Csütörtökön 18:00-kor az acb Galéria új kiállítással jelentkezik: BAK 80 az idén nyolcvanéves Bak Imre jubileumát ünnepli. A Galéria terében a művész legújabb, 2019-ben készült művei mutatkoznak be, míg az acb NA-ban és az acb Attachmentben válogatást láthatunk az 1960-as és 1990-es évek közötti időszak több festői perióduson átívelő anyagából, olyan művekre fókuszálva, amelyeket soha, vagy évtizedek óta nem láthatott kiállítva a közönség. A kiállítás apropóján újra előszedtük a művésszel készült interjünkat.

Marastoni Jakab nevét mint iskolaalapítóét inkább ismerjük, mint azt, hogy ő maga miket is alkotott. Ezért megy szenzációszámba, ha előkerül tőle mű, legyen az akár dagerrotípia, akár festményportré. Külön érdekesség, hogy az újonnan előkerült két kép egy úgynevezett „akadémiai fond”-ban lappangott egészen 1971-ig, mostanáig pedig a kolozsvári képtár raktárában pihentek láthatatlanul. 

Egy igazi posztapokaliptikus hangulatú kultuszfilm, magyar cyberpunk-mozi a rendszerváltás körüli időszakból. A Meteo című film rendezőjét és látványtervezőjét kérdeztük a film sajátos hangulatának, vizuális világának létrejöttéről és a forgatás történetéről.

Kinek lesz vajon igaza: az írónak, Tomasi di Lampedusának, aki a legszomorúbb szkepszissel viseltetett Szicíliája iránt, vagy Carlo Scarpának, aki ugyanabban az időben éppen szisztematikusan dolgozott a szicíliai Nemzeti Galéria műtárgyainak minél értőbb bemutatásán?

Németh Ilona a Tatra Banka Foundation Art Award nyertese Eastern Sugar című, a Pozsonyi Kunsthalléban bemutatott kiállításával. A kiállításról nyári különszámunkban jelent meg Lépold Zsanett írása, amely a hír apropóján most az Artmagazin Online felületén is olvasható. 

A legérdekesebb kérdés: mi köze egy kifejlett, nemzőképes, szárnyas rovarnak azokhoz a dolgokhoz, amelyek eredetileg nem a valóság részei, és csak furcsa agyi-idegi folyamatok után lesz belőlük valami, ami aztán vagy megfogható, vagy még az sem.

Három év szünet után újra a miénk. És nemcsak az a jó, hogy megújultak a múzeum terei, köztük a háború óta romos és raktárnak használt Román Csarnok, de az újrarendezett állandó kiállításokon új kedvenceink is lettek. És akkor még nem esett szó arról, hogy az ókori gyűjtemény mellett a régi rémbüfé helyett szuper kávézó nyílt, és a férfimosdóban is van pelenkázó!

A szerencséseknek, akik már látták, azért, akik még csak most mennek Bécsbe, azoknak pedig felkészítésül ajánljuk ezt a sziporkázó bevezetést Bruegel világába. (Vagyis Brajgel világába, ha elfogadjuk a nálunk meghonosodott kiejtést.)

Az Iparművészeti Múzeum újranyitására még várnunk kell egy darabig, de jó hír, hogy szecessziós gyűjteményének legszebb darabjai nem kerültek a raktárak mélyére. A múzeum egykori igazgatója, Ráth György frissen felújított villájában szobáról szobára járva az európai szecessziós művészet minden irányzatából kapunk ízelítőt. Az egyik legszebb bútordarab, a különös díszítésű, rejtélyes funkciójú asztalka „A Kelet varázsa” feliratú szobácskában rejtőzik.

Vannak festők, akikről azért nehéz írni, mert nem értelmezték a saját műveiket. És vannak festők, akikről azért nehéz írni, mert értelmezték a saját műveiket, de az értelmezéseik ellenkeznek a néző intuícióival.

Ezernyi változata malomkőnek, petrencerúdnak, farkasnak, párviadalnak, mell kebelhez simulásának.

Ismét nagyszabású kiállítás nyílt a londoni Design Museumban Home Futures címmel, amely összeköti a 60–70-es évek lakberendezési utópiáit napjaink kortárs belsőépítészetével, környezetszemléletével. A kiállítás kurátorával, Steierhoffer Eszterrel arról beszélgettünk, hogy a technológiai fejlődés miként hat a mindennapjainkra, és hogy a 20. század közkedvelt sci-fijei mennyiben járultak hozzá a 21. századi életmódbeli változásokhoz.

A templomteret, sőt az udvart is betöltő látványos installációk, a kiállított műtárgyak és dokumentumok által kirajzolódó összefüggésrendszer azt sugallja, hogy 1971, a kiállítás címadó éve volt a legtermékenyebb és legizgalmasabb a háború utáni magyar művészet történetében. Hamar kiderül azonban, hogy szigorúan nézve valójában 1968-tól 73-ig vizsgálódik, az előre- és visszatekintésekkel pedig a művészeti közeg több évtizednyi történéseit szálazza szét és rendezi újra a Kiscelli Múzeum új kiállítása.

Mennyivel hatékonyabb tud lenni egy magángyűjtemény, mint egy intézmény, ezt ezekben a hónapokban két kiállítás is bizonyította-bizonyítja: a Levendel- és az Antal–Lusztig-gyűjteményé. A két kollekció keletkezéstörténete lényegesen eltér egymástól, bár abban mindenképpen találunk párhuzamot, hogy a személyes kapcsolatok jelentős mértékben lendítettek a gyűjtemények gazdagításán, és mindkettő múzeumi minőségű, nem beszélve arról, hogy a művészek névsorát tekintve is van bőven átfedés. Antal Péter gyűjteménye azonban (magán)múzeumi igénnyel épült fel, bizonyos esetekben egész életművek saját szempontú bemutatását is lehetővé téve.

„Tégy széppé!” – üzeni Anita Berber és Josephine Baker meztelen teste, Coco Chanel, Tamara Lempicka távolságtartó eleganciája, és Madame d’Ora mindenkiből ki is hozta a maximumot. A bécsi és párizsi high society és a mondén művészvilág egyaránt a kegyeit kereste, mert egy általa készített portréval garantáltan bejelentkezhettek az örökkévalóságba.

A budapesti Ludwig Múzeumban állít ki a nemzetközileg is elismert sztárszobrász, az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé osztrák pavilonjának művésze.

Az idei főapátválasztással csaknem három évtizedes korszakot zárt le a pannonhalmi bencés apátság. Múltba tekintő főmonostori kiállításukhoz azonban szokatlan feldolgozási módszert választottak, hiszen a zárt közösség belső problémáival és vétkeivel, a mulasztással és a veszteséggel való szembenézéshez, az általuk kezdeményezett kibéküléshez kortárs képzőművészeket hívtak segítségül. Hogyan tart tükröt, mit láthat és mit láttathat a világi szem egy szerzetesrend belső életének eseményeiből? Segítői vagy mediátorai lehetnek-e a művészek az önvizsgálatot, más nézőpontok elfogadását és a bocsánatkérést is feltételező folyamatnak?

Békássy Ferenc nevét a nagyon elhivatott irodalomkedvelőkön kívül is kezdi megismerni a közönség, de velük szemben előnyben voltak azok, akiket jó szerencséjük valamikor már elvezetett a legendás alkotóházba, Zsennyére, az ottani kastélyparkba. Annak falu felőli sarkába temették el 1915-ben az akkori birtokos fiát, a világháborúban elesett 22 éves költőt, aki Cambridge-ben a Bloomsbury-körhöz tartozó barátait hagyta hátra (például Maynard Keynest) és akinek egy érzelmes adriai hajóutazást megörökítő Adriaticáját Virginia Woolfék adták ki, posztumusz. Sírjára a család kápolnát akart állítani, ennek üvegablakait pedig a szintén angol inspirációjú gödöllői művésztelep egyik vezéralakja, Nagy Sándor tervezte. Hozzánk az összes művét, levelét kötetbe szerkesztő költőtárs írt róla.