Kepes György (1906– 2001) születésének centenáriumára
Száz esztendeje, 1906. október 4-én született Kepes György a Heves megyei Selypen. Olyan családból származott, ahol az írástudás és a világ megismerésének vágya meghatározó erejû volt. A 19. század végén volt egy orvos sarkkutató a családban Kepes Gyula (1847–1924) személyében, de akadt köztük filozófus, ügyvéd, szabadságharcos, diplomata, mûfordító és újságíró is, itthon a család legismertebb tagja valószínûleg, a ma már médiasztárnak számító Kepes András. Elsôsorban az ô, valamint mûvészek, tisztviselôk és szakemberek együttes erôfeszítéseinek köszönhetô, hogy az életmû 1991-tôl Egerben, a Kepes György Vizuális Központban megismerhetô.

„Személyre szabott tárgy” rovatunk szerzői egy-egy számukra fontos műtárgyról mesélnek – szubjektíven. Ezúttal Markója Csilla művészettörténész mutatja be Nádas Péter Önarckép szélharanggal című fényképét. A mű 2009. október 22. és 2010. január 10. között volt látható a Stuttgart melletti Fellbach városka galériájában, azon a tárlaton, aminek anyagát az író maga válogatta 1959 és 2003 között készült fényképeiből. A kiállítás kíséretében megjelent Nádas Péter Schatten an Mauern (Árnyékok a falakon) című fotóalbuma, melyhez az utószót Joachim Sartorius írta.

Nem járhatott messze az igazságtól William M. Ivins, amikor 1952-ben megjelent, s alig ötven év elteltével A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció címmel magyarra is lefordított könyvében feltételezte, hogy 1800 és 1900 között több sokszorosított kép keletkezett a világon, mint a korábbi időszakokban összesen. A 19. század közepétől, a rotációs nyomdagép feltalálásától az illusztrált könyvek, folyóiratok, újságok mindennapi fogyasztási cikké váltak. A pontosan és korlátlan mennyiségben megismételhető képek számának exponenciális növekedésében azonban ennél is fontosabb szerepet játszott a fényképezés, illetve a fényképek nyomdai sokszorosítását lehetővé tévő fotómechanikai eljárások feltalálása és elterjedése. Az arányok változását jól érzékelteti, hogy míg a felvilágosodás korának egyik legtermékenyebb, több mint négy évtizeden keresztül tevékenykedő könyvillusztrátorának, Daniel Chodowieckinek az oeuvre-je kb. 2500 rézmetszetet tartalmaz, addig Borsos József közel húsz év alatt – mint Farkas Zsuzsa monográfiájából kiderül – 48 000 negatívot és több százezer fényképmásolatot készített. 

Bár a fénykép iránti vásárlókedv felélénkülésével sorra születnek a fotóvásárok szerte a világon, a műfaj koronázatlan királya még mindig a Paris Photo. Idén november 18–20. között tizenharmadjára gyűltek össze a 19. századi, a modern és a kortárs fotográfia a francia fővárosban. A szervezők savanyú összesítése szerint a standokon mérsékelt forgalom zajlott, de a látogatók száma (40 ezer) rekordot döntött. A részt vevő 102 kiállító – galériák és kiadók – 23 országot képviselt.
 

Zolnay Pál 1973-ban bemutatott Fotográfia című filmjének főhősei – a fotós, a retusőr és az énekes – vidékre utaznak, ahol házról házra járva ajánlják fel a helybelieknek, hogy fotót készítenek róluk és környezetükről, illetve amennyiben erre igény van, felújítják régi képeiket. A fényképek ürügyén zajló beszélgetésekből megrázó sorstörténetek mellett a fotós és a retusőr konfliktusa rajzolódik ki, mindebből pedig a dokumentum és fikció általános ellentmondása. Ez az alapvető ellentét a fotótörténet kezdetei óta számtalan formában bukkant elő, legélesebben pedig azóta, hogy a hetvenes évek végén megtörtént a műfaj újraértékelése, többek között a Douglas Crimp által is hangsúlyozott „deviáns fotográfiai gyakorlat” megjelenésének hatására. Akár dokumentációról, akár fikcióról van szó, ami abban az évtizedben még „devianciának” számított, mára nagyrészt beépült a főáramba. Ha például ma valaki meztelen emberekről készít képeket, akkor a téma szűkebb meghatározásában vagy a formai megoldásokban nagyon erős provokatív szándék megléte kell ahhoz, hogy a fotós átlépje a közízlés virtuális vagy valós határát. Más vizuális művészeti ágakra ugyanígy jellemző a „deviancia” határainak kitolása.