Szegletkő

Nemrég egy orvos ismerősöm, amikor nálunk látogatóban járva észrevette a könyvespolcon a Dávid Ferenc tiszteletére összeállított két vaskos kötetet, azt mondta, érdemes lehet azt a pályát választani, ahol a szakma egyik nagyját így megbecsülik. Röviden eltöprengtem, hogy melyik szakma felől közelítsek a magyarázattal, a művészettörténetet vagy a régészetet említsem neki előbb, de meggondoltam magam.

 

Függöny frenzy

A hazai ötvenes éveket nézve könnyen lesz olyan érzésünk, hogy azoknak a művészeinknek, akik az európai modernizmus irányzatait követték vagy érezték közel magukhoz, ez itt a világ különösen szerencsétlen szeglete volt. Nem is lehet ezzel vitatkozni, de azért az kifejezetten szórakoztató, hogy ugyanekkor, pár száz kilométerre, már a szabad Nyugaton micsoda ellenállás és milyen hangos közfelháborodás övezte a kérdést, bekerülhet-e absztrakció, kortársak és modernitás egy olyan archaikus térbe, mint a Bécsi Operaház.

 

Megállsz egy kép előtt

1995-ben és 1996-ban a Christie’s legendás anyagot árverezett el, festményeket, antik bútorokat, hangszereket, bálányi 18. századi bársonyt, kilimeket, kimonókat, kasmírstólák tömegét. Rudolf Nurejev hagyatékát, akinek megmaradt relikviáiból tavaly nyílt állandó kiállítás a francia Nemzeti Díszlet és Jelmez Központban.
 

Húsvéti nyúl az Albertinában

Igazi húsvéti meglepetéssel szolgál az Albertina tavaszi kiállítása. Dürer egyik leghíresebb, de minden bizonnyal legnépszerűbb műve, a Mezei nyúl (Feldhase1502) tíz év szünet után pár hónapig újra látható Bécsben, hogy aztán 2016-ig (a tervezett nagy Dürer-kiállítás időpontjáig) újra visszavonuljon fénytől védett, föld alatti rejtekébe.
 

A világító színek vasútállomásai

Ma, amikor szinte senki sem jár hosszabb távon gyalog vagy valamilyen emberléptékű eszközön (és most a tevét is idesorolhatjuk), nehéz elképzelni, mekkora változást hozott a világ érzékelésében a vonatközlekedés. Mint ahogy azt is nehéz elképzelni, mit jelentett a villanyvilágítás, ahhoz képest, hogy előtte szinte minden eltűnt szem elől, amint lement a nap. Nézzük, milyen összefüggésben van mindez a múltba meneküléssel és a posztimpresszionizmussal. Egy Csontváry-kutató nemsokára megjelenő könyvének számára legkedvesebb fejezetét közöljük.1
 

A versengő metropoliszok

Két világváros, melyek művészei ugyanazt a nyelvet beszélik és rokon törekvések sodrásában élik át a századforduló tájékától egyre fokozódó kulturális turbulenciát, különböző karakterüknél és múltjuknál fogva mégis gyakran más-más választ adnak a korszakformáló kérdésekre. A Bécsi Belvedere és a Berlinische Galerie együttműködésében megvalósuló kiállítás főleg festményekből álló anyaga, mely közel száz művésztől származik és a 19. század végétől a nemzetiszocialista hatalomátvétel közötti időszakot öleli fel, nagyszabású kísérlet a művész-metropoliszok közötti párhuzamok, különbségek és kölcsönhatások bemutatására.
 

Matisse ollója

Ha belegondolunk, a kollázs, montázs, vagyis egy ollóval és ragasztóval készült mű nem más, mint valaminek a szétrongálása, felszabdalása, hogy aztán az egyes részekből új egész jöhessen létre. Bálint Endre kései kollázsai akkor készültek, amikor a tüdőbeteg Bálint már nem bírta belélegezni az olajfestéshez nélkülözhetetlen terpentint. Matisse szintén betegen nyúlt az ollóhoz, és ez nemcsak terápiaként működött, de szimbolikus cselekvésnek is tekinthető. Mindenesetre a színes papírok vagdosása olyan új korszakot hozott pályáján, ami az idő előrehaladtával egyre népszerűbbé vált, sőt most éppen ez, az ábrázolás kényszere alól szinte teljesen felszabadult korszaka a legnépszerűbb.
 

„A délibáb megszűnik, mihelyt közel érünk hozzá”

Két hamvába holt kísérlet: befutni Párizsban Kassáknak és ugyanott, ugyanakkor Bálintnak. A két történet között sok a kapcsolódási pont, sok az azonos szereplő, az út ugyan eltérő, de a végeredmény ugyanaz. Miért nem sikerült nekik, és miért sikerült Csernusnak, Vasarelynek, Beöthynek, miért nem tudott maradni Bálint, ha maradni tudott Márkus Anna és Hantai Simon?
 

Egy nap Picassóval Egerben

Kit nem vonz a gondolat, hogy bepillantson, meglesse a nagy művészek hétköznapjait, az önfeledten szórakozó, hajdani ifjú titánokat. A Kepes Intézet időgépe a századforduló Párizsába, a Montparnasse bohém negyedébe röpíti a látogatót, hogy egy egész napot tölthessen Picasso, Modigliani, Kisling, Erik Satie és Max Jacob társaságában.
 

Egy mór szent öröksége

Kijutott a dicsőségből annak a Mauritius nevű kopt keresztény katonának, aki inkább kivégeztette magát, mint hogy más keresztényeket öljön. Európa sokáig legnépszerűbb szentjeként templomokat, kolostorokat alapítottak a tiszteletére, testrészeit drágakövekkel díszített tartókban őrizték, most pedig a menny mellett a Louvre-ba is bejutott. Az évszázadokig respektált döntés mellett persze ebben az is szerepet játszott, hogy mártíriuma jó helyen történt: később virágzóvá vált vidéken, ahová évszázadok alatt rengeteg szép ötvöstárgy került.
 

A Seuso-kincs

Itt az orrunk előtt a Seuso-kincs egy része, bárki megnézheti még hetekig a Parlamentben. Ez most a legnagyobb késő római kori ezüstkincs lelet, amit valaha kiástak és szerencsére utána nem olvasztottak be. Képzeljük el, hogy elültek körülötte a viharok, és már csak műtárgyként érdekesek egyes darabjai. Mit lehet tudni róluk, mennyit érhettek a korukban, hol készülhettek és hol használhatta őket a titokzatos Seuso?
 

Dicsőség a tegnapnak

Hosszú az Aczél-korszak árnyéka rajtunk, nehéz friss szemmel nézni olyan életművekre, mint amilyen például Bálint Endréé. Lássuk, mi lesz az eredmény, ha egyik legnagyobb gyűjtőjének lánya rendezi kiállítását a Nemzeti Galériában, olyan valaki, aki ismerte, a képei között nőtt föl, és eleve a fejében volt már, mik lehetnek a sarokpontok. Illetve lássuk, mit gondol most, e kiállítás alapján Bálint Endréről állandó szerzőnk, akinek szintén van múltja vele: elemzések, értelmezések garmada a változó időben.