Modern Magyar festészet 1892-1919

Megjelent a MODERN MAGYAR FESTÉSZET 1892-1919 című reprezentatív képzőművészeti album, mely 650 oldalon, csaknem 1000 színes reprodukcióval, neves művészettörténészek tanulmányainak segítségével mutatja be a korszak festészetét. A Kieselbach Tamás által szerkesztett és kiadott, magyar és angol nyelven is kapható könyv 61 múzeum, 146 jelentős magángyűjtemény legszebb alkotásait mutatja be. Minden idők leggazdagabban illusztrált magyar művészeti albuma jelenik meg éppen ezekben a napokban. Kieselbach Tamást a kétkötetesre tervezett mű létrejöttének történetéről kérdeztük.
 
 

Antoni Waterloo (1609-1690) rézkarcai

Antoni Waterloo holland festő, rézkarcoló és kiadó. Életútjának csak egyes szakaszai dokumentáltak. 1609-ben Lille-ben született, és családja valószínűleg a protestánsüldözés elől menekült Hollandiába. Először Leidenben, majd 1621-től Amszterdamban élt. 1640-ben feleségül vette Cattharijn Stevens van der Dorpot, Elias Homis festő és műkereskedő özvegyét. 1653 Leeuwar-den város polgára, majd két évvel később maarsseni lakos. Felesége halála után, 1674-ben egy Utrecht közeli városkába költözött. Az akkori viszonyok között szokatlanul magas kort ért meg; 81 éves korában, 1690-ben hunyt el az utrechti St. Jobsgasthuisban.
 
 

Monet és barátai a Szépművészeti Múzeumban

Az idén melegebb és színekben gazdagabb lesz a budapesti tél, a máskor szürke, hideg napokat vibráló világosság fogja beragyogni. December elsején ugyanis Monet és barátai, a fény és a szín halhatatlan szerelmesei költöznek be a Szépművészeti Múzeum épületébe, egy olyan kiállítás alkalmából, melyre emberemlékezet óta hiába várt a művészetszerető magyar közönség. 
 
 

Lappangó művek felbukkanása

Megítélni egy festőt leginkább a festményei alapján lehet. Minél több művét ismerjük, annál teljesebb képet alkothatunk róla. Ebben az a legizgalmasabb, hogy soha sem tekinthető teljesnek, lezártnak egy œuvre, hiszen a váratlanul felbukkanó, ismeretlen alkotások olykor egész életművek átírására kényszerítenek.
 
 

Berlin Artforum

Idén hatodik alkalommal rendezték meg Berlinben a kortárs képzőművészet egyik legrangosabb vásárát, az ARTFORUM-ot. Az esemény fontosságát nem pusztán az adja, hogy a rendezők szigorú szelekciója miatt igen nehéz a kiállító galériák sorába bekerülni, hanem az is, hogy a vásárral egy időben több szakmai szimpózium is megrendezésre kerül. Az előadások témája a fontosabb magángyűjtemények bemutatásától az új technológiák művészetbenvaló megjelenéséig terjed.
 
 

Velencei Biennálé 2003

A velencei főpályaudvarról kilépve a Grand Canal partjára, a kiállítás jelzőtáblájává vált, embernyi keresztmetszetű öntöttvas csőszelvények fogadják a városba érkezőket. A The Cord címet viselő, városszerte több helyen felbukkanó művek mint információt szállító csatornák szimbolizálják a kapcsolatot az 50. nemzetközi kiállítás közel száz helyszíne között. A Giardini della Biennale hagyományos nemzeti pavilonjai csupán az államok egy részének biztosítanak saját kiállítóhelyet, de ma már a nemzeti imázsépítés részeként egyre több ország tartja fontosnak, hogy képviseltesse magát ezen az állami reprezentációra épülő kortárs művészeti szemlén. Maga a fődíjat elnyerő Luxemburgi Pavilon is egy bérelt velencei palazzóban kapott helyet: Su-Mei Tse Air conditioned című kiállítása a csellós és képzőművész finom hangoltságával rendezi be a palota alsó szintjét, hangszigetelt stúdiót, illetve egy múltbeli találkozás helyszínét idézve, hatalmas homokórákkal és a sivatagban homokot seprő emberekről szóló videójával, valamint egy szakadék szélén csellózó nőt bemutató képsoraival ember és természet viszonyának sokoldalú elemzését kínálja.
 

Szomorú szépségek

Egy japán popcsapat, a The Fantastic Plastic World pár éve lemezre vette a Steppin' Out című számot. Az eredeti dalt a brit új hullám másodvonalából származó Joe Jackson írta és adta elő 1982-ben, a korai new wave és szintipop zenékhez képest csúcsminőségben. Nos, a japánok a monoton négynegyedes számot bossanovaként indítják, majd jungle-ritmusok bevezetése után valami kubai népünnepéllyel fejezik be - mondanom sem kell, végig hamisan énekelve. Mégis, a dal újraalkotása tökéletesen hitelesnek hangzik. A japánok - akik, feltételezem, abból a generációból származnak, amelyiknek kamaszkorában jött ki az eredeti Jackson-szám - azt mutatják meg, hogy bennük hogyan hangzottak, hangzanak a nyugati popipar termékei. A nagy kedvencek előadása nem plágium - inkább elsajátítás, azonosulás, lefordítás és beépítés az anyanyelvbe. (Az egyik legnagyszerűbb japán találmány, a karaoke is ezt szolgálja: az aktív befogadást, a sajáttá tevést, amely rögtön lefordít, szintetizál és egyénít.) A feldolgozás tagadhatatlan invenciózussága és egyben infantilitása hordoz valami tipikusan japán karaktert. És épp ezzel van gond - a tipikusan japánnal, mármint hogy milyen is az. Mit jelent a „keleti", szemben a „nyugatival"?
 

Húsba kötve

Nők. Farmerban, majd kimonóban, aztán félig kibontott kimonóban, derékig felhajtott selymek közt, megkötözve, teljesen pucéran, kötéseik nélkül, de a spárga mintázata mélyen befúródva a comb húsába. Fáj nézni. Érezni a határvonalat a vértelenné vált végtag és a test másik része közt. A női testek nyitva, kicsavart pózokban rendelkezésre állva, közszemlére téve, kitakarva. A szemek viszont más mondanak. Nincsenek jelen. Nem vesznek részt. Se a csábítás erotikája, se a felvállaltságbüszkesége, se az - adekvátnak tűnő - kiszolgáltatottság félelme nincs bennük. Ezek a nők leváltak a testükről, tökéletes tárggyá, eszközzé téve azt, felkészülve a legváltozatosabb behatolásokra, kiegészítő játékokra, bárhány érkező bárhány fantáziájára. Átlagos nyugati nő számára nehezen elhelyezhető ez a szenvtelenség, mint ahogy maga a szerep is. 
 
 

Költőnők, gésák, színészek, kurtizánok az Edo-kor japán fametszetein

Színpompás kimonókba öltözött, különböző korokból és eltérő társadalmi körökből való szépségeket láthatunk a japán fametszeteken. Lehetnek híres középkori költőnők, vagy a 11. század eleji Murasaki Shikibu udvarhölgy által írt gyönyörű irodalmi remekmű, a Gendzsi regénye palotai alakjai; 17—18. századi polgári háziasszonyok napi munkájuk közben; zenélő vagy verseket olvasó gésák. Sok metszeten azonban híres kurtizánok vagy erotikus jelenetek láthatók. A nyugatiak azonban sokszor félreértették az ábrázoltak kilétét.

 

Műgyűjtés mint állampolgári kötelesség

Másfél éve, készülő magán-múzeumának megnyitása előtt néhány héttel hunyt el Kovács Dezső, aki Az ötvenes évektől az előbb latens, majd lassan legalizálódó hazai műpiac aktív szereplője volt. Az elsők között nyitott „maszek” kellékáru üzletet a Ferencvárosban, amely nyílt forgalmú műkereskedésként működött. A rendszerváltás után a Qualitas Antikvitás és a Belvárosi Aukciósház tulajdonosa- és vezetőjeként az újjáéledő magyar műkereskedelemnek a tömeges forgalomra szakosodó szegmensében döntő piaci részesedésre tett szert. Sok műtárgyat restauráltatott értékesítés előtt, hozzájárulva állagmegóvásukhoz. Műgyűjteménye a hatvanas évektől kezdve épült ki; ennek elhelyezésére újíttatta fel a kilencvenes évek végén saját erőből a múzeuma számára kiszemelt Köztársaság téri épületet. Jelentős volt művészeti szakkönyvtára is. Mivel kollekciójából korábban csupán kisebb bemutatókra került sor (például a budai Hegyvidéki Galériában), s munkásságáról a nyilvánosság előtt nem beszélt, gyűjtői tevékenységének megmérettetése múzeumának megnyitása lehetett volna. Halálával ez a szándék kútba esett. Kovács Dezsővel galériájának ügyvezetője, Einspach Gábor 1999-ben készített életinterjút. A hanganyag az MTA Művészettörténeti Intézetének Adattárába került, s most részleteket közlünk belőle. (Szerkesztette: Ébli Gábor)

 

Munkácsy Mihály: Poros út I.

Szerencsés kortársak és bámuló utódok számtalanszor leírták: Munkácsy alapvetően romantikus, hol szenvedélyes, hol álmodozó, lírai alkat volt. Realizmusát is szokták romantikus jelzővel kiegészíteni. De nem kevésbé romantikus naturalizmusa sem. Korai, zsánermotívumok köré szerveződő tájképei, a Vihar a pusztán, a Dőlő szénásszekér - a Mű-terem Galéria legutóbbi aukcióján volt látható -, az Árvízi jelenet, az Isaszegi csatatér, de címe alapján a lappangó Őszi bánat egytől-egyig a késő romantika szelíd hangulatfestésének körébe sorolható, helyenként naturalista részletábrázolással. Munkácsy sokáig idegenkedett az emberi alakot nélkülöző tájképtől; felfogása, melynek értelmében a táj mint a mindenség számunkra adott aspektusa csak az ember vonatkozásában értelmezhető. Csak életének második, zaklatott és meghasonlott időszakában kezdett elmagányosodott hangulatú tájképeket is festeni, nyilvánvalóan szimbolikus célzattal. A Poros út két változata azonban ennél bizonyosan korábbra datálható, és minden mellékzönge ellenére a romantika stílusfogalmával írható le leginkább.
 
 

Töprengés a műgyűjtés és műmeghatározás nehézségein Simon György János Tabán című képe kapcsán

A műgyűjtés - függetlenül attól, hogy állami-e, vagy magán - évszázadok óta szembetalálja magát azzal a problémával, hogy - amennyiben nem az alkotóművésztől szerzeményezünk-miként lehet biztonsággal megállapítani egy-egy mű alkotóját. Az azonosítás a művészettörténeti kutatás egyik legérdekesebb feladata, amely a tudományos alaposságon kívül kép- és adattárak anyagai, számos szakkönyv, így többek között monogramlexikonok, kiállítási és aukciós katalógusok, indexek használatát feltételezi, továbbá restaurátori segédlet, optikai, számítástechnikai műszaki eszközök bevonását, valamint stílusjegyeket felismerő műérzéket és ebben szerzett gyakorlatot, némi beleérzőképességet, továbbá sok türelmet és még több szerencsét igényel.
 
 

Információtechnológia és a kortárs művészeti galériák

A Blocknotes című művészeti- és művészetelméleti magazin egyik 1994-es számában bukkantam rá egy francia művész-teoretikus-kritikus csoport, a Cercle Ramo Nash táblázataira és diagramjaira. Azóta nem nagyon tudok úgy kortárs művészeti kérdésekhez hozzászólni, hogy ne idézném fel őket. A meglehetősen összetett folyamatábrák semmilyen nóvummal nem szolgálnak, erényük a pontosság és a sokszempontúság: azt az intézményi közeget tekintik át, amelyben a kortárs képzőművészeti műalkotás létrejön, amelybe beépül, amely dönt sorsáról, s amelyben vagy eltűnik, vagy pozíciót szerez, amelyben kulturális örökséggé válik, vagy amely nem vesz róla tudomást. A cikk a művészt mint nyitott rendszert elemzi: a művész információt termel és információt fogyaszt. Kapcsolatokat épít és ápol a művészet intézményes keretének szereplőivel, beleértve a múzeumokat, a kritikusokat, a gyűjtőket, a médiát, az oktatási intézményeket, a művészeti szervezeteket, a művészetfinanszírozásban résztvevő szereplőket. Persze egy kereskedelmi galéria is ezt teszi - tevékenységét alapvetően kommunikációs technikák, csatornák és technológiák alkalmazásával végzi.
 
 

„Mindenki gyűjtőnek születik"

Apró, halványzöld színű, közel kétezer éves római üvegfiolák sorakoznak egy bibliát formázó barokk kézmelegítő mellett, egy 15. századi limoges-i zománckép pedig Josef Hoffmann, a bécsi szecesszió egyik vezető mestere első világháborús üvegpohara mögött lapul. Mindez csupán töredéke annak a kaleidoszkópszerűen gazdag és változatos tárgyegyüttesnek, amely vendéglátónk barokk írószekrényének üvegajtaja mögött tárul fel. Saphier Dezső gyűjteménye frappánsan illusztrálja egyéniségét: sokszínű, szertelen, ellentmond minden meggyökeresedett értékrendnek, ihletetten egyéni. Minden tárgyhoz - legyen az kerámia, könyv, ötvösremek vagy festmény -személyes, szoros kötelék fűzi, kezébe véve, végigtapintva bármelyiket, számtalan érdekfeszítő történetet elevenít fel. Ahogy kollekciójának darabjai -őrizvén a múlt és a használat nyomait - igazi mesélő tárgyak, úgy ő maga is képes órákon keresztül színes anekdotákkal fűszerezve megidézni műgyűjtői pályafutásának csaknem öt évtizedes történetét.
 
 

Jazz és modernitás

A két világháború közötti művészetről ma is számos közhely, esetenként felületes kép él bennünk. A kor tárgyi rekvizítumait gyűjtők-kedvelők között stabilan tartja magát az általánosan elterjedt Bauhaus-stílus fogalom, amely a valóságban számos más, a Bauhausszal éppenséggel teljesen ellentétes esztétikát valló irányzatot fed le. Ilyen az art deco, a 20. század utolsó átfogó stílusmozzanatának tartott formarend, amit a kortársak számos elnevezéssel illettek- art moderne, zig-zag style, jazz-modern stb. - ám csak utólag, mintegy negyven évvel ezelőtt vonult be végérvényesen a művészetek történetébe. 
 
 

A Dunán innen, a Dunán túl

 
A magyar művészet külföldi bemutatásának egy szerencsés esetéről számolhatunk be végre. A madridi bemutató ugyanis olyan tárlat, amely a kurátori kollaboráció és a kiadott tekintélyes spanyol/angol nyelvű katalógus révén talán nem múlik el nyomtalanul, és nem marad izolált bemutatója művészeinknek.
 
 

Gedő Ilka művészete

Az idén jelent meg a Gedő Ilka (1921-1985) művészetét bemutató monográfia a Gondolat Kiadó gondozásában. „Gedő Ilka a huszadik századi magyar művészet egyik legjelentősebb, egyben legkevésbé ismert művésze. Bár fiatal kora óta szoros kapcsolata volt kortárs képzőművészekkel, művészettörténészekkel, írókkal és filozófusokkal, egyetemes értékű életműve mégis társtalan, s valószínűleg ez az oka annak, hogy munkássága jószerivel máig feldolgozatlan. Életműve ugyanis nem variációja kortárs művészeti gesztusoknak - ha így lenne, az analógia lehetősége mindenképpen segítené az interpretációt -hanem alteráció, eltérés, kívülállás, mondhatnánk azt is: irritáció..." - írja Hajdú István a könyv bevezető tanulmányában. 
 
 

A Feuer-gyűjtemény

Egyre többször hangzik el a magyarországi műtárgypiacot régóta ismerők szájából - nosztalgikus felhangokkal természetesen -, hogy lassan a múltak ködébe vész a régi típusú, szenvedélyes és értő gyűjtő alakja. Egyre többet hallani befektetőkről (személyesen azért alig-alig lehet ilyet, legalábbis „vegytiszta állapotban" látni), akik puszta tezaurálási segédeszközt látnak egy-egy festményben, esetleg egy több festményt is tartalmazó stokkban, vagy kihasználva a magyar műtárgypiac folyamatos felfelé ívelését, műtárgyban akarják megforgatni pénzüket. A tapasztalat azt mutatja, hogy léteznek még hagyományos értelemben vett műgyűjtők, akik hosszabb-rövidebb idő alatt az őket érdeklő terület vagy műtárgycsoport szakértőivé válnak, és akik felé egyre intenzívebben kezdenek áramlani az érdeklődésükre számot tartó tárgyak. Az alábbiakban egy viszonylag újkeletű gyűjteményt szeretnénk bemutatni, amelynek anyagához az elmúlt 10-13 évben jutott tulajdonosa, rendkívül gyorsan tájékozódva a rendszerváltás után egyre sokszínűbb piacon, és hamar kialakítva a maga preferenciáit - igaz ugyan, hogy kivételes anyagi lehetőségek birtokában.
 
 

"Most az árak jók"

"Most az árak jók" - írta naplójába 1913 karácsonyán a művész, miközben azon töprengett magában, hogy vajon érdemes-e gyűjteményes kiállítást rendeznie. Mint egy igazi üzletember morfondírozott azon, hogy akkor tanácsos-e a gyűjteményes kiállítás, mikor amúgy is van kereslet művei iránt, vagy inkább akkor-e, mikor esetleg lanyhul az érdeklődés. Mednyánszky, aki olyan közömbösen viseltetett az anyagi természetű javak iránt, nem sokat beszélt a pénzről, mégis van naplóiban egy-két passzus, melyben meglepő részletességgel tárja fel anyagi viszonyait, s filléres kimutatásokat rögzít kiadásairól és elvárható igényeiről.