AMÍG MOZOG A KEZEM, ADDIG RAJZOLNI MÉG LEHET

A textil műfajának önállósodása párhuzamosan zajlott a magyar avantgárd hatvanas évekbeli újraéledésével, ugyanakkor alkalmazott műfajként is több elevenség költözhetett bele. A hőskornak is nevezhető időszak most egyik főszereplőjének személyes történetéből rajzolódik elénk. Vonal, amely a sohasem látott bécsi nagymama elégetett műveitől a divatrajzokon, természettanulmányokon és orosz konstruktivista hatásokon át térkonstrukciókig vezet, majd tájrajzok felé ágazik.

 

A SZENT LÁNG – holland tündérmese egy elfeledett magyar csodahegedűsről

A közelmúltban, szinte véletlenül figyeltem fel az interneten a viszonylag kevésbé ismert holland grafikusnő, Johanna Maria Hendrika (Jo) Daemen (1891–1944) néhány meseszép, kései art nouveau és art deco elemeket ötvöző könyvillusztrációjára. Mint kiderült, ezek az egyedi stílusú, látomásszerű fametszetek mind ugyanahhoz az 1927-ben Rotterdamban kiadott kötethez készültek, melynek egyébként a szövegét is maga Jo Daemen írta. A dolog akkor vált igazán érdekessé számomra, amikor a sorozat első lapján kibetűztem a holland nyelvű kiadvány címét: De heilige vlam. Het sprookje van Stefan Pártos.1 (A szent láng, Stefan Pártos meséje.) Az szinte nyilvánvaló volt, hogy a címben szereplő személy magyar kell hogy legyen, de ki lehetett vajon ez a Pártos István, s minek köszönhető, hogy egy holland grafikusnő még mesét is írt róla?

 

Sokoldalú torzó

A második világháborútól napjainkig eltelt évtizedek alkotásaiból választott ki ötvenhat magyarországi köztéri művet Kertész László; válogatásából vállaltan szubjektív és töredékes keresztmetszet rajzolódik ki. Azonban minél tovább forgatja az olvasó a vékony kötetet, minél gondosabban olvassa az egyes szobrokhoz készített leírásokat, történeteket, esztétikai elemzéseket, annál bizonytalanabb lesz, vajon milyen metszetről van szó.

 

POMPEJI VÖRÖS ÉS MÁRVÁNYFEHÉR – ANTIKVITÁS TESTKÖZELBŐL

„Napról napra egyre nehezebbnek tűnik, hogy a kék kínai porcelánkészletem színvonalán éljek.” (Oscar Wilde)

Lawrence Alma-Tadema (1836–1912) antik zsánerképeit, különösen, ahol napsütésben ragyogó, hófehér márványpadon vallanak egymásnak szerelmet lenge gyolcsokba öltözött görög vagy római fiatalok, képeslapon, könyvborítón, hűtőmágnesen, sőt a Gladiátor egyik jelenetében megelevenedve mindenki látta már. De talán sosem gondolt arra, hogy ezek a képek a puszta közönségízlés kielégítésénél többre vállalkoztak egykor. Az esztétikai mozgalom atyja, a tökéletes szépség apostola, Oscar Wilde tudta, miről beszél – az élet művészet nélkül hiábavaló és értelmetlen. A fríz származású Alma-Tadema e tekintetben angolabb volt az angoloknál, és ezt nemcsak festményeivel, hanem pazarul berendezett műteremházaival, egész életvitelével bizonyította.

 

Három alak levegőben

Levitáció címmel augusztusig látható Bukta Imre, feLugossy László és Szirtes János közös kiállítása Szentendrén, a MűvészetMalomban.

 

AZ ABSZTRAKT MŰVÉSZET SIXTUS-KÁPOLNÁJA: AZ AUBETTE KÁVÉHÁZ

Nem csak Hellász ma hófehér márványtemplomai tündököltek egykor élénk színekben. A gótikus katedrálisok belsejében az architektúra elemeit szintén lefestették – a chartres-i katedrális most ennek tudatában újul meg, heves szakmai vitát, sokakból ellenérzést kiváltva. A kolorit építészeti jelentőségére a legújabb korból – a végletesen puritánnak mondott húszas évekből – is akad bezzeg-példa: Theo van Doesburg és az Arp házaspár strasbourgi enteriőrje.

 

„REMÉLEM, NEM VAGYOK MODERN”

Apokalipszis után vagyunk. Az utolsó túlélők egyike egy fiú; ő és gumitestű kutyája felveszik a harcot a bolygót elárasztó szörnyekkel, démonokkal és a legfőbb ellenséggel: a Jégkirállyal. Pendleton Ward kultikus rajzfilmjének hibrid világában ősi mítoszok archetípusai támadnak fel, hogy a mesék archaikus nyelvén nyújtsanak gyógyírt a modern kor szorongásaira. Az ezredforduló tömegkultúrájának sajátja az a töredékesség és kulturális hibriditás, egymást kioltó pátosz és irónia, amivel már Kondor Béla is dolgozott. Ismerős a nagy elbeszélés iránti sóvárgás, a totális világmagyarázat akarása és reménytelenségének bizonyossága. Innen nézve úgy tűnhet, a múlt század derekán egyszer már megszületett a mi kis magyar kozmológiánk. Kérdés, hogy tudjuk-e még olvasni a jeleit?

 

MIT TANÍT ATHÉN?

Adam Szymczyk azzal, hogy pályázatában a Documenta földrajzi és ideológiai központját eltolta Kasseltől, szerette volna erősíteni az esemény és a valóság közötti nagyobb átjárást. A 47 éves lengyel Szymczyk extravaganciája és bevállalós projekjei által vált ismertté, mondhatnánk akár, hogy hírhedtté. A még mindig a válság sokkjából éledező Athén mint második helyszín kiválasztása garantáltan erős reakciókat ígért, melyek nem is maradtak el. Gyakorlatilag az első bejelentések óta fenték rá fogukat a kritikusok, akik tényleg nem kímélték az eseményt a megnyitó után sem. A Documenta szokásos nyugati közönsége és Athén is kétkedéssel várta a történéseket – utóbbi szerint túl kevés, a helyi művészeti közegben aktív és sikeres szakember és művész kapott benne lehetőséget. A kurátori szöveg utal ugyan a görög–német konfliktusokra, mégsem sikerült megvédeni az eseményt a kultúrkolonializmus vádjától. A Learning from Athens (Athéntól tanulni) munkacím kifejezetten a nem helyi közönséget célozza.

 

ÖKLÖZÉS

Kevés kihagyhatatlan élmény van a május közepén nyílt 57. Velencei Képzőművészeti Biennálén, ezek közé tartozik Anne Imhof FAUST című, dobermannokat is felvonultató, „mechanikus narancsosan” sötét performansza. A legjobb nemzeti pavilonnak járó Arany Oroszlánt elnyert mű zsigerekig ható módon beszél a zsigerek áruba bocsátásáról.

 

GYÜNNI-MÖNNI A VÁROSBAN, PIACRA, VÁSÁRBA, SZOMSZÉDBA, MÖGTÖSZI A SZÖVETPAPUCS IS

„A szegedi papucsnak nincs párja” – ez a szlogen első hallásra meglehetősen fantáziátlannak tűnik, pedig valójában igen pontos, ugyanis az egykor világhírű szegedi papucs egyik legfőbb jellegzetességéről árulkodik: a fölcserélhetőségéről. A legrégebbi szegedi mesterek a papucskészítés során az ún. forgatós papucs „feleit” ugyanazon a kaptafán állították össze, a magasabb sarkú, szépen hímzett példányok tulajdonosai, a fiatal menyecskék ezért a használat során úgy vigyáztak rá, hogy időről időre cserélgették a lábukon. Kiegyensúlyozottan, ide-oda taposták. Ugyanakkor bármennyire is közhelyesnek hat ez a mottó, a szegedi papucs páratlanságát sem lehet tagadni, sőt nyugodtan lehet vele kapcsolatban „világhírűzgetni” is, amennyiben múlt időben utalunk az egykori fénykorok olyan történéseire, mint például amikor a szegedi mesterek portékái hatalmas sikert arattak az 1900. évi párizsi Expón. 

 

ELŐSZOBÁZUNK – Jókai Lóránt: Álló kép

Pár hete meglepő kiállítás volt a FUGA egyik, eleve klausztrofóbiás érzeteket keltő, betonbunkerszerű, alagsori helyiségében. Ha a megnyitó közönsége menekült is volna a levegőre, a művek szempontjából tökéletes volt a helyválasztás: nagyon kicsi, szinte teljesen fekete, illetve az eltérő sűrűségű vonalhálóból geometrikus elemeket épphogy csak kibontakoztató fekete tintarajzok sorakoztak egymás mellett a falon, valaminek az árnyékaként. Ezekből választottunk ki egyet, aminek kapcsán el lehet gondolkodni arról, mi is számít művészetnek, vagy arról, mi is a művészet eredete, és van-e vége.