Nehézkes lebegés

Április 8-án nyílt meg a szentendrei MűvészetMalom talán legnagyszabásúbb kiállítása az évben. A Levitáció című tárlat három olyan művész (többnyire) ebbe a térbe készített munkáit mutatja be, akik mindannyian kötődnek Szentendréhez, de munkásságuk ma már eltávolodott a várostól. Bukta Imre, feLugossy László és Szirtes János korban közel, szinte minden másban azonban elég távol állnak egymástól. A kurátor, Gulyás Gábor a koncepció szerint mégis kísérletet tesz a három művész munkái közötti kapcsolódási pontok bemutatására, valamint arra, hogy megmutassa, lehet egy régimódi kisvárosban progresszív művészeti irányzatokat vinni, így a MűvészetMalom létrehozásának megalapozottságát is igyekszik bizonyítani.
 

 

Levitáció

A szentendrei MűvészetMalomban megtekinthető Szirtes János–Bukta Imre–feLugossy László trió Levitáció című kiállításáról kilépve egy bizonyosság marad: „Az űrben nincs gravitáció” – ez a felirat olvasható az emeleti ablakon, e kijelentés igazságában még hihet a néző. A lebegés biztos, ha más nem is.

 

A fecskeröpte súlya

A vidámparkban a dzsungelvasút is könnyed szórakozást ígért, ám végül szorongató sírással végződött. Bár már a levágott cet fejéhez hasonlító repülőgép-orr is figyelmeztető jel lehetett volna, a fecskék az előtérben még mintha éppen ezt ellensúlyozandó röpködnének gondtalanul.

 
 

Ha még élne

Néhány évvel ezelőtt, amikor Szegeden festészetet tanultam, felmerült az ötlet, hogy csoportos parafrázis-kiállítást csináljunk a tanszéki galériában. Az egyik kedves barátom Marcel Duchamp 50 köbcentiméter párizsi levegőjét választotta, melyet egy kiürített és visszaragasztott parizercsomagolással parafrazeált, így egy adott művet egy másik, Duchamp által kedvelt munkamódszerrel, a jelentéspluralizmus segítségével alkotott újra. Az eszményi párizsi levegő helyett, korunk élelmiszeriparának szégyenfoltjára, a párizsira hívta fel a figyelmet. Mindenkinek eldicsekedett, hogy „Szerintem ez Duchamp-nak is tuti, bejönne!” Persze még mielőtt világszintű hírnévre tett volna szert munkájával, a takarító szemétnek ítélte, és kidobta a dokumentálatlan gyöngyszemet. Ez volt az első személyes találkozásom az hommage fogalmával, a Frida Fiestas 2 pedig a legutóbbi.

 

A kevesebb több

Embert próbáló, három órás előadás – egyetlen életmentőnek bizonyuló szünettel – a Maladype Színház új Csehov-feldolgozása. A bárszék mintázatát, amin nyomorogtam, máig viselem. A Három nővér inkább belül, mint kívül bonyolódó életét a művészettörténet ikonikus képein keresztül megidézni, értelmezni kezdetben nagyon ígéretes felvetésnek tűnt. A nyitókép trecento szárnyasoltára a már előre szentté avatott glóriás nővérekkel, a szinte néma, lélegzetvételt metronómmá alakító hangokkal és azt ezt követő reneszánsz és barokk szentképek jeleneteivel még nagyon ült. A százféleképpen csavarható vörös, zöld, bordó selyemköntösök és a különös, kifacsart mozdulatok, kezek játéka ajándék volt a szemnek. De amikor sorjázni kezdtek szédítő iramban a direkt képimitációk, akkor a rácsodálkozás élménye – mellettem egy harsányan örvendező nézővel súlyosbítva – egyre tompult, a vége felé pedig már inkább könyörögtem volna, hogy ne legyen több, hogy ez vagy az ne jusson eszükbe. De eszükbe jutott. És meg is csinálták.

 

Előzmények törlése

Elalvás előtt van egy szakasz, amikor az aznap elfogyasztott vizualitás maradékai lebegnek a szemed előtt. Egymáshoz úszva laza kötésű kapcsolatokat alkotnak, mert összehúzza őket a tekinteted felszínén létrejövő tömegvonzás, egybeolvadnak, mint a buborékok a fürdővízen. Megfejtheted a származásukat, hiszen mindet ismerned kell, már láttad őket. Illetve megfejthetnéd, ha a te életed részei lennének, de ezek itt nem a tieid, hanem Szűcs Attiláé. 

 

Vakfoltok kora

Kísértetek és kísérletek a címe Szűcs Attila Ludwig Múzeumban február 19-ig látogatható kiállításának. Találó cím. Az egész kortárs festészet problematikáját leírja két szóban. Jellemzi azt a kortárs képzőművészetet, amely képtelen megküzdeni a saját démonaival, kiüresedésével, kérdőjeleivel és mégis kísérletet tesz arra, hogy valami maradandót hozzon létre.

 

A szépség a szörnyeteg?

Valami hiányzik. A kiállításon elsősorban az az érzés járt át. Hiányzik a valódi mélység, a valódi tartalom. Ez a felszínesség hatotta át számomra a képeket, erős kontrasztot alkotva a falszövegekkel, melynek egy részét maga Szűcs Attila írta. Az irományok és néha még maguk a címek is egészen komoly, sokszor már szinte metafizikai, filozófiai témákat feszegettek. Számomra ezek a mélységek nem jöttek felszínre a festményeken. Ez volt az első fontos dilemmám. Nem azt állítom tehát, hogy Szűcsnek nincsenek érdekes, vagy jelentőségteljes gondolatai, inkább azt, hogy képein azok nem manifesztálódnak. Fényképeket láttam, és rájuk festett elemeket, nem kapcsolódtak szervesen, inkább csak lefedték, kitakarták egymást.

 

ARTMAGAZIN OPEN CALL

Az Artmagazin szerkesztősége kritikaíró-pályázatot hirdet azoknak, akik úgy érzik, szívesen összegzik gondolataikat egy-egy kiállítás-élmény után. A kiállításokról írt szövegek a kortárs kultúra fontos dokumentumai, ezért ezúton is szeretnénk támogatni minél több ilyen írás létrejöttét.

Azok számára, akik vágynak az összefüggések feltárására, itt a lehetőség!

 

A MENYÉT ÉJSZAKA VADÁSZIK

Az nem kérdés, hogy már megint rossz lett a Dan Brown-film, ezúttal az Inferno. Az már kérdés, hogy vajon miért. Miért nem lehet mozira vinni egy könyvet, amely már eleve olyan, mintha forgatókönyv volna, csupa üldözés, futkosás, lövöldözés. Lehet a baj a rendezővel vagy az operatőrrel, bár a kettő élesen nem szétválasztható, miért nem szól rendező operatőrnek, ha már megint rossz irányban keresgél. Lehet, hogy mégsem annyira jó az a forgatókönyv, egyszerűen azért, amitől annyian szeretik a könyvet: valamennyit mégis magyarázni kell. Hiába nevetséges, van, akinek el kell mondani, ki volt Dante, ki a sokat emlegetett Beatrice, és ennek mi köze Firenzéhez. 

 

Lóg a levegőben – Kreativitás űrrepülés nélkül

Mérei Ferenc a pedagógiai módszertan fejlődését három fázison keresztül mutatja be. Hagyományosnak nevezi azt a pedagógiát, amelynek célja egy általános műveltség átadása; ez Mérei szerint válságba jutott, mert nem tudott lépést tartani a társadalmi és a tudományos előrehaladással: „Az ismeretek dinamikus fejlődéséhez viszonyítva a tankönyv és a tananyag csigalassúsággal változott.” Ezt a merev rendszert váltotta fel az ismereteknek az alkalmazhatóságára koncentráló oktatási attitűd, amelynek középpontjában az intelligencia áll. Azonban, írja Mérei, ez a koncepció is elérte a korlátait, hiszen továbbra is meglévő, szerzett ismeretekre alapoz, amely pedig oda vezet, hogy „gyanakvóbban tekintsen az újra, ha az nemcsak az alkalmazásban, hanem a szemléletben is új”. Kora pedagógiájának orientációjaként a kreativitást jelöli meg: a kreatív emberek „nem alkalmaznak, hanem létrehoznak; nem megtanulnak, hanem rátalálnak vagy kitalálnak”. Ugyanakkor, állítja, bár a kreativitás adottság, mégis fejlesztendő.

 

A kép mint teher

I.
Mondhatnám, hogy Dél-Afrika adja a munkáim tartalmát
és Hollandia a formát,
ugyanakkor, a képek, amikkel dolgozom
majdnem mindenhol és mindenki számára ismerősek.
Másodkézből szerzett képekkel dolgozom és közvetlen tapasztalatok alapján.
” 
(Marlene Dumas, 1994)1

 

Fények nyomában

„Mehr Licht” mondta a derengő fényű hálójában halála előtt Goethe, amely kijelentésre – egyesek szerint tévesen, mások szerint joggal – aztán egy egész eszmerendszer, a felvilágosodás épült. Kisebb léptékben, de hasonlóan megtermékenyítő hatású volt az UNESCO idei felhívása is. A világszervezet 2015-öt a Fény Nemzetközi Éveként hirdette meg, amely jó alkalmat kínált a vizuális kultúrával foglalkozók számára a téma által ihletett események szervezésére. A hazai közönség például ennek keretében találkozhatott Csáji Attila lézermunkáival a Műcsarnokban. Párhuzamosan az Új Budapest Galéria egy reprezentatív, a fénnyel, a fényművészettel kapcsolatos tudásunkat rendszerező csoportos kiállítás szervezésére vállalkozott. Bár ebben az esetben nem csak a Fény Nemzetközi Éve jelentette az apropót, hanem Paksi Endre Lehel áttekintő igényű doktori kutatása is, aki kurátorként a tárlat címében szintén Goethe utolsó szavait idézi meg, a kiállításban pedig a fény jelenlétének mágiájáról beszél.

 

Játssz okosan!

Az idei év eddig úgy tűnik a játszható kiállítások éve. Épp hogy csak bezárt a Kép és képtelenség a Capa Központban, máris mehetünk videojátékozni a Ludwigba. De mi köze a konzoloknak a képzőművészethez?

 

SCREAM! SCREAM! SCREAM!

Kortárs művészeti munkák, projektek, akciók híre, illetve azok dokumentumai ritkán járják be a hazai netes sajtót. Pláne villámgyorsan. Nemrég azonban ez történt Monhor Viktória performanszával. 2014. szeptember 19-én, pénteken, az MKE intermédia szakos hallgatója előadta Dick Higgins Danger music partitúra sorozatának 17. darabját, egy kimerülésig tartó sikoly-sorozatot a budapesti Szabadság téren, a vitatott szoborkompozíció előtt. Az intenzív figyelmet is részben a tudatosan megválasztott helyzetnek és helyszínnek köszönhette. A performansz az Eleven Emlékmű aznapi beszélgetésébe építve, ahhoz kapcsolódóan zajlott, közvetlen közönsége pedig az csoport volt, amelynek tagjai jelenlétükből és beszélgetéseikből kívánják megépíteni a Magyarország német megszállása 1944. március 19. című emlékmű alternatíváját. 
Az Artmagazin néhány nappal később a teljes, majdnem húsz percig tartó esemény dokumentációját közzétette videón. A másodlagos beszámolók sora itt vette kezdetét.

 

 

Sétálunk, sétálunk…

Kétségbe vagyok esve. 
 
Nemrég még lelkesen határoztam el, hogy az FKSE hagyományőrző éves kiállításának helyszínei közül gyalogszerrel keresek fel annyit, amennyit csak tudok, mert napsütéses ősz van. Leszűkítettem a művek sorát, és úgy döntöttem, hogy az egész kiállítást egyetlen, kiterjedt konceptuális műalkotásként értelmezem. Elindultam, kezemben a leporelló a művészek listájával és egy idegesítő, rózsaszín térképpel, aminek segítségével felderíthettem az utcán, téren, homlokzaton, kirakatban látható műveket. 
 

Aki keres, talál

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület hagyományos éves kiállítása idén a megszokott kiállítási forma helyett kísérleti modell szerint szerveződött. A kurátor felelős szervező,1 Timár Katalin és a Stúdió tagjai hosszas előkészítő workshop során dolgozták ki az október 1. és 19. között, Budapest negyvenegy különböző pontján – köztereken, vitrinekben, kocsmákban, turkálóban, kirakatban, zöldségesnél – a város mindennapi helyszínein fellelhető kiállítás felépítését. A kurátor-művész kapcsolatot alkotótársi viszonyként kezelő projektben az alapot a mini kiállítások szövevényes hálózatstruktúrája, a résztvevők együttműködéséből kibomló kísérletezés, valamint a közös gondolkodás jelenti. Ugyan erről a közös előkészítő munkáról a bemutatott művek nem árulnak el sokat, a projekt folyamatszerűségének hangsúlyozása mindenképpen indokolja, hogy a kiállítási forma maga is a kiállítás részeként értelmeződjön – az egyéni munkák mellett a résztvevő művészek és a felelős szervező közös műalkotásaként.
 
 

Fenségesség és kicsinyesség Debrecenben

A fenségesség és a kicsinyesség csapott össze Debrecenben. Jelentés a MODEM legújabb kiállításáról, ami a friss sajtóhírek szerint akár az utolsó saját produkció is lehet.

 

Terra Nova és Szatellit-módszer

Idén teljesen eltérő megközelítésből, mégis alapvetően hasonló kérdésekre reflektáltak az MKE Képzőművészet-elmélet Tanszék mester szakos diplomaprojektjei: mindkét kiállításon megjelent az utópia és a fiktív jövő fogalma. Azonban míg a Terra Nova „megoldási javaslatai” – gyakorlati elemei mellett is – abszolút értelemben vett utópiák, addig a Szatellit-módszer avagy a Magyar Guggenheim a címéből is sejthető módon olyan felvetéssel él, ami legfeljebb Magyarországon minősül valóságidegen fikciónak.

 

Álmodtam neked

... Költői kérdése, amelyre fotósorozata egy tavalyi leírásában bukkanhatunk, már közelebb jár az igazsághoz, mint maguk a precízen lefotózott tételek. „Vajon az, hogy megtaláltam a polcokra rakódott porból kirajzolódó tájképeket a kötetek helyén, közelebb vitt-e anyámhoz?” A kiállítás ilyen és ehhez hasonló leképeződések számba vétele.