Múlt héten került sor Maastrichtban a huszonharmadjára megrendezett Európai Művészeti Vásárra, a TEFAF-ra. A világ egyik legrangosabb és legpatinásabb képzőművészeti börzéjén ezúttal több mint 2,7 milliárd dollár értékben kínáltak antik, modern és kortárs műtárgyakat. A 72 ezer látogató nem csak nézelődni jött, a szervezők jobb évet zártak, mint tavaly. A legdrágább alkotás Cranach közel ötszáz éves bibliai festménye lett.

 

A dizájnkultúra olyan kevéssé ízesült a magyar közgondolkodásban, hogy bármilyen népszerűsítő könyv elkel. Pláne, ha olyan precízen van felépítve, mint Lakshmi Bhaskaran tankönyvszerű összefoglalója. A Nagy-Britanniában dolgozó dizájnszakértő még három évvel ezelőtt írta meg – a Scolar kiadónál lefordított – könyvét, de a koncepción azóta se fogott az idő. Lakshmi Bhaskaran szerint a dizájnerek ma szabadon szemezgetnek a múlt tárházából, egyéni szájíz szerint keverve egymással az idősíkokat. (Ezen az eklektikus gyakorlaton – ma már tudjuk – a gazdasági válság sem változtatott.)

A Fernando és Humberto Campana brazil testvérpárnak köszönhetően Dél-Amerika néhány éve felkerült a dizájnvilág nemzetközi térképére. A szakma 1998-as New York-i bemutatójuk óra figyel rájuk, tavaly pedig megnyerték az év dizájnere kitüntetést Miamiban, kristályokkal teletűzdelt, amorf rattanülőkéjükkel. Pedig a fivérek nem csináltak semmi különlegeset, csak csökönyösen ragaszkodtak az őket körülvevő világhoz, a favellák nyomorúságos kényszermegoldásaihoz és a rikító színű, karneváli összevisszasághoz. Egymásra hányt fadarabok, olcsó kosárfonatok, toldozott lepedők, színes fonalak és egzotikus tarkaság.