Bonctan az Andrássy úton

A művészeti anatómia egyszerre több és kevesebb, mint az orvosi bonctan. A művészek nem sokat vacakolnak az olyan kulcsfontosságú szervekkel, mint a máj vagy a gyomor, míg a doktorokat nem izgatja a látvány mélyszerkezetének megfejtése.
A Magyar Képzőművészeti Egyetem anatómiai tanszékén jártunk.

 

Dinamikusan lendülő szobrok – leporolva

Nagyon komplex feladat egy teljesen elfeledett, sőt valójában sosem közismert művészeti életút rehabilitálása. Minden egyes esetben meg kell találni a megfelelő módszert arra, hogyan lehet a szakma és a közönség figyelmét a lehető leghatásosabb módon ráirányítani az adott életműre. A kvalitásos munkákon túl elengedhetetlen hozzá a művész élettörténetének elfogulatlan interpretálása, a helyes társadalmi és történeti kontextusba ágyazás. Mindennek alappillére a hitelesség és a feddhetetlen szakmai munka. Kemény Judit (1918–2009) szobrász, grafikusművész művészettörténeti kánonba emelésére koncentrált kísérlet történt – felemás sikerrel. A művész 2009-es halálát követően hagyatékával a Tat Galéria tulajdonosa, Bretus Imre kezdett foglalkozni. Ennek eredményeképpen elkészült egy több mint 200 oldalas hiánypótló monográfia, illetve Bretus szervezésében jelenleg két kiállítás is látható – a Nemzeti Színház előcsarnokában egy kamara jellegű tárlat, a Commerzbank székházában pedig egy Kemény Judit életmű-kiállítás.

 

„Ha az ember megismeri ezt a tahiti életet, más élet már nem kell neki”

Ha szeretnénk megbizonyosodni Gauguin állításáról, azonban terveink között nem szerepel a Dél-tengereken való letelepedés, akkor elég „csak” Madridig utaznunk, ahol október 9-től a jelenleg legteljesebb válogatás látható Gauguin csendes-óceáni képeiből.

 

A csúszdás múzeum?

Nem is olyan messze Budapesttől rendhagyó Carsten Höller­installáció működik igazi társadalomérzékeny kísérleti terepként: a zágrábi MSU­ban már három éve az állandó kiállítás részeként látható a Double Slide, azaz a Kettős csúszda. Érzékletesen demonstrálja, mennyi köze van egy koncepciónak „a való élethez”.

 

Artmagazin élőben dOCUMENTA(13), 2012

Az Artmagazin szerkesztőségéből idén nyáron többen is fejenként 2400 kilométert utaztunk, hogy megnézzük a világ talán legfontosabb, új irányokat kijelölő kortárs művészeti kiállítását, az ötévenként rendezett Documentát Kasselban. Élményeinket beleírtuk a lapba, de jó pár történet, háttérinformáció, vicces kaland vagy megdöbbentő összefüggés van, hogy élőben jobb. Ez volt az első Artmagazin liveact, de az érdeklődés minket is meglepő nagysága mellett nem megyünk el tétlen. Lesznek még ilyenek, mint ez a lapbemutató, ahol rengeteg képpel, előadásokkal és azokhoz hangolt falatokkal érzékeltettük, milyen volt műveket nézegetni 4000 négyzetméteren, tűnődni gazon, gaz-e vagy műtárgy, és mint Felix Baumgartner, egyben látni a világot.

 

A karikatúrák kora

Mit tegyünk, ha a kortárs művészet, úgy tűnik, lemondott a karikatúra műfajáról?
Nézzünk régi karikatúrákat. Sok esetben ma is aktuálisak, ha pedig nem azok, akkor szépek.

 

Kilencből egy

A világ minden tájáról érkezett Cézanne remekművek vendégeskednek nálunk, így talán mégsem olyan fájdalmas áttekinteni milyen remekművek tarthatták valaha otthonuknak Budapestet. Kilencük közül csak egy maradt itthon, a többiek New Yorkban, Los Angelesben, Zürichben, esetleg Philip Niarchos gyűjteményében laknak.

 

Körkérdés: Nekünk bealkonyult?

Október elején a Modemben megnyílt az Alkony, itthon az év megelőlegezhetően legfontosabb kortárs kiállítása, korábban Magyarországon még nem szerepelt, nemzetközi élvonalbeli művészekkel.
Az Alkony egy Asimov­elbeszélés címe, a szerző azzal a felvetéssel játszik, mi történne egy fényhez és meleghez szokott bolygó népével, ha hideg sötétség köszöntene rá. A kiállító művészek Damaszkusztól Leningrádig, Londontól Budapestig, Lipcsétől Kolozsvárig, Stockholmtól Miamiig hasonló világkép­verziókat vázolnak. Munkáikon baljós előérzetek, fura árnyak, otthontalanság, bizonytalanság, a nem látható, de nyomasztó jövő képei váltakoznak.

 

 

Ahol porcelánból a kerítés is...

Viktória királynőnek bazsarózsa, Ferenc Józsefnek a petrezselyem levele, a Rothschildoknak aranylánc madarak közt, Jókainak pikkelymintás kakas – kedvencek a herendi porcelánminták végeláthatatlan sorából, történetek a porcelánról 1842 óta. Egy mára már szinte anakronisztikus műfaj múltja és jövője.

 

Száz év: vagány!

Kedves olvasó, képzelje el a következő kiállítást. Huszonöt terem, 185 művész, 634 mű. Ebből csak az első öt terem, azaz 125 mű: Van Gogh. A folytatásban 26 Cézanne, 25 Gauguin, 18 Signac, 16 Picasso, 32 Munch. A „maradékban” – fejenként két-három-öt-hat képpel – Bonnard, Braque, Derain, Matisse, Maillol, Vlaminck, Van Dongen, Mondrian, Hodler, Klee, Kokoschka, Schiele, Kandinszkij, Kirchner, Macke, Marc... És az egyik teremben tizenhét magyar, többek között Berény, Czigány, Kernstok, Márffy, Orbán, Perlrott, Rippl-Rónai, Tihanyi, meg Fémes-Beck, Kövesházi Kalmár, Vedres (merthogy szobrokat is kellene képzelni).
Ja, és mindezt ne a mába képzelje, kedves olvasó, hanem 1912-be.

 

„A talált fotók magukba húznak”

Nyugodt művészet. Ilyet az tud létrehozni, aki körül mindig nyüzsögtek, akinek természetes állapot a folyamatos ötfelé figyelés, közben mégsem veszti el a saját szempontjait, aki megtanult viszonyulni a nevéhez, hiszen úgyis annyiféle képzet- és történetréteg rakódott rá, és aki biztos kézzel emeli ki azokat az apró elemeket, tárgyakat, jelenségeket, gesztusokat amik kis, de koncentráltan végrehajtott változtatásokkal univerzálissá tehetők. A művészséget sem izgulja túl.

 

86,9 millió dollár először, másodszor, senki többet? Harmadszor!

Lassan közeleg az év vége, ám az aukciósházak és a galériák számára szeptembertől decemberig pörgés van. Ezekben a hónapokban minden napra esik valamilyen művészeti aukció és vásár, többnyire Európában, Észak-Amerikában, egy-kettő Ázsiában is – és itt most kizárólag a modern és a kortárs művészettel foglalkozó eseményekre gondoljunk. Szinte havonta születnek rekordleütések az árveréseken, hogy aztán a következők valamelyikén túlszárnyalják őket.