Azt mondja, húszezer műtárgyat adott el életében, és arra büszke, hogy ezek közül soha egyetlenegyet sem hoztak vissza neki. Akkor lett műkereskedő, amikor ilyen foglalkozás szinte még nem is létezett Magyarországon, és akkor szállt ki az üzletből, amikor a műtárgypiac éppen a topon volt. Szekeres Anna a Centrál Kávéházban ad randevút az interjúhoz, amikor belép, azonnal talál ismerőst, akivel gyorsan vált néhány mondatot, majd egy kávé és egy gyümölcslé mellett két órán át mesél a kezdetekről, a „régi szép (műkereskedelmi) időkről”.

„Mint világszerte, nálunk is jó üzlet a műtárgykereskedés. Nagy a konjunktúra. Jelenleg Magyarországon az egyik legvirágzóbb üzleti forma a kép-eladás és -vásárlás, hiszen a vagyongyűjtés egyéb formáit szankciók nehezítik. Talán sehol sem oly nagymérvű és látványos az értékemelkedés, mint a műtárgyak esetében, a velük való üzleti foglalkozás tehát busásan jövedelmező vállalkozás.” Ezt Németh Lajos írta 1979 februárjában az Élet és Irodalomban – miközben akkor még csak a BÁV volt az egyetlen hivatalos hazai műkereskedő cég; és persze működött a zugkereskedelem...
Azért nemcsak a Bizományiban, hanem a Képcsarnokban, egy-két művészközösségnél – például a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségében –, az Iparművészeti Vállalatnál vagy a Képzőművészeti Kiadónál is folyt műkereskedés.

Maga ebben az időben hol volt? Volt már akkor is köze a műkereskedelemhez?
Én 1975-ben, egészen fiatalon kerültem a Képcsarnok Vállalathoz, és majdnem egy évtizeden át az áruforgalmi főosztályon dolgoztam.

Ott milyen képekkel foglalkoztak? Hogy működött ott akkor a műkereskedelem?
Zsűri volt. A művészek saját maguk közül választottak zsűrit, maguk választottak művészettörténészt is bele, és természetesen a Művészeti Alap is képviselte magát a művészeti osztály vezetőjével. (Utóbbi ráadásul felülírhatta az egész apparátus működését, még az igazgatóét is; de azt persze nem minden művész tudta, hogy az Alap művészeti osztályvezetőjének ilyen jogosultsága van.) A zsűrizett anyagból aztán vagy az ügynökök kezében, vagy az üzletekben árucikk lett, és ami nem kelt el, mert nem volt rá érdeklődés, az az úgynevezett elfekvő készletbe került. Mondjuk kiírtak egy grafikai pályázatot, amire beérkezett tíz művésztől tízszer száz példányban virágcsendélet. Ennek egy része biztosan megmaradt – hiszen a zsűrihez mindig újabb és újabb friss anyag érkezett ¬–, és ezek aztán ott álltak a raktárban.

Tulajdonképpen azért nyitották meg 1985 októberében a Bécsi utcában a Qualitas Galériát, hogy megszabaduljanak ettől a raktárkészlettől?
Nem, sokkal inkább azért, hogy bevétel legyen, amit vissza lehet forgatni a művészeknek; mégpedig elsősorban a kortárs, fiatal művészeknek.

Honnan tudták, hogy hogyan kell egyáltalán hozzákezdeni egy galéria működtetéséhez?
Kitaláltuk, hogy ki kell mennünk külföldre és meg kell nézni, milyen ott a műkereskedelem. Már a hetvenes évek végén páran kértünk meghívólevelet László Károlytól, és még képcsarnokosként a spórolt pénzünkön kimentünk Baselbe. Ott aztán rányílt a szemünk a „műkereskedő-világra”. Sokkal többet tudtunk meg ott a művészetről, mint az itthoni állami intézményekben. És még egy lényeges dolog befolyásolta az indulást: az, hogy a Qualitasban fix fizetéssel dolgoztunk, méghozzá, megmondom őszintén, nagyon magas fix fizetéssel. A sógornőmnek egy külkereskedelmi vállalatnál, mint osztályvezetőnek, három és fél ezer forint volt a fizetése – nekem tizenhatezer. A kollégáknak szintén. Így nem voltak arra rászorulva, hogy csaljanak, lopjanak, simlizzenek. De olyan, hogy munkaidőben elmentek volna fodrászhoz, vagy magántelefont bonyolítottak volna, ilyenről szó sem lehetett. Nagyon kemény kapitalizmus volt.

Milyen anyaggal indultak?
Volt egy jó pár olyan kortárs művész – Paizs László, Nagy Gábor, Dienes Gábor –, akik nem fértek bele a Képcsarnok koncepciójába, akik mást csináltak, egy kicsit renitensek voltak, de ide, a galériába beválogatták őket. Nem sokkal korábban halt meg Tóth Menyhért; az ő utolsó kiállításának az egész anyagát megvette a Művészeti Alap. Mellette szerepelt egy sor más olyan művész is, akik akkor már nem éltek; klasszikusnak számítottak. Összegyűltek aztán olyan képek, mondjuk Czóbelek, amelyek különböző kapcsolatokon keresztül például Franciaországból kerültek haza; erre a Művészeti Alap adta a pénzt. Úgyhogy fantasztikus anyaggal indult a galéria. Az pedig külön vonzerőt jelentett, hogy új művészeket is bemutatott; miközben a Bizományiban akkor elsősorban Szőnyi, Rudnay meg a múlt századiak voltak a „nyerők”. Velük szemben az is máshogy működött nálunk, hogy mi egyrészt készpénzért vásároltunk, másrészt a nyereségből rendszeresen visszaforgattunk valamennyit a kortárs művészet menedzselésére.

Gazdaságilag hogyan tudott megállni a lábán az üzlet?
Először is rengeteg árunk volt: tíz-tizenötezer festmény, akvarell, szobor. Tizenötmillió forint értékű volt a raktárkészletünk, ami nagyrészt a Képcsarnokban eladhatatlan anyagból állt és négymillió forint volt a készpénzünk. Sokszor érkeztek olyan képek, olyan csodák, amelyeket fillérekért tudtunk megvenni. Ebből a hatalmas anyagból egy úgynevezett „aranyalapot” képeztünk, amibe olyan képeket raktunk, amelyekről tudtuk, hogy ha bármi nem úgy menne, ahogyan szeretnénk, azok, ha eladjuk őket, mindig kimentenek a bajból. Emellett mindig volt készpénzünk, mert bár a nyereség egy bizonyos részét át kellett adnunk a Művészeti Alapnak, de a másik rész a miénk maradt.

Mint mondja, egészen másfajta anyaggal álltak elő, mint a BÁV; ezt hogyan fogadták? Volt akkor erre elég kereslet? Kikből állt a vevőkörük?
Valamilyen módon egész más világ kezdődött el akkor. Felbukkantak azok az ügyvédek, orvosok, külkeresek, akik viszonylag jól éltek, már megvolt a lakásuk, a kocsijuk, a gyerekük, és lassan elkezdtek foglalkozni a művészettel. Először grafikákat vettek, aztán festményeket. Ne felejtsük el, hogy ez olyan kor volt, amikor Kodály-módszerrel tanultuk a zenét, és a képzőművészet is még kötelező tantárgy volt az iskolákban. Olyan világlátott emberek jelentek meg a galériában, mint mondjuk az a zongoraművész, aki külföldre járt fellépni, ott látta az ottani múzeumok anyagát, és amikor hazajött, azt mondta nálunk egy képre, hogy: jé, ez olyan, mint a Chagall… És az évek során aztán sok külföldi vásárlót is szereztünk, köztük prominens személyiségeket is: bejött a galériába Diana hercegnő, az olasz miniszterelnök, de Lord Solti is vásárolt nálunk.

Hogyan árazták be a képeket?
Eleinte bizony kicsit hasraütésszerűen. Úgy gondoltuk, hogy a Bizományi topárai legyen a minimum. Bizony, néha olyan árakon raktunk ki egy-egy képet, ami miatt komoly felszisszenés volt Budapesten. A 168 órában kellett interjút adnom, az V. kerületi Tanács meg be akarta záratni az üzletet, mert azt mondták, hogy mi az, hogy egy Rippl-Rónai-kép annyiba kerül, mint két Zsiguli, ez csípi az emberek szemét. „Annyi pénz nincs.” Pedig volt.

Na várjon csak… Ugye, először 1992-ben lépte át az egymilliós leütési árat a BÁV-nál egy Csók-kép, ami akkor szenzációszámba ment. És maguk eszerint még próbáltak egy kicsit e fölé menni?
Magas áraink voltak, de elérhetők, legalábbis egy egyre jelentősebb réteg számára. Az átlagembereknek persze továbbra is maradtak a Képcsarnok részletre eladott, olcsóbb, de azért jó minőségű műtárgyai. És voltak azok a kortárs művek, mondjuk egy Paizs László-kép, ami irreálisnak számított. De ugyanilyen volt mondjuk egy Rippl-Rónai, amire azt mondtuk, hogy meg lehet venni, csak hát ez nem egy populáris áru, aki olyat akar, az vesz egy Szőnyi-rézkarcot, aki meg ilyet akar, annak egy kicsit jobban bele kell nyúlnia a zsebébe. De így is mindig akadt, aki meg tudta venni. 1985-ben, a nyitáskor például a legdrágább képünk – 280 ezer forintért – egy Szőnyi volt. Jöttek az emberek, és azt mondták, ezt senki nem fogja ennyiért megvenni. Egyszer csak bejött egy fiatalember, farmerben, tarisznyával a vállán, megállt a kép előtt, és azt mondta: ez gyönyörű. Megmondtam neki az árát, elment. Másnap a feleségével együtt jött be, és a tarisznyából elővette a 280 ezer forintot. Megkérdeztem, hová fog kerülni a kép, milyen környezetbe, milyen a lakásuk. Azt válaszolta: nincs lakásuk, albérletben laknak. Ez a kép legutóbb a Virág Judit Galériában a 121 legszebb magyar festmény című kiállításon volt látható...

A Kieselbach Galéria 2004. októberi árverésén szerepelt egy Márffy-kép, amelynek a provenienciájában az állt, hogy „Márffy Ödön tulajdonában a művész haláláig; Márffy Ödön özvegye tulajdonában 1984-ig; a Művészeti Alap tulajdona 1984-ben; a jelenlegi tulajdonoshoz a Qualitas Galéria közvetítésével került a 80-as évek végén”. Eszerint tehát maguk vásároltak a művész-özvegyektől is képeket?
Persze, hiszen a klasszikusok hozták a legnagyobb érdeklődést és a legnagyobb nyereséget.
 

Farkas István: Táj, olaj, vegyes, farost, j.n. 80,5x100 cm

Ez úgy történt, hogy maga egyszerűen elment Márffy özvegyéhez és megvett tőle egy képet?
Igen.

De azért ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy ön előtte már sok-sok éven keresztül dolgozott a cégnél, hogy megvoltak a kapcsolatai, hogy oda tudott menni Márffy özvegyéhez, hogy képet vegyen tőle.
Természetesen, mivel Márffyné is a Művészeti Alaphoz tartozott; jogdíjat kapott tőlük, vagy nyugdíjat. De az is természetes volt, hogy ő sem akarta otthon tartani a képeket. Mert Márffy is azt mondta: a képeknek forogniuk kell! Egy csomó művész vagy a hozzátartozójuk jelentkezett időről időre, hogy szeretne képet eladni. A Bajcsy-Zsilinszky úti felvevőhelyünkre sok gyűjtő is be-behozta eladásra a műtárgyait, ha éppen pénzre volt szüksége, hiszen mi azonnal, készpénzzel fizettünk. De a Qualitas Galéria a vevők oldaláról nézve is vonzó helynek számított. Nem „múzeumi” volt a környezet, itt meg lehetett fogni, alaposan meg lehetett nézni a grafikát, a festményt. Könyvekkel világosítottuk fel az érdeklődőket, azt mondtuk nekik, hogy menjenek fel a Nemzeti Galériába, nézzék meg, ott mi van a művésztől, nem sürgeti őket semmi. Ha valaki azt mondta, hogy valamelyik képet szeretné megvenni, akkor megbeszéltük, hogy egy hónapig tartjuk a nevén. Ez nem jelentett problémát, mert egy hónap múlva ugyanúgy el tudtuk adni. Nem sürgetett minket semmi. Pénzünk volt, nem volt kényszer, hogy muszáj eladni. Ráadásul több lábon álltunk. Az Atrium Hyattben béreltünk termet és ott rendszeresen kortárs kiállításokat rendeztünk, külföldi kiállításokon vettünk részt. Tehát másfajta üzleti lehetőségünk is volt, mint hogy eladjuk-e a Márffy-képet vagy nem adjuk el. Vagy hogy tudunk-e szerezni egyáltalán Márffy-képet.

De ezek szerint tudtak...
Nagyon nagy árubőség volt és kevesen voltunk a piacon.

Említette a kiállításaikat. Csak pár évet mondok: 1988-ban Aba-Novák-, Szőnyi-, l989-ben Vaszary-, Bernáth Aurél-, Márffy-, l990-ben Paizs László-kiállítást rendeztek… De olyanokat is bemutattak, mint például szintén 1990-ben Korb Erzsébet, akit szerintem ember akkor nem ismert...
Az utolsó kiállítása ez előtt l927-ben volt...

Ezeket a tárlatokat azért csinálták, hogy segítse a kereskedelmi tevékenységet? Azt remélték, hogy ezzel lehet újabb vevőket becsalogatni?
Küldetéstudatunk volt. A Képcsarnok nem volt képes továbblépni, nekünk viszont a Qualitasban olyan lehetőségeink adódtak, hogy bármit megtehettünk. Miért kéne csak Rudnayt, miért kéne csak Szőnyit árulni? Igenis voltak jó művészek: volt Ilosvai Varga, volt Korb Erzsébet, volt Mattis-Teutsch. Mi mindig arra törekedtünk, hogy legyen Tornyaink és legyen Rudnaynk, de legyen mondjuk Fényesünk is. A lényeg az volt, hogy jó minőség legyen. Volt Aba-Novák, Márffy, Szőnyi, Bernáth Aurél, Vaszary, Emőd Aurél, római iskola, Domanovszky korai művei. És a szobrok: Vilt, Vedres Márk, Medgyessy. Külföldön pedig mindig a kortársak. Dortmundba a magyar napokra négyszáz műtárgyat vittünk; bemutattuk a fiatal, éppen végzős magyar képző- és iparművészeket, és fantasztikus sikert arattunk, mindent eladtunk. A hazai kiállításaink társadalmi eseménynek számítottak: bankárok, orvosok, politikusok, művészek jöttek el rájuk. És ott voltak persze a gyűjtők is. De nem csak az üzlet volt fontos. Ösztöndíjat adtunk például képzőművészeti főiskolásoknak, támogattuk a középiskolások művészettörténeti versenyét, rajztanárok külföldi utazásait, templomoknak ajándékoztunk olyan műtárgyakat, mint például Emőd Aurél hagyatékából egy hatalmas, védett Menekülő Szent Család-festményt. Nyugdíjasházak is kaptak tőlünk műtárgyakat.

Váli Dezsőnek van 1988-ból egy naplóbejegyzése, amiben a következő áll az egyik képéről: „Szekeres Anna a műtermemben kiválasztja értékesítésre, jó vevőt keres”. Ezek szerint ön járta a kortárs műtermeket is?
Igen. És vagy bizományba, vagy készpénzért vásároltam.

És mindig tudta, hogy amit megvesz, arra biztosan lesz „jó vevő”?
Az az igazság, hogy majdnem mindent el lehet adni, csak tudni kell, hogy hol. Ha mondjuk Freiburgba hívtak meg minket egy kiállításra, akkor oda mást kellett vinnünk, mint Dortmundba vagy Düsseldorfba. Egész másra van szüksége egy spanyol vásárlónak, mint egy belgának.

Ezt hogyan tanulták meg? Csak menet közben derülhettek ki ezek a dolgok, hiszen korábban ilyen piacokon nem mozogtak, addig nem volt ilyen kitekintésű műkereskedelem.
Nem tudom, hogy ez hogy jött, de már a Képcsarnokban is így volt. Ott is tudtuk, hogy melyik területen melyik ügynöknek, melyik üzletnek mi az igénye. Egész más az igénye egy győri üzletnek és egész más egy debreceninek. Más kellett a nyíregyházi vevőknek és más kellett a pécsieknek.

Mondja, az igaz, amit időnként hallani, hogy azért kellett becsukniuk a Qualitas Galériát, mert megjelent a konkurencia, megnyílt a Műkereskedők Galériája?
Nem. Olyannyira nem, hogy én végül is csak 2005 végén adtam el a Qualitas Galériát, addig működött. 1989-ben lettem társtulajdonos benne, 1992-től pedig egyszemélyes tulajdonos.

Amikor a kilencvenes évek első felében igazából beindult a budapesti műkereskedelem, megnyíltak a különböző galériák, egyre több aukciót rendeztek, az mennyiben változtatta meg a piacot, és benne a Qualitas helyzetét?
Engem például nagyon inspirált. Én mindig azt mondtam, hogy senki ne irigykedjen, hanem találjon ki valami mást. A legnagyobb veszély mindig az – most is ezt látom –, hogy nem mernek váltani. Amikor megy valami, akkor még jobban akarják ugyanazt csinálni, és nem az van, hogy akkor robbantsunk és csináljunk valami mást!

Ön váltott, amikor a saját tulajdonába került a galéria?
Nem igazán, talán csak annyi változott, hogy a tevékenységünk kiterjesztésében és a még nívósabb szolgáltatásokban láttam a követendő utat. Mivel én a Képcsarnokban rengeteg kortárs művészt ismertem meg, alapvetően maradt a kortárs. De a külföldi piacot szélesítettük, nemcsak az értékesítést, hanem a vételt is. Épülő irodaházak, igényesebb otthonok berendezésében vettünk részt, és még több külföldi kiállításunk volt. És személyesebb, vevő-centrikusabb lett a működés, igényesebb a keretezés, a restaurálás, és még nagyobb figyelmet fordítottunk arra, hogy kinek mit adunk el. Ha valaki bejön, és azt mondja, hogy neki azért kell egy Fóth Ernő-kép, mert az szürke, és neki otthon szürke a bútora, azt lehet cikizni, de mint vevőt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Valamiért ez a szín fontos a számára. Volt olyan vevőnk, aki azt mondta, hogy azért veszi meg Csóknak egy francia tengerparti jelenetét rózsaszín ruhás nőkkel, mert rózsaszín a márványpadlója. Utána ez az ember elkezdett komolyan érdeklődni Csók után, aztán megvett nálunk egy Szinyeit, és manapság már híres gyűjtő. Hát most akkor nem mindegy, hogy miért került hozzá az az első fantasztikus festmény?

Azt mondja meg, hogy amikor olyan nagyon beindult a piac, pont akkor miért hagyta abba?
Mármint a Qualitas Galériát? Tudja, én végigcsináltam azt a korszakot, amiben még támogatták a kultúrát: nem volt áfa, a kultúrával foglalkozó cégek mindenféle kedvezményeket kaptak, segítette őket a Nemzeti Galéria kivitellel, a Nemzeti Bank devizás megoldásokkal. Összeállt egy csapat, amiben mindenki tudta a dolgát, és nem voltak kétségek. Ez megváltozott. Többen lettek, és – főleg a pénzügyi részt mondanám, ami a kisvállalkozókat Magyarországon a mai napig tönkretette – lett fölösleges agyonadóztatás, lett a hitelek nehéz megszerzése, a pályázatokra kényszerülés. Semmiben nem különböztetik meg a használt ruhával és a kultúrával foglalkozó cégeket, akiknek pedig valamilyen módon mégiscsak valamiféle kedvezményeket kellene kapniuk, másféle elbírálást.

Miért nem csinált soha aukciót?
Mindig nagyon szerettem a műtárgyat, és azt gondoltam, ne alázzuk meg azzal, hogy esetleg pont azon az estén nincs ott két vagy három olyan ember, akinek módjában áll azt a megfelelő értékért megvenni. Az árverés pillanatnyi, hektikus, manipulált dolog. Mire föl van az, hogy egy Ferenczy vagy egy Csók áron alul megy el, vagy el sem megy, míg mondjuk egy olyan művész, aki esetleg éppen csak divatosabb, horribilis árat ér el? A műtárgyak zömének a megvétele ma elcsúszott a gyors forgás, a gyors haszon irányába. A képzőművészet jó befektetés, de ritkán rövid távon.

A Qualitas Galéria, mint a BÁV egyeduralmát először megtörő vállalkozás, egy egészen fantasztikus fejezete volt a magyar műkereskedelemnek; nem véletlen, hogy ha ezekről az évekről esik szó, kikerülhetetlen.
Igen, ez egy pezsgő kor volt, olyan évek, amelyek előrevetítették a későbbi társadalmi és gazdasági változásokat is. Ha belegondolunk abba, hogy a vásárlóink is akkor kezdtek külföldre járni, volt anyagi lehetőségük, hogy valamilyen módon a hatvanas éveknek az új gazdasági mechanizmusa az átlagemberekre is hatott… Hogy politikailag mi zajlott, hogy milyen egyéb dolgok történtek, ezek igazából minket direktben nem érintettek. Mi csak azzal foglalkoztunk, amit szerettünk.