Zenélő kerámiák, buboréklámpák, egy megvadult slag és más kedvencek

Fodor János

Az idei Velencei Képzőművészeti Biennálé örvendetesen maga mögött hagyta elődje látványosság központú szelekcióját, hogy átadja helyét egy higgadtabb koncepciónak; a főkurátor Ralph Rugoff szavaival mintegy tükröt tartson a nyitott gondolkodás számara.

Ez a kevésbé szenzáció orientált bemutató talán nélkülözi a bejáratott nevek minél nagyobb, annál jobb típusú munkáit, a közönségnek azonban nem csupán passzív lenyűgözöttséget, hanem szándéka szerint párbeszédet és együttgondolkodást is ajánl. Ilyen értelemben progresszív, mert nem illusztrációkkal kecsegtet, hanem diszkurzív terepen mozog anélkül, hogy valamiféle monolitikus üzenetet vagy levonható tanulságot erőltetne az érdeklődőre.

A győztes pavilon idén Litvániáé, ami a képzőművészeti határterület, a színház és előadóművészet területéről a zenés darab felé terjeszkedik; itt egy strandon heverő emberekkel eljátszott darabról (vö. Einstein a tengerparton) van szó, ahol a látogatók felülről tekintenek az alant folyó eseményekre. Ez a nézőpontváltás, azaz hogy kívülállóként vagyunk jelen egy szociális helyzetben, fürdőruhás színészek felett, jól képzi a távolságtartás és a megfigyelő státuszából adódó felelősség kérdését, ugyanakkor az irányított tekintet és a hatalom, valamint a választható narratíva viszonyára is utalhat. A kiállítóterem-színpadon sokféle esemény egyszerre folyik, és lényegében a szemlélőn múlik, mit is követ, ebben az értelemben szép parabolája a szociális és klasszikus média episztemológiai válságának is.


Lina Lapelytė, Rugilė Barzdžiukaitė és Vaiva Grainytė: Sun & Sea (Marina). Fotó: Andrea Avezzù

A hazai pavilon idén a precíz Waliczky Tamást indította, akinek a gépi képalkotással kapcsolatos kutatásainak lenyomatait láthatjuk, szó szerint, sajnos csak (egyébként tökéletes) printeken, ami némi veszteség annak fényében, hogy a látogatók zöme számára talán megfoghatóbb volna, ha képrögzítő apparátusai a valóságban is megépülnének és működtetni is lehetne azokat.


Waliczky Tamás: Képzelt kamerák. Fotó: Rosta József

Kedvencek

Kezdésnek itt van Christian Marclay remek videódolgozata, a 48 háborús film, amely szimultán és folyamatos, mégis állandó keretben mutatja be a polgárháború óta napjainkig tartó háborús drámát. Sun Yuan és Peng Yu Dear című installációja egy, a washingtoni Lincoln-emlékműre utaló, üres szilikontrón, valamint egy megvadult kígyóként csapkodó, sűrített levegős slag kombinációja, ami egyaránt utal az eltűnt vezető hiányára, valamint a káosz, a szimuláció és a politikai hatalom viszonyára. Másik munkájuk ugyancsak figyelemreméltó (Can’t Help Myself), amiben egy gigantikus ipari robot igyekszik összekaparni maga körül valamiféle vérnek tűnő anyagot, bármi siker nélkül. Ez a némileg morbid jelenet, amely a nézőktől elzártan, biztonságosan, egy plexidobozban zajlik, kényelmetlen gondolatokat szül, mintha a Black Mirror egy epizódjából került volna elő.


Christian Marclay: 48 War Movies 2019. Fotó: Fodor János

Shilpa Gupta nagyívű installációja a cenzúra és a szólásszabadság kérdését járja körül, munkája közel száz poéta verseiből válogat, olyanokból, melyeket börtönben írtak, ezeket fémkarókra tűzve, mintegy mementóként állítva a térbe, melyet hanganyagént felolvasott változatuk egészít ki. Augustas Serapinas egyedi pályabíró székei szó szerint az Arsenale mezőnye felé emelkednek: a teremőrök emelt perspektívából szemlélhetik a többi műtárgyat körbedongó közönséget. Ying Xiuzen lágy, textilalapú, monumentalitásukban is puha szobrai (Trojan, Bookshelf No. 7) a formalitás, narratíva és illúzió határán egyensúlyoznak, ellentétben Liu Wei szoba-installációjával, amely hideg, fémes absztrakt formákkal zárt térben operál, mégis a szemlélőnek az a benyomása, mintha mikroszkopikus méretűre zsugorodott volna.


Augustas Serapinas: Chair for the Invigilator, 2019. Fotó: Fodor János

Liu Wei: Microworld, 2018. Fotó: Fodor János

Tarek Atoui hangszobor szobája nem csak szellemességével és minimalista zenéjével kelt figyelmet, hanem a zenélő kerámiák különös formáival, amely felvetheti a kérdést, hogy a funkció vagy a forma volt előbb, és ha az előbbi, akkor mondjuk mennyiben fontos eleme egy padlóvázának, hogy ne csak akkor szóljon jól, amikor eltörik. Andreas Lolis efemer elemekkel játszik, munkája első látásra kinnfelejtett kiállítási hulladéknak hat, közelebről azonban kitűnik, hogy szobrokról van szó, az illúzió csaknem tökéletes. Tavares Strachan Enclycopaedia of Invisibiltyje öntagadó oximoron, amely üdítő ellenpontja a Slavs and Tatars kissé már túl szikár és intellektuális szellemességének. A lengyel pavilon színeiben induló Roman Stanczak egy egész repülőt fordított ki, mely az átláthatóság egészen új megközelítéseként is kódolható.


Andreas Lolis: Untitled, 2018. Fotó: Fodor János

Külső helyszínek 

A legkellemesebb meglepetésnek a Parasol Unit Alapítvány The Spark Is You című tárlata bizonyult a Conservatorio di Musica Benedetto Marcello di Venezia épületében, ahol elsősorban perzsa művészek munkáival találkozhat a látogató. Navid Nuur óriási, nagyított, öntudatlan firkái kitűnően illeszkednek a zeneiskola milliőjébe: mintha folytatásai lennének az ott gyakorló zenészek dallamrészleteinek. Koushna Navabi gigantikus beton kekszei az illékony élelmiszerdizájnban keresik a költészetet, Mitra Farahani videója pedig egy Caravaggio-képen szereplő latin idézet interpretációit villantja fel – a különféle nyelveken beszélő tárlatvezetők mind tökéletesen eltérő olvasatokat fordítanak ugyanarról a témáról.

A Dysfunctional című tárlat a Ca’d’Oro termeiben már a dizájn felé tekint, azon túllépni nem is akar, ahol a múzeum klasszikus gyűjteménye már nem több, mint pusztán háttér, amely azonban nem tudja művészeti kontextusba helyezni a kiállított darabokat. Stuart Haygarth remek műanyaghulladék csillárja, vagy a Verhoeven Twins lélegzetelállító buboréklámpái azonban így is kiemelkedőek, bár lesz majd biztos olyan is, akit végül Virgil Abloh neve vonz majd be.


Koushna Navabi: Mother Biscuit, 2019. Fotó: Fodor János

 

 

Velencei Képzőművészeti Biennálé

2019. november 24-ig

 

A szerzővel, Fodor Jánossal 2015-ben készítettünk interjút, ami az alábbi linken érhető el.