Kösz, én is!

Furcsa cím ez egy fotóalbumnak, aminek a borí­tója ráadásul olyan, mintha a magyar zászló szí­neit horvátosították volna. A tervező, Gerhes Gábor az egész kicsiknek való képeskönyv-formátumot választotta, és ez rögtön megelőlegezi a későbbieket: hogy itt szöveg nem nagyon lesz, csak a képek. Pontosabban van azért szöveg, mégpedig egy, a fotós pozícióját nagyon jól kijelölő bevezetés a régi munkatárstól és baráttól, Szily Lászlótól, aki inspirálója is a fotósorozatnak, noha az internetes portálok felemelkedése, leáldozása, újabbak indulása következtében már nem dolgoztak együtt, és csak egyetlen olyan fotó került végül a válogatásba, ami közös riportút emléke. (És itt rögtön kivételezett helyzetbe hozom az Artmagazin olvasóit, hiszen rajtuk kívül kevesen fogják tudni, hogy ez az a fotó, ami a könyv 58. oldalán található, és épp egy sajtótá­jékoztatón készült, ami a földikutyákról szólt, és egy általuk látogatott mezőn tartották.) A képekhez ugyanis nincs magyarázat, szinte bármelyikkel kapcsolatban feltehető a szakma kedvenc kérdése, a régi művészettörténet tanszék sötétjében tartott diavetítéses emlékmeghatározás-órákat idéző: mi ez, hol van?

 

ARS ÉS TECHNÉ

Mik derülhetnek ki, ha figyelmesen vizsgálunk egy festményt? Miért fontos kézbe venni, rokon képekkel összevetni, főleg ha a kép eredetiségének bizonyítása a tét? Nézzük meg, miket kell egy művészettörténésznek tudnia, vagy utánanéznie egy mű azonosításakor, és a mindenkori szerzőknek alaposan átgondolniuk, ha szín- és anyaghasználatról, kompozícióról, stíluskorszakokról írnak.

 

„MINDEN KORLÁTTÓL MENTEN TELJES SZABADSÁGGAL”

Karácsonyi számunkba olyan történetet választottunk, amely tragikus véget ért ugyan, de a rövid kibontakozás alatt olyasmi valósult meg benne, amire ma is törekednénk. Két világszínvonalú, érvényes művészi teljesítmény boldog, egyenrangú párkapcsolatban. És még gyerekük is született.

 

Hiányos kirakós: Pál István festőművész életútja és munkássága

A Pál István (Kolozsvár, 1888. április 9. – Auschwitz?, 1944?) halálát követő hetven év alatt fokozatosan oszlik a feledés homálya; egyre jobban körvonalazódik egyéni látásmódú, különös munkássága, tragikus életútja. Mint a tenger mélyére süllyedt repülőgép felszínre törő roncsai, úgy bukkannak fel időről időre a művész alkotásai, valamint a baráti, munkatársi kapcsolataira utaló dokumentumok. E töredékekből próbáljuk összerakni, rekonstruálni pályaképét és teszünk kísérletet életművének szakmai értékelésére.

 

A csönd fehér

Egyelőre nem lesz Hantai Múzeum, de a Hantai család sok mindent tesz a monumentális oeuvre megőrzése érdekében. Stratégiájuk részeként létrehozták a Hantai Simon Archívumot, illetve a festő korábbi szándéka szerint a Szépművészeti Múzeumnak adományoztak nyolc festményt.

 

Pénz, pezsgő, Párizs: A tüneményes Második Császárság

Ha mindig az előző kor a legjobb, akkor Woody Allen múzsája, Adriana igazából a Második Császárságba vágyódik vissza: ekkor jött létre ugyanis az a gazdagság, gloire és grandeur, amelyet a bornírt, kispolgári Belle Époque eltékozolt. Ha valamikor, akkor III. Napóleon és Eugénia császárné uralkodása alatt kellett éjfélkor Párizsban lenni, ekkor vált Párizs egyetlen, hatalmas „vándorünneppé”. A harmincéves Musée d’Orsay fényűző kiállítással, december 3-án – micsoda dátum! – pompás bállal ünnepli III. Napóleon (1852–1870) tüneményes uralkodását, melynek ragyogó tizennyolc évét még Gambetta (a Második Császárságot követő Harmadik Köztársaság miniszterelnöke) is úgy értékelte, hogy „ekkor született meg a modern Franciaország”.

 

Clara ünnepi asztala

A flamand származású Clara Peeters a mostaninál kevésbé emancipált korszakban kezdte pályáját, jelesül a 17. század elején. A függetlenségét kivívó Holland Köztársaságban néhány évtizeddel később már számos női festőt találunk, akik elősorban az anatómiai tanulmányokat nem kívánó csendélet vagy a zsánerkép műfajában jeleskedtek (és sokan közülük apáik festőműhelyében tanultak, hogy besegíthessenek a családi vállalkozásba), az Antwerpenben és Hollandiában tevékenykedő Clara Peeters még úttörőnek számított közöttük.

 

Zümmögő kórus

Különleges dinamikája van a Ludwig Múzeumban rendezett Bartók-kiállításnak. Kiszámíthatatlan önmozgás jellemzi; mintha nagy lendülettel elindulna valamilyen irányba, de a döntő pillanatokban egy-egy hirtelen kanyarral rácáfolna az addig látottakra.

 

Pénz az utcán

1956 vizuális emlékezetében időről időre felbukkan egy különös kép, az utcán őrizetlenül álló, pénzzel teli láda a következő felirattal: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családtagjainak”. Erdély Miklós (1928–1986) zseniális húzással ezt az emblematikussá vált ’56-os eseményt jelölte ki saját munkássága és a magyar akcióművészet kezdőpontjául.

 

Ketten egy kiállításról

Minthogy a vonalas vélemények ideje remélhetőleg mindörökre lejárt, szeretnénk bemutatni, milyen eltérően lehet például kiállításokhoz is viszonyulni. Most induló rovatunkban mindig két szempontból próbálunk meg értékelni egy-egy teljesítményt: mit vesz észre a szakmán kívüli és mit a szakmabeli látogató. Mert a probléma permanensen fennáll: kinek, mi célból és mennyire átgondoltan, jól előkészítetten valósulnak meg ma tárlatok. És akkor a katalógusokról (vagy azok hiányáról) még nem is beszéltünk.

 

Az igazi Da Vinci-kódok, avagy hajszőkítő és biciklilánc

„Ha az Úristent nem vesszük ide, kétségkívül Leonardo da Vinci az a művész, akiről a legtöbb írás született” – ezzel a mondattal kezdődik Daniel Arasse (1944–2003) francia művészettörténész, italianista, a 15. század specialistája, az École des Hautes Études en Sciences Sociales művészettörténeti és elméleti kutatócsoportjának volt vezetője franciául eredetileg 1997-ben megjelent könyve, amelyet mostantól magyarul is olvashat, aki kíváncsi a „legtöbb plusz egyedik” Leonardóról szóló írásra is.