Egy gróf titkai

Giccsőr, pozőr vagy titok-idegenség?
Mérlegen az egykori (és mai) sztárfestő, gróf Batthyány Gyula. Különös élet, különös művészet.
 

Elfeledett életművek: Tahi-Tóth Nándor

Magyar fül számára a Tahi-Tóth név ismerősen cseng. Nem csoda, hiszen a népes család több tagja is – vezetéknevét így vagy úgy csavarva – közszereplő lett.

 

A gyűjteményt nem lehet a sírba vinni

Nemrégiben láthatott válogatást a közönség hazai magángyűjtemények anyagából. Az Új Budapest Galéria kiállításán külön kis szekciót képeztek a Völgyi–Skonda Kortárs Gyűjtemény elmúlt négy évben vásárolt darabjai, pedig a rendezés nem a tulajdonosok neve szerint haladt, hanem tematikus íveket rajzolt. A külön kis tárlatrész alapján is világos lett, hogy koherens, az alföldi festészetet kiindulási pontnak tekintő, főképp festményekre koncentráló gyűjteményről lehet szó. Most következő interjúnkban ezt a képet pontosítjuk. Kiderül, honnan indult a gyűjteményépítés, mik az ehhez kapcsolódó élmények, milyen szempontok alapján választ a két tulajdonos, de olvashatnak azokról a terveikről is, amelyek már jócskán túlmutatnak a hagyományos értelemben vett gyűjtői mentalitáson.
 

Örök nyugalom?

A világszerte csak „az anyák megmentőjeként” ismert magyar orvost élete utolsó éveiben kitaszította az orvosi társadalom. A megkeseredett és súlyos betegségekkel küzdő Semmelweis halálának botrányos körülményeiről sokan sokfélét írtak mostanában, cikkünk az utólagos rehabilitáció és a Semmelweis-síremlék történetének ered nyomába.
 

Felvonulóktól a Kertemig

A dolgok állása szerint hamarosan eltűnik a Liget abban a formájában, ahogy többségünk már gyerekkora óta ismeri. De akármilyen szedett-vedett kinézetű, gondozatlan, sőt viharvert néhol, azért szeretnénk emléket állítani neki, hogy amikor már látványos lesz, mozgalmas, tele turistával, elő lehessen szedni a megfakult Artmagazinokat, merengeni a régi szép időkön, búsulni, miért is nem sétálgattunk többet az akkor még elhagyatott részeken.
Sorozatunk második részében olyan valaki emlékezik, akit már több mint 30 év köt a Ligethez, legalábbis a Liget Galériához, és aki azon kevesek közé tartozik, akik elmondhatják magukról: ültettek ide fát.
 

Interjú Fajó Jánossal

Fajó János a Kádár-kori magyar művészeti élet egyik fenegyereke. Korán megteremtette függetlenségét mind szellemi, mind anyagi értelemben (saját bevallása szerint könnyű helyzetben volt, hiszen vegyész felesége eltartotta). Kassáktól ered az a művészetszemlélet, vagy inkább beszéd a formák és színek nyelvén, ami munkáit, gondolkodásmódját azóta is jellemzi, és amit azóta szabadiskolai tanítványok generációinak adott tovább. A hetvenes-nyolcvanas években példa nélkül való, ahogy a pártállami szisztéma mellé barátaival, művésztársaival egy egész kis alternatív intézményrendszert építettek ki: műhelyt (Pesti Műhely), kiállítóteremhálózatot (az aczéli direktívával összhangban, vidéki művelődési házakban), később évekig működtették önállóan a Józsefvárosi Galériát, majd, hogy az oktatás se maradjon ki, művésztelepet is létrehozott, szabadiskolát vezetett (Szerencs, Encs). Azt mondja, először nem Gagarin járt az űrben, hanem Malevics, őt magát pedig máig minden érdekli, aminek színe és formája van. Kiállítás a Missionart Galériában.
 

Thámárnak mindegy

A Várkert Bazárban új kiállítóhely is létesült, július 5-ig a nézőcsalogató Csók István, a derűs élet festője címmel látható benne válogatás a majd’ egy századot átívelő életút különböző korszakaiból. Párizsias enteriőrök, nemzetiségi lányok, dús keblű vámpírok, pávák között mulatozó társaság az első világháború kellős közepén - öntudatlan önarcképként pedig Thámár.
 

Matisse alla romana

Akkora reveláció a kései Matisse-kollázsokat bemutató kiállítás, ami London után New Yorkba utazott, hogy más városok is akarnak Matisse-ból valamit, pontosabban nem is belőle, hanem hozzá. 

 

Leheletfinom szürrealizmus

A Mai Manó Ház Sylvia Plachy-kiállítása: csöndes világszenzáció.

 

Minden fejben sötét van

Firenzében, a Palazzo Strozziban a Római Birodalom legnagyobb kiterjedése idején változatos helyekre exportált, majd a különböző történelmi és tengeri viharok következtében a föld vagy a víz alá került, később pedig kiásott vagy kibúvárkodott szobrokból nyílt kiállítás. A kölcsönadó intézmények földrajzilag persze már csak részben vannak átfedésben a lelőhelyekkel: Tbilisziből például egy arrafelé feltárt szobor érkezett vendégségbe, Fort Worth-ből viszont hazalátogatott az az Itáliában kiásott bronzfej, aminek a frizurája meglepő hasonlóságot mutat Nagy Ervinével.
 

A másik Carrington

Az angoloknak két Carringtonjuk is van, és kezdetben egyikük festészetét sem vették komolyan. A két festőnő közül Dora volt az idősebb, aki a század elején a Bloomsbury-csoport bohém művészvilágában kereste helyét, ám kiváló portréi és szürreális tájképei kevésbé ismertek, mint bonyolult szerelmi élete (az utókor számára leginkább Emma Thompson megformálásában, aki a fiús, emancipált Carringtont bubifrizurában és bricseszben alakította a ’95-ben forgatott életrajzi filmben).
 

„Kellő arányban összeállított zene és propaganda az étrend”

Legutóbbi munkájával a párizsi Palais de Tokyoban fog szerepelni és a hazai közönség is láthatja majd az OFF-Biennále Budapest egyik programján. Miközben a tengerentúli mamutmúzeumok Björk- vagy David Bowie-retrospektívekkel hozzák felszínre és teszik jól láthatóvá zene és esztétika kapcsolatát, a hazai színtér egy-egy képzőművészetinek elkönyvelt intézménye vagy szereplője is kizónáz – csak épp az európaiakra jellemző komolysággal – a zenetörténet-csinálás irányába. A Berlinben élő Németh Hajnal pályáján ez nem újdonság: az Air Outban egy monumentális orgonát levegőztetett át, a Crash-ben operalibrettó képében kérdezett, legfrissebb munkája, az Imagine War pedig a rebellis punk/rock slágerek partitúráját rendezi sorba a konceptuális művészet szövegigényének megfelelően. Ezzel megy majd Párizsba, és jön májusban az OFF-ra is.