Tanárok a Képzőművészeti Egyetemen III. - Maurer Dóra

Maurer a hatvanas évek elején organikus és groteszk „pszichorealista” rézkarcokat készített, amelyekben a biomorf formák mellett geometrikus motívumok is felbukkantak (Pompei-sorozat, 1964). A technikából adódó eltakarás, elfedés, illetve az egymásra rétegződő lenyomatok problémája az évtized végén a konceptuális művészet hatására felerősödött műveiben, hogy aztán folyamatosan jelen legyen nemcsak a korai fotómunkákon és akcióműveken, hanem a művész máig tartó tevékenységében is. A konceptualizmus analitikus szemlélete, amely a „valóság” szisztematikus, sorozat-műveken keresztül történő leírását tartotta elsődleges feladatának, Maurernél sajátos, egyedi módszerrel párosul: a vizuális jel önmagával történő felülírásakor a korábbi és a későbbi jelentések nem egymás ellenében, hanem egymásba átfejlődve mutatkoznak meg.

 

Mozgóképek

A modern nyugati festészet története a társmédiumokkal szembeni kreatív ellenállás története. A sokat hangoztatott, sőt, esetenként remélt végelgyengülés helyett, a festészet az elmúlt kétszáz évben kénytelen-kelletlen újra kitalálta magát. A fotográfia felfedezését, majd elterjedését követő időszakban átkódolta a realista, mimetikus ábrázolással való többszáz éves viszonyát, később, ha a szükség úgy hozta, hiperrealista fordulatot vett, installációnak álcázta magát, visszavonta, és újra bejelentette igényét a transzcendenciára vagy beszállt a globális szórakoztatóiparba. A festmény maradt, ami, a nyugati művészet, a műtárgypiac és a lakberendezés klasszikusa. Ahogy a festészetben régóta makacsul hívő Mel Bochner mondta, „mindigvan valahol egy szög a falban, amelyre egy festményt lehet akasztani".

 

Litográfia

Más sokszorosító grafikai eljárásokkal ellentétben, a 18. század végén kifejlesztett litográfia (kő: nyomat) egyetlen személy, a német Alois Senefelder nevéhez köthető. Lényege, hogy egy finoman csiszolt mészkő lapra zsiradéktartalmú rajzeszközzel készítik el a kompozíciót. A festéket hengerrel viszik fel a nedvesen tartott kőre, ahol az üres területek taszítják, míg a zsíros vonalak megkötik a nyomdafestéket. A papírra való átvitel síknyomással történik, mivel a nyomó és nem nyomó elemek egy síkon helyezkednek el. A technika a mészkő kémiai tulajdonságait használja ki, ezért Senefelder vegyi nyomtatásnak nevezte el.

 

Dubuffet és az Art Brut

A nyers, durva, csiszolatlan művészetet jelentő kifejezést Jean Dubuffet (1901—1985) használja először, 1945-ben, egy barátjának küldött levelében, miután több svájci elmegyógyintézetben tett látogatása során magával ragadták a kezeltek alkotásai. A terminus hamarosan elterjed Európában, majd nem sokra rá az amerikai kontinensen is használni kezdik. Dubuffet kifejezése meghatározza és kategorizálja az elmebetegek, rabok, gyerekek, vagy a társadalom peremére szorultak elementáris, felkavaró művészetét, amelyeknek drámai megszólító ereje, keresetlensége, lenyűgöző spontaneitása megragadta és lenyűgözte. Az „izmusoktól” eltérően itt nem egy meghatározott/egységes művészeti stílusról van szó, sokkal inkább jellemző az esztétikai, formális és kifejezésbeli sokféleség.
 

 

Maradékelvű csodák

Miközben az elmúlt időben - akár a háborús vesztességek, akár a restitúció, akár bizonyos ezzel kapcsolatos perek kapcsán, vagy egészen egyszerűen csak egykori legendás gazdagságuk okán - egyre több szó esik a hazai sajtóban a korábbi legjelentősebb, és ezért persze a legismertebb, leginkább dokumentált, történetükben is a legjobban feldolgozott magyar magángyűjteményekről (mondjuk az Andrássy, a Dános, a Hatvány, a Herzog, vagy a Vida család, esetleg Kohner Adolf, Majovszky Pál, vagy éppen Nemes Marcell műkincseinek sorsáról), vajon arról van, lehet-e bárkinek is fogalma, hogy az egykori úgynevezett magyar polgári középosztály tagjainak a birtokában volt műtárgyak közül mennyi eshetett a 20. század történelmi viharainak áldozatául, illetve hogy a megmaradt művek egy részének mi lehet ma a sorsa? Az alábbi írás természetesen semmiképpen nem tud választ adni erre a kérdésre, mindössze egyetlen konkrét (és sokféleképpen is véletlenszerű) példával szeretné szemléltetni, hogy ezen a területen (is) mennyi kutatnivaló akadhat még a szakemberek számára.

 

TEFAF 2005

Maastricht fontos hely. Kis holland land város, beékelve Németország nyugati részébe, nevezetes politikai helyszín, itt írták alá az Európai Uniót megalapító szerződést 1992-ben, és fontos helyszíne a nemzetközi műkereskedelemnek a The European Fine Art Fair 1988-as létrejötte óta. Idén a közel nyolcvanezer látogató a vásár tíz napja alatt a világ tizennégy országa 203 legjelentősebb műkereskedőjének standját látogathatta meg, és vásárolhatott a művészettörténet szinte mindegyik jelentős alakjától.

 

Bernát András

Bernát András képei előszörre érzékiségükkel ragadnak meg. Telt, mély színeket használ, kéket, zöldet, barnát, néha vöröset. Már a színek intenzitása behúzza a nézőt. A festéket vastagon rakja a vászonra, majd lépésről lépésre haladva, az alapformára koncentrálva, alakít ki organikus rendszert.

 

ViennAfair

ViennAFair néven először rendeznek Bécsben nemzetközi kortárs vásárt. A komoly előkészületekkel és nagy reményekkel április 21-én nyíló vásárról Gabriela Gantenbein művészeti igazgatóval és Mattias Limbeckkel, a kiállítást rendező REED managerével beszélgettem.

 

Közelítés

A bécsi Műcsarnok aktuális videó kiállításán hét ország (Algéria, Egyiptom, Irán, Libanon, Palesztina, Szíria és Törökország) művészeinek 1988 és 2005 között született munkáiból találhatunk reprezentatív válogatást. A különféle narratívákkal kísérletező szerzők filmjeinek közös platformja a női identitás építményeinek vizsgálata és viszonya a közel keleti társadalmi-kulturális gyökerekhez.

 

Gondolatok a magyar műgyűjtés közelmúltjáról

"Minden jó festmény valójában önarckép." Dévényi Iván frappáns megjegyzése egy apró átalakítás után is megállja a helyét: minden jó gyűjtemény valójában önarckép. Olyan önarckép, amelyben létrehozójának karakterjegyei mellett a példaképek, a barátok és a versenytársak arcvonásai is felvillannak, s melyre a személyes életút és a történelmi sors rajzol mély barázdákat. Mesél ízlésről, műveltségről, szerencséről, felidéz emberi kapcsolatokat, és ha alázattal és érdeklődéssel közelítünk hozzá, messze vezető történetek forrásává válik. A Dévényi-gyűjtemény különösképpen alkalmas arra, hogy létrejöttének, fejlődésének bemutatásával, s a benne lévő művek felidézésével ne csupán Dévényi Iván személyét, de gyűjtőtársainak, elődeinek és nagy „riválisainak" emlékét is felelevenítsük. Művészek és gyűjtők sorsát, jelentős gyűjteményekés fontos kiállítások történetét.

 

A vadiúj MoMA

Az újra nyitott Museum of Modern Art eszelős méretű és őrülten drága. Kasszasiker, húszdolláros belépőjeggyel. Felszippantva a renoválásra szánt 858 millió dolláros keretet, majd további 100 milliót az új beszerzésekre, a közel városrésznyi komplexum extravagáns és megjelenésében félelmetes. Emlékműve annak, mit lehet társadalmi kapcsolatokkal és virtuóz pénzgyűjtéssel a világ leggazdagabb városában elérni. A design, az aprólékosan kiválogatott padlóburkolatoktól a kávézó utolsó dán kisvillájáig, néha már-már fontoskodónak hat (nagyító nélkül lehetetlen az új és a régi logó közt bármi különbséget felfedezni). De ne feledjük: noha a kortárs, nem nyugati művészek jóval nagyobb hangsúlyt kaptak most, mint a múzeum előző korszakában, ez még mindig a jó öreg MoMA, makacsul hű a 20. századi modernizmushoz, különösen francia értelmezéséhez.

 

Hátha ideköltöznek a galériák...

TOPOR TÜNDE: Nemrég nyílt meg az új épület: előtte rengeteg találgatásra adott alkalmat, hogy milyen művek, milyen koncepció alapján kerülnek kiállítójára az új terekben. Noha az állandó kiállítás idővel nyilván változni fog, a kezdőcsapat kiemelt figyelmet kap, annál is inkább, mert ebből lehet következtetéseket levonni arra nézve, mit vállal fel, mit kanonizál a Ludwig a kortárs művészetből. Milyen a kiállítás szakmán belüli visszhangja? Mennyire sikerült megfelelni a sokféle elvárásnak?
 
NÉRAY KATALIN: Nagyon pozitívan voltam meglepve, még a kritikusan hozzáállók is beismerték, hogy csak jót tudnak mondani.
 
 

Henry Darger (1892–1973)

Chicago, 1972. Henry Dargert, a nyugdíjas kórházi takarítót elfekvőbe szállítják — már nem képes felbotorkálni bérlakásába, ahol hatvan éven keresztül lakott, megszakítás nélkül. Az idős embert a környéken mindenki csak látásból ismeri, amint szemetes kukákban turkál, újságok és magazinok után kutat. Köszön, de nem beszélget. Naponta többször elsántikál a templomba, egy étkezdében megebédel, és aztán haza. Az elfekvőkórházban rövidesen meghal. Testét jelöletlen sírba helyezik el. A bérlakást ki kell üríteni. És itt kezdődik Henry Darger karrierje. A munkások üzennek a tulajdonosnak, hogy különös dolgokat találtak a lakásban, és vessen egy pillantást a holmikra, mielőtt kidobják őket a szemétbe. Nathan Lerner, a lakás tulajdonosa, Moholy-Nagy intézete, a New Bauhaus munkatársa a helyszínre siet.

 

A Bak Imre gyűjtemény java - Horváth Tibor—Fodor János Java című, 2002-ben készült videófelvétele alapján*

Elöljáróban annyit leginkább, hogy nem professzionális gyűjteményről van szó természetesen, hanem festőként mindig is szerettem volna magam köré gyűjteni azokat a munkákat, amelyek nem csak hogy érdekelnek, hanem olyan mesterek művei akiket példaképnek tekintek, és kijelölnek számomra egy nívót az aktualitás tekintetében is, illetőleg a minőség tekintetében. Ez különösen fontos volt a hatvanas évek közepén-elején, amikor a pályám indult, és amikor Magyarországon elég katasztrofális politikai és művészetpolitikai helyzet volt. Egyszerűen ki kellett alakítani magam körül egy mikroklímát, amit érvényesnek tartottam a magam és a szakmai tevékenységem számára, merthogy ami kívül volt, ami az utcán volt, az számomra érvénytelen jellegű volt. Ez aztán nagyon lassan alakult. ’64-ben voltam először külföldön, és tulajdonképpen ettől az időszaktól, (úgy értem nyugaton voltam először, keleten már korábban is) folyamatosan úgy alakult, hogy ajándékok, csereberék, ilyen-olyan módon jutottam hozzá munkákhoz — valójában mostanában is így van. Ezért aztán a gyűjtemény felépítése meglehetősen esetleges. Nem jelenti azt, hogy egyes művészektől főművek lennének a kollekcióban, hanem olyan munkák, amelyek jelzik nekem a tevékenységük karakterét, illetőleg azért a minőségét is.