogy ez a kifejezés: „tipikusan magyar” azonnal beugrott ennél a képnél (is), ami annyira tipikusan nem magyar, hanem sokkal inkább francia. De aztán már ezt is megkérdőjeleztem gyorsan magamban: Mennyire francia ez? Franciás egyáltalán? Nem németes, ez nyilvánvaló (x. kép). Egy biztos, még egy ilyen hitvány minőségű felvételről is leolvasható, hogy ez az ‘íz’ hiányzik a magyarországi modernizmus ma ismert palettájáról, vagyis csak csipetnyi maradt meg belőle. Czóbel mostanában felbukkanó művei és a korszakra vonatkozó dokumentumok egyre inkább azt bizonyítják, hogy szinte francia művésszé vált a század első tizedének derekára. Ebben az időszakban igen ritkán járt haza Magyarországra. Párizsban, majd a tízes évek elején a közeli Montmorencyban telepedett le. Beágyazódott a nyugati közegbe, a francia fauve-okkal együtt állított ki, önálló kiállítása szintén Párizsban volt először (már 1908-ban!), és nem Budapesten. Ekkori műveit könnyebb beilleszteni az egyetemes, azaz a nemzetközi, egészen pontosan a Párizsban formálódó modern irányzatok világába, mintsem hazai párhuzamait felmutatni. Ugyanakkor ötven évvel az események után az amúgy korábbi periódusairól általában nagyon lakonikusan nyilatkozó Czóbelnek volt egy érdekes megjegyzése: „Magam is tisztában kezdtem lenni a színproblémákkal, de nem követtem francia művésztársaimat. Magyar festő maradtam, aminthogy a hazai behatást sohasem vetkőzheti le művész, aki őszinte, igazi alkotó. A magyar íz, amit a zsűri [a Salon d’Automne zsűrije] jellegzetességként fedezett fel, mindjárt első jelentkezésemkor hat képemet segítette be a ‘Vadak-nak’ (Les Fauves) elkeresztelt művészcsoport kiállítására, s hívta fel rám Matisse, Vries [Othon Friesz], Braque, Derain figyelmét. [...] Az én képeimet is keresték [az 1927-es Bing-féle Fauve kiállításhoz], de hiába, elveszett valamennyi. Mégsem panaszkodhatom: Párizs művészkedvelő közönsége szeretetébe fogadott, a műkereskedők minden képemre számot tartottak, akárcsak később Berlinben”


Túl azon, hogy reményt keltő „hír”, hogy Czóbel fauve képeit megvásárolták Franciaországban az első világháború előtt, így talán nagyobb az esély arra, hogy azok meg is maradtak (már „csak” fel kell kutatnunk őket), számomra ebben a szövegben mégis a legérdekesebb a „magyaros íz” felemlegetése volt.
Persze egy 1958-as interjúban minden bizonnyal más lehetett a művész motivációja, mint ami 1907-ben volt, de valami alapja mégis lehetett annak, hogy konkrétan a Salon d’Automne zsűrijét emlegette képei magyaros jellegével kapcsolatban.


De mi lehetett ez a magyaros vonás, magyaros íz, amire az ítészek felfigyeltek? Visszapörgettem magamban, hogy mitől ugrott be számomra is azonnal a fotó láttán ez a kifejezés. Nem tudom megmondani pontosan, mert csak egy hangulatot, egy összképet tudok felidézni. De ha mélyebbre ások emlékeimben, két dolog sejlik fel, ami meglepetésszerűen (de szintén egyfajta déjà vu effektként) rögtön szemet szúrt: hímzések és primitivizmus.
A magyaros(?) díszítésű párna, a hímzett függöny láttán azonnal felsejlettek a kép korszakos analógiái: Czóbelnek egy másik festménye, amin hasonló motívum látható (x. kép), de sokkal érdekesebb, hogy Berény ugyanebben a periódusban született művei közül vagy egy tucatnyin felbukkan hasonló „magyaros” hímzés (x-x. kép). Egy 1906-os csendéletén például szinte manifesztumjelleggel kiáltja a hímzett terítő Berény büszke nyilatkozatát: „én vagyok a magyar Cézanne!” (x. kép) Csók Párizsban festett Tulipános ládája is valami identitástámasz lehetett az idegenben, de Czóbel fekvő aktjának legközvetlenebb analógiája egy másik Berény-kép (x. kép), amelyen nem csupán a hímzés, de az akt mögötti tükör motívuma is analóg. De ez még mindig nem az az egyezés, ami miatt beugrott a „magyaros íz”. Őszintén szólva nem tudom megmondani, mitől érzem, hogy mégis köze van a magyar piktúrához, hiszen hazai párhuzamait, előképeit nem ismerem. Talán a háttérben erősebb a szecesszió befolyása, a dekorativitást integráló igény? Nem tudom.


Utóbbi képét Berény ki akarta állítani ugyanazon a tárlaton, ahol Czóbel meztelen nője Matisse Kék aktjával szemben kapott kitüntetett helyet. Az utolsó pillanatban mégsem ezt a képét adta be öt másik mellett, hanem Pór Bertalanról festett portréját.  Talán úgy érezte, hogy plágiummal vádolnák (vádolták is), vagy csak nem akart Czóbel árnyékában szerepelni egy – valljuk be – feltűnően hasonló festménnyel? Ugyanakkor, főleg Berény több, s Czóbel egyelőre kevesebb e periódusban született művét ismerve felvetődik a kérdés, hogy vajon mégis ki inspirált kit? Biztos az, hogy Czóbel műve született előbb? Egyáltalán fontos ez? Ez a két festmény is ékes bizonyítéka annak, hogy Czóbel és Berény ecsetje nagyon „egy rugóra járt” ebben az időben. Valószínűbbnek tartom, hogy egymást inspirálták, azaz nem egyirányú volt a hatás, illetve az is biztos, hogy azonos helyekről szippantottak ihletet. (Ez több honfitársukra is igaz volt, miért éppen ők ketten ennyire egy húron pendülők?) Néhány háztömbnyire laktak egymástól, minden bizonnyal ismerték egymás műtermét, s aktuális munkáikat is, de együtt jártak az Humbert műterembe is krokizni, ahova ekkoriban Braque, Manguin és Marquet szintén eljárt. Czóbel emlékei szerint ezekben az években Berénnyel volt a legközvetlenebb, baráti kapcsolatban.


Ez a két kép azonban egy sokkal izgalmasabb közös vonás miatt közeli testvér. Mindkét festményen jellegzetes vonás a primitivista törekvés. Ez elsősorban a fejek megformálásában szembetűnő, de Berény esetében a test többi részénél is markánsan jelentkezik, főleg a gauguinizáló lábfejeket nézve, amihez képest Czóbel aktja szinte klasszikus szoliditású, arról nem is beszélve, hogy Berény még a térérzet erősítésére is rafináltabb, „modern”, feszültséget keltő eszközöket vetett be.

Berény Róbert párizsi műtermében aktos kompozíciója előtt, 1906-1907 körül, Vészi Margit felvétele, magántulajdon

Szex és Párizs, egy jószagú miliő
Lehet, hogy éppen ezért éreztem egy kis csalódást a fotó megtalálásának pillanatában. Mást vártam. Végképp nem berényest. Valami brutálisabbat, még nyersebbet, még primitívebbet!


Gelett Burgess amerikai író, újságíró 1908 tavaszán meglátogatta Czóbelt párizsi műtermében és leírta az ott látott aktokat:
„A szoba közepén egy nő visszataszító képe áll. Azt mondtam, nő? Illendőségből nevezzük nőneműnek. Czóbel, kétségkívül, akár Braque, inkább nőnek hívná. Meztelen és szemérmetlen, amennyire két nagy szeméből ez megítélhető. Hozzá hasonlók szanaszéjjel hevernek. Rendszerint 89 évesek. Arcuk erős bíbor, mustárszín pöttyökkel és tojássárga torokkal élénkítve; karjuk narancs és kékszínű. Néha, nem gyakran, világoszöld szoknyát viselnek.”  „Czóbel ketrecrácsain keresztül szemléli őket, ahonnan mályva és cinóber hangon üvölt ki.” 


Egy nemrégiben előkerült kortársi visszaemlékezés, Czóbel francia festőbarátja, Lucien Mainssieux memoárja Czóbel 1907 körüli aktjairól nagyon hasonló képet fest:
„Matisse nyugtalan lelke saját megújulásának fordulópontját e magyar által hozott barbár sémákban fedezte fel, a koncentrált energia és brutális durvaság mintaképében, óriási, fekete, kényszerítő körvonalakba zárt ultramarinkék és kadmium aktjaiban. Ez a nagy vonzerőt gyakorló ember egy Vaugigard-i műteremben élt, a hazai gettó primitív egyszerűségével, mint egy első telepes a cellájában.”


A fenti leírások és a Gertrude Stein által felelevenítettek alapján Matisse-hoz képest is eruptívabb művet várhatnánk, de ehelyett egy furcsa, primitivista zöngéjű, mégis (vagy éppen ezért?) egészen klasszikus, mondhatni harmonikus kép tárul elénk. Vajon tényleg ez a mű szerepelt az 1907-es párizsi tárlaton, s egy évvel később a MIÉNK első kiállításán is, ahol Apponyi Albert kultuszminiszter megbotránkozása miatt le kellett venni a falról (ezért a katalógusba sem került be), vagy valahol lappang egy ennél primitívebb, nyersebb, brutálisabb Czóbel fauve női akt?


Egyelőre erre nem tudok választ adni, ahogy arra sem, hogy vajon miért érzem mégis rendkívül izgalmas művészi produktumnak Czóbel most (majdnem) megismert festményét. Talán azért, mert azon a pengeélen táncol, ami elválasztja a „nemzetit” a „nemzetközitől”? (Elválaszthatja egyáltalán? Hiszen ars una!) Franciának magyar, magyarnak francia, mindkettő és egyik sem.
Egyik barátommal és kollégámmal néhány napja az első negatív szexuális élményről beszélgettem. Ő az Onedin család című tévésorozat egyik nyálbő csókjelenetének hosszan tartóan visszataszító, érést blokkoló hatását mondta. Én nem tudtam hasonlóról beszámolni, de most a képpel kapcsolatban eszembe jutott egy, bár nem vizuális jellegű és nem is egyértelműen negatív, inkább ambivalens gyermekkori emlék.


Egy tavaszi napon egyik óvodástársam tizenéves nővére együtt játszott velünk, mielőtt értünk jöttek a szüleink. És a lánynak nőszaga volt. Először éreztem ilyet, de valahogy tudtam, hogy miről van szó. Szándékosan nem az illat szót használtam, mert akkor ez az erős érzékszervi élmény egyszerre volt sokkoló és izgató.


Ugyanezt érzem a Czóbel-akttal kapcsolatban is. Ez a fotó olyan emlékeket ébreszt bennem, amiket nem ismerhetek és amelyek nem is egyértelműen kellemesek. Néhány hete egy másik barátomnál 60-as években készült iskolás portréfotóját nézegettem, s azt mondtam neki, hogy remek ez a fénykép, szinte érzem az osztályterem olajjal felkent tölgyfa parkettájának szagát. Csodálkozva nézett rám, hogy ezt meg honnan veszem. Néhány hónappal korábban az egyik neves aukciósház kiállításán egy 1906-os, Párizsban készült Mikola-önportré elött álltam hosszasan. Pontosan azért vonzott az önarckép, amiért most Czóbel aktját, illetve az arról készült fotót is szeretem. Irtó hülyén hangzik: éreztem a századelő Párizsának szagát, a poros, dohos, hideg, szénszagú atelier olajfestékes illatát, a rendkívül egyszerű, de még kopott állapotában is franciásan csinos miliőt, ugyanakkor a „primitív” egyszerűséget. A Czóbel-képnél mindehhez párosul még egy furcsa bizsergés és egy szokatlan, fanyar szagélmény.


Ezek a fiatal fiúk (Berény 19-20, Czóbel 24 körül volt ekkoriban) nőket vittek fel műtermükbe, ki tudja, hogy hivatásos modelleket-e vagy éppen a környék szegény lányait. Hogy a festésen kívül egyebek is történtek, arra néhány korabeli anekdota szolgáltat példát.  Ezek a nők nem szépek, sőt néha kifejezetten otrombák, „primitív”-fejűek, még azt is megkockáztatnám, hogy mosdatlanok, de például Berény egyik aktja egyenesen frivol, főleg a kis fekete bársony nyakék miatt és Czóbel fekvő nőjéről sem állítanám, hogy visszataszító. Még az is elképzelhető, hogy azonos modellt alkalmaztak, feltehetően nem francia lányt, mert a képeken látható nők inkább délolasz, szicíliai benyomást keltenek. Nem véletlen, hogy Berény egyik ekkori képének címe: Olasz lány aktja. Egyszerűen imádom ezeket az egyszerű, parasztosan bárdolatlan, külvárosi fejeket.


Íróasztalommal szemben Berény egyik 1907 körüli grafikája (x. kép) fantasztikusan eltalált, brutálisan primitív női arc, jelzésszerű meztelen felsőtest. Sötét, üres, gondolat nélküli tekintetében mégis tükröződve látom a Montparnasse 1907 körüli izgalmas világát. Ha létezne időgép, első utam oda vezetne.
 

Full 000794
Full 000795
Full 000796
Full 000797
Full 000798