Másvilági eufóriák – megnyitóbeszéd

Másvilági eufóriák – megnyitóbeszéd

Néhány évvel ezelőtt egy Oneothrix Point Never koncerten figyeltem fel a következőkre. Képzeljünk el először is egy óriási belmagasságú, ipari térből átalakított betonkatedrálist. A színpadképet hadászati formákat idéző, brutalista formájú hangfalak, valamint két hatalmas, függőleges irányba fordított, elképesztő felbontású lapos tévék uralják. Ezen a két fényes, finoman, rézsút a közönség irányába döntött kijelzőn felkavaró képek váltják egymást idegtépő ritmusban és sebességben. Egy ponton azonban arra lettem figyelmes, hogy a leginkább felkavaró hatást e látványban nem a képek tartalma, a vágások sebessége, a videó ritmusa, hanem az azokat megjelenítő képi technológia okozza: a képernyőn megjelenő másvilági színek, a szinte agresszív fényerő, valamint a retinák idegeit valósággal kisütő képélesség.

 
Anyám főztje

Anyám főztje

Július 31-ig még áll a Koreai Kulturális Központban (a Velencei Biennálén Arany Oroszlánt nyert Andreas Fogarasi mű által elhíresült MOM Kultúrházzal szemben) egy kiállítás Santopalato címmel, amit mindenképpen látni kell, és amire egyik kedvenc szerzőnk, Szalipszki Judit válogatta össze a műveket. 

 
A használatról – megnyitóbeszéd

A használatról – megnyitóbeszéd

Szemző Zsófi önálló kiállítással készült, a Melléktermékkel. Olyan tárgyakat sorakoztat fel, amelyek elképzelt közösségekhez kapcsolódnak, ismeretlen rítusok, társadalmi szerződések világába vezetnek, legyen szó akár fejüket közös együttélésre adó, letűnt vagy akár jövőbeli csoportokról.

 
A távolságról

A távolságról

Kitakarhatunk-e az emlékezetünkből egy képet, amit mindig ott őriztünk – erre gondolok a HÉV-en ülve. Szemben velem egy lány utazik, hirtelen rájövök, mennyire hasonlít Kovács Tündére. Tünde grafikus, évtizedek óta Stuttgartban él, valaha Birkás Ákos tanítványa volt a Kisképzőben. Úgy látszik, ha igyekszem is nem gondolni semmire, két lépésből akkor is Ákosnál vagyok. Az elmúlt több mint két évtizedben, mióta ismertem, sokszor gondoltam, hivatkoztam, támaszkodtam rá, nem is kellett két lépés. Közel álltunk egymáshoz, de valahogy mégis őrizte a kis távolságot: volt idő, amikor a két lépés négy volt, de ha mondásszerűen három, akkor is a saját három lépése. Szuverén módon tudott távolságot tartani, tapintattal közeledni, távolodni, távolságot érzékelni és érzékeltetni, talán ez az, ami elsőre eszembe jut róla – distinkció, disztingválás, divatból kiment szavak, sajátos jelentéssel. A két lépés nála elsősorban a megfigyelői távolságot jelentette; hátralépett, hogy más összefüggésből is megnézze a képet. Festői két lépésnek mondhatnám, erre elnézően elmosolyodna.

 
Két tűz között

Két tűz között

A Kétfejű gyufa cím egy többfunkciós tárgy képzetét kelti. Mircea Cantor munkája, a két oldalán égethető gyufa a kétszeres teljesítmény ígéretével kecsegtet, a fapálcika rövidsége és a balesetveszélyes másik gyufavég fenyegetése azonban még a normál „egyoldalas” használatot is ellehetetleníti. A „kényszerű takarékosság abszurd tárgyai” (1) a romániai Szamosújvári Gyufagyárban készültek, húszezres példányszámban, egy nagyobb projekt részeként még 2002 és 2003 között. Ezt a szimbolikus tárgyat vagy tárgyegyüttest műként is rengetegféleképpen lehet értelmezni, ezért az sem egyértelmű, hogy most, az Új Budapest Galériában rendezett, román művészek munkáit tömörítő magánygyűjteményeket bemutató csoportos kiállítás címeként pontosan mire is utal. Még akkor sem, ha erre ad valamilyen szintű megoldást a bevezető szöveg, amely szerint a gyufa pálcikája a román művészet történetének rövidke idővonala, amit javasolt a kezdő- és a végpontja felől is végigböngészni. Ha a böngészés nem a meggyújtást és végigégetést jelenti, akkor ez a kép végül is megállja a helyét, bár a rendezés nem kronologikus, és a tárgyban megjelenő alapvető konfliktus sincs kijátszva így. A tendenciák szerint rendezett kiállítási anyag kínál egy másik, a magyar közönség számára különösképp érdekes és kevésbé általános megközelítésmódot is. A művek Mircea Pinte, Ovidiu Şandor, Răzvan Bănescu és a Plan B Alapítvány magángyűjteményéből származnak, amelyek három romániai városban találhatók: Kolozsváron, Temesváron és Bukarestben.

 
„A divat nem művészet. De a divatnak szüksége van a művészre“

„A divat nem művészet. De a divatnak szüksége van a művészre“

Ahogyan a marrákesi medina okker falai mögött az Atlasz-hegység havas csúcsai a vörös földből a kék égbe törnek, páratlan színvilágával rögtön lenyűgözte Yves Saint Laurent-t. A francia divattervező 1966-ban vásárolta meg első itteni házát élet- és későbbi üzlettársával, Pierre Bergével. A sivatagi város ezután nemcsak második otthona lett, de a következő évtizedekben itt tervezte kollekcióit, majd itt lelt megnyugvásra a párizsi bemutatók után. Tíz évvel a tervező halálát követően, tavaly októberben megnyitotta kapuit az Yves Saint Laurent Múzeum Marrákes, amely Afrika első divatmúzeumaként egyaránt tiszteleg az alkotó munkássága és a város előtt, amely színt adott egyedülálló vízióinak.

 

 
Töredékek

Töredékek

Az időtlenség melankolikus világába rögzített wendersi képterek szinte azonnal elfedtetik a látogatóval, hogy mit is keresett pontosan, amikor belépett a londoni Blain|Southern galéria súlyos üvegajtaján. Zárásig lehetne körözni a termekben, elmerülve a képek előtti lassú csordogálásba, az idővel mit sem törődve, zavartan követve az értelmezés apró jeleit, melyek elvezethetnek a megoldáshoz. Hiábavaló, a rejtély csak mélyül, és a kíváncsiság helyét a gyanú veszi át.

 
„Hiszünk a halál előtti életben” – megnyitóbeszéd

„Hiszünk a halál előtti életben” – megnyitóbeszéd

Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének egyik legfeszültebb jelenetében a nékoszos fiatalok a Dubniczay-palota előtt állnak szemben az egyházi iskolásokkal. A film vége felé járunk, az újonnan hatalomra került ifjúsági vezetők már a terror elméleti és gyakorlati lehetőségét mérlegelik. Az állítólagos provokációkra hivatkozva a mozgalmi dalokat éneklő kommunista fiúk és lányok először máglyát készítenek elő az egyházi könyvekből, majd új rigmusokba kezdve ellenfeleiket behajtják a palotába: „Nem állunk meg félúton, reakció pusztuljon! Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni! Ez még csak a kezdet! Folytatjuk a harcot!” A háttérben és a tér fölé kifeszítve vörös és fehér alapra festett jelszavak állnak: „Egységes ifjúságot!”, „Szabadságot az ifjúságnak!” és „Erőszakra erőszakot!” Felcsendül az Avanti popolo, és a radikális nékoszosok kövekkel kezdik dobálni a málladozó vakolatú palota ablakait. Csörömpölve törnek be az üvegek; az egyházi iskolások az utolsó jelenetekben már nem tűnnek fel.

 
Heterogenitás és abszurd mélység Győrffy László művészetében (18+)

Heterogenitás és abszurd mélység Győrffy László művészetében (18+)

A csonkolás, a test felsértése kínosan élvezetes érzéseket is szülhet. Olyan érzeteket, amelyek hirtelen előbukkannak egy abszurd mélységből. Ebből az abszurd mélységből hiányzik minden mérték, gátlás, visszafogottság és mesterkéltség. A következő kérdésre kell választ adnunk: miképpen válhatunk alkalmassá a formátlanságot formáló művészetre? Bizonyos szempontból az esztétika eszközeit megszüntetve kell haladni ahhoz, hogy a szubjektum beleolvadhasson az abszurd mélység zavarba ejtő formátlan torzultságába.

 
Az alef felé

Az alef felé

Török Ferenc tavalyi filmje már címében is – 1945 – hangsúlyozza, hogy a második világháború lezárásának évére egyúttal mint egy zavaros, átmeneti időszak kezdetére kell tekintenünk a Horthy és a Rákosi-korszak között. A „nulla év” megnevezés, ahogy a történészek gyakran utalnak rá, nem csupán egy új időszámítást jelez, hanem társadalmi, gazdasági és szellemi amortizációt: az elpusztult infrastruktúra, élelmiszerhiány és sosem látott infláció, a háborús traumák és emberi veszteségek valóban „lenullázták” a lakosság döntő részét. Ebben a rendkívül kiélezett időszakban érkeztek vissza azok, akiket senki sem várt, viszont elhurcolásukban nem sokkal korábban aktívan vagy passzívan segédkezett a túlélő zsidóság. A konfliktust fokozta, hogy a háború alatt jogtalanul vagy az átmeneti szabályok szerint „jogosan” eltulajdonított zsidó javakat, otthonokat, üzleteket és ingóságokat vissza kellett szolgáltatni, ami hosszú perekhez és kölcsönös vádaskodáshoz vezetett, majd az ország különböző pontjain véres atrocitásokig, pogromokig fajult. A követelésként megélt igények újraélesztették és egyfajta igazolást adtak a nyilasok eltűnésével csak kismértékben csökkenő antiszemitizmusra.

 
Gerber Pál: IN SITU – megnyitóbeszéd

Gerber Pál: IN SITU – megnyitóbeszéd

Gerber Pál képzőművész, Munkácsy-díjas festőművész, tanár, író, költő, filozófus, műgyűjtő, amatőr asztalos, szeret kerékpározni, de autót is vezet, számon tartja a művészettörténet ismert és kevésbé ismert pillanatait, így elmondható, hogy tanárként a kanonikus művészetszemléletet is elfogadja, de vizuális művészként egyéni világképpel rendelkezik. Gondolkodóként objektív, távolságtartó attitűdöt képvisel. Megszállott szabadságfüggő, Istenfélő, patrióta, romantikus művész-ember, aki humorral és iróniával átitatott sajátos nyelvet hozott létre. Munkássága a nyolcvanas évek elején indult, de a hetvenes évek Magyarországában, valamint a késő posztmodern európai kultúrában gyökeredzik.

 
„Energia és káosz”

„Energia és káosz”

A Golden Boundaries perfekt, izgalmas, érzékeny, átgondoltságát és installálását tekintve is a magyar mezőnyből kimagasló munka. Tárgya a youth culture, amit a kiállítás kurátora, Oltai Kata kényszerűségből „kamaszkornak” fordított, jobb magyar terminus híján. Az öt magyar résztvevővel dúsított, nemzetközi anyag fotográfiákból, videókból, szobrokból és installációkból áll. A négy teremben, de alapvetően hat térbe elhelyezett művek érzékeny értelmezési hálót alkotva beszélnek az ifjúkor, a kamaszkor és az életkorhoz nem szükségszerűen kötődő (szub)kultúrák különböző aspektusairól. Oly módon, hogy az életkorbeli, társadalmi, kognitív határokat törlendő segédegyenesnek tekintve, az élet egy korszakánál jóval többet mutatnak meg. Az anyag nem valami kamasz-rezervátumba nyújt megnyugtató bepillantást. Nem a különöset, a vadat, a bűnöset és a megregulázandót mutatja meg biztonságos határok között, felkeltve a felnőtteknek a gyorsan elrepült kamaszkor iránti nosztalgiáját is, hanem azt a Másikat mutatja meg, aki potenciálisan bennünk van, bennünk lehetne, ha tudatosítanánk magunkban a szilárdnak hitt énünk rögzíthetetlenségét és illékonyságát, identitásunk társadalmi konstrukció voltát.

 
Az állatok összefognak a dizájnerekkel?

Az állatok összefognak a dizájnerekkel?

Hogyan gondolkodik a dizájner, ha munkához lát? Mi születhet abból, ha egy madár, egy kígyó, egy patkány vagy néhány apró rovar a dizájnerrel együttműködésben dolgozik? A tervező miként vonja be, miért veszi igénybe az állatokat, milyen módon használja ki a képességeiket, tulajdonságaikat a céljai eléréséhez? Cikkünkben olyan tárgyakat és dizájnprojekteket mutatunk be, melyek létrejöttében az állatok központi szerepet töltöttek be, a tervezővel közösen oldottak meg problémákat, kettőjük összefogásának köszönhetően születtek meg az ember számára fontos, hasznos és praktikus megoldások. 

 
Az anyagtól a fényig és vissza

Az anyagtól a fényig és vissza

Szeptemberben rendezték meg Szabó Dezső A fény határai című kiállítását a Vintage Galériában, amely tematikájában szorosan kapcsolódik a tavalyi Exposed, valamint a tavaly előtti Black & White/Fekete-fehér kiállításhoz. Mindhárom anyagnál a fotográfia, mint eszköz és anyag, a fotografikus kép, mint kép, mint nem-festmény, a kép mint tárgy és a kép mint mű áll a középpontban. Ezek a teoretikus kérdések foglalkoztatják Szabó Dezsőt már a kezdetektől, a korai absztrakt, majd monokróm képektől a kilencvenes évek végének, illetve a kétezres évek elejének fotográfiáin keresztül, az utóbbi évek munkáiig bezárólag. Az utolsó kiállításokon a fókusz a tisztán fotográfiai eszközökre irányult.

 
Káldi Katalin: Hő – megnyitóbeszéd

Káldi Katalin: Hő – megnyitóbeszéd

Káldi Katalin munkásságát műfaji kategóriákra való bontás nélkül, egészében érdemes szemlélni, hiszen egységében bontakozik ki művészetének médiumtól független konceptuális jellege. Bár legújabb festményein a korábbi szelídebb vásznakhoz képest szembetűnő az erőteljes vörös és sárga színvilág, a hangsúly továbbra is a minden alkotására jellemző renden, a dolgok egymáshoz való viszonyán van. Ez a rend azonban kiegészült egy fontos új minőséggel: a dinamikával, a dinamikussággal.

 
Amikor az internet pszichológushoz ment (18+)

Amikor az internet pszichológushoz ment (18+)

Jon Rafman az internet legmélyebb bugyraiba ereszkedik le, és onnan tudosít saját kollektív tudalattinkról. Olyan helyek ezek, ahová mi, hétköznapi internetfelhasználók nem sokszor merészkedünk le, de létezésükről mindenesetre tudunk. A web pöcegödrének tartott 4chan, a Second Life virtuális világa, megrázó videók különféle fétisekről, rengeteg hihetetlen, de létező internetes szubkultúra fórumai, pornó extremitások, a darkweb és a deepweb világa. Nem vallanánk be soha és az előzményeinkből is kitöröljük, de kattintottunk már rájuk. Nem perverzióból, csak kíváncsiságból. Ugyanezt az élményt nyújtja a kanadai alkotó művészete.

 
Fejetlenség

Fejetlenség

A lovas szobrot felakasztották, majd kegyetlen hirtelenséggel le is fejezték. Még egy perc figyelmet sem szántak neki. Először csak egy óriási kampó közeledett vészjóslóan a lovas hős felé, ám addigra a „kivégzőtiszt” már elvégezte az ilyenkor szokásos előkészületeket. Akár emelt fővel is távozhatott volna a klasszikus művészet szimbóluma, helyet adva az új művészetnek. De ennél több kellett. Az alászállás méltóság nélküli, a végeredmény tragikus: a klasszikus művészet fejét vesztve csúszott az állványa mellé. Halálát csak néhány munkás gyászolta mobiltelefonnal a kézben: az elrepülő fej látványa hozhat pár lájkot és megosztást – ha már a meglepődés elmaradt.

 
Cinikus fiatalok

Cinikus fiatalok

A Bloomberg New Contemporaries 1949 óta nyújt bemutatkozási lehetőséget a frissdiplomás, illetve mesterszakos művészeknek, amelynek legutóbb a Newcastle upon Tyne-ban található Baltic Gateshead és projektkiállítótere, a Baltic 39 adott otthont. A résztvevőket minden évben háromtagú zsűri választja ki kétrostás eljárással – hozzávetőleg 1500 jelentkezőből. A korábbi évek sikeres pályázói között szerepel például Mona Hatoum, vagy Damien Hirst, és olyan szakemberek zsűrizték már a pályázatokat, mint Hans Ulich Obrist, Dinos Chapman, illetve Phil Collins.

 
Közös ügyek az aranyló kupola alatt

Közös ügyek az aranyló kupola alatt

Az Artmagazin berkeiben hagyománynak számít, hogy a lap körüli stáb amellett, hogy a nyomtatott és az elektronikus tartalom előállításáért, szerkesztéséért, a magazin szakmai színvonaláért felel, rendszeresen gazdagítja a hazai kulturális programkínálatot különböző, rendhagyó formátumú eseményeivel is. Itt nemcsak a kapcsolódó lapszám-bemutatókra kell gondolnunk, bár ezek közül is nemrég volt egy emlékezetes, amely a magazin életében mérföldkőnek számító 100. számot ünnepelte az Írók Boltjában. Az Artmagazin (ön)népszerűsítő tevékenysége mellett általános művészetszervezői szerepet is vállal: a vidéki, tematikus hely- és kultúrtörténeti sétáktól, az Art Market Budapesthez kapcsolódó díj kiosztásán át, egészen az időszaki kiállításokhoz kapcsolódó tárlatvezetésekig ível a programok sora. Az évenként megrendezett, kortárs művészeti és dizájntárgyakat kínáló akció is ezen események közé tartozik, amely egyúttal hozzájárul a magazin éves költségvetéséhez, illetve a szerkesztőség által meghatározott közösségi célt is támogat, így idén az Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületet.

 
A város építőanyagai – megnyitóbeszéd

A város építőanyagai – megnyitóbeszéd

Ezen a kiállításon gondolkodva eszembe jutott a néhány évvel ezelőtt a Műcsarnokban rendezett, Egy város entrópiája című kiállítás. Nem is annyira a vizuális párhuzamosságok miatt, hiszen az egy videóművészeti kiállítás volt, itt pedig túlnyomórészt objekteket, tárgyegyütteseket láthatunk. De a műcsarnokbeli tárlat az elmúlt évek legnagyobb szabású, A város építőanyagaihoz hasonló tematikájú kiállítás volt, mely az entrópia hívószavára épített.