Magyarok Münchenben 2. - Az édeskés híg derű - Peske Géza

Gárdonyi Géza, aki minden regényéhez komoly kutatásokat végzett, különös művében, az Ida regényében bepillantást enged az olvasónak a müncheni magyar festőművészek műtermeibe és a müncheni magyar kolónia életébe. A regény főhőse, akinek karakterét és művészi ambícióit valószínűleg több kortárs festő személyiségéből gyúrta össze az író, a tépelődő, a kereső, a művészet értelmét kutató alkotók közé tartozik. A Gárdonyi által megalkotott művésztípusnak szüksége van az eksztázisra, a „gondolat szépségére”, a „szép rezgésének” érzetére ahhoz, hogy alkotni tudjon. Úgy gondolja, hogy „az igazi művész mindig hoz magával valami újat, ami előtte nem volt”. Pedig tanácsolták neki, hogy a sok töprengés helyett inkább fessen le egy kisgyermeket, három-négy éveset, akinek a játékon a figyelme: „Mondjuk, egy kis macskával enyeleg.”

 

Pécs–Baranyai Köztársaság: Művészet és élet egy álom körül

A különböző államképződményekben, csonkokban, fantomformációkban, álmokban és mások álmainak elárulásában gazdag magyar történelemnek a hihetőség határait súroló rémtörténetei között is megkülönböztetett érdekességgel bír a baranyai régió 1918 és 1921 közötti sorsa.
Több szempontból is példaértékű: egyrészt ez a konzervatív szemléletű, nagy lélekszámú és rendkívül vegyes összetételű lakosság az első világháborút követően az ország testétől és közigazgatásától elszakított állapotban, szerb megszállás alatt, a terület sorsával kapcsolatban bizonytalan antanthatalmaknak kiszolgáltatott helyzetben találta magát.

 

Hová megyünk?

Kérdezi ezúttal a francia milliárdos, François Pinault, aki minden erejét latba vetve beszállt a kortárs képzőművészeti iparba.
A fűrésztelepek szanálásával induló vállalkozó mellesleg a Christie’s aukciósház tulajdonosa. Grandiózus kortárs művészeti gyűjteményéhez megvette a velencei Palazzo Grassit, ahol októberig látható kollekciójának első szelete. A gauguini kérdést a brit képzőművészet fenegyereke, Damien Hirst is felteszi, állatcsontvázakkal telepakolt üvegvitrinjével.

 

Hurkatöltő - A Dorottya Galéria Packing Case című kiállításáról

A guelfek azt mondják ghibellin vagyok, a ghibellinek azt, hogy guelf. Ezek szerint igazam van.
Valahogy így hangzik Dante elhíresült mondata, mely jól jellemzi a köztes lét kétségeit, nehézségeit, a belőle fakadó kitaszítottság- és elidegenedettségérzést, valamint az éppen a köztességéből fakadó produktív potenciálját is. De vajon milyen más megközelítései lehetségesek ennek a létmódnak, melyet egyszerre jellemezhet a sehová sem tartozás vagy a több helyre való tartozás érzése? Gyökértelen-e, vagy éppen kettős (vagy több-) gyökerű az az ember, aki úgy dönt - vagy arra kényszerül –, hogy elhagyja hazáját és a világ egy másik pontján kezd új életet?
De vajon miért érezzük úgy, hogy megszakad életünk folytonossága, hogy új életet kezdünk? És miért használunk kikerülhetetlenül organikus metaforákat, miért azonosul a haza, ez a szintén kétes fogalom, a termőfölddel, melyből úgy sarjadunk ki, mint sok apró növény? Állandó marad-e az átmenetiség vagy csak átmeneti?

 

Coming soon - Új múzeum…

Mindig nagy kérdés egy gyűjtő számára, mi történjék az anyaggal, mikor már túlnőtte a kezelhetőség kereteit. A közelmúltban elhunyt Vasilescu János gyűjteményének java Győrbe került, ahol már Kolozsváry Ernő és Radnai Béla gyűjteménye is elhelyezést nyert, Mihályfi Ernő festményei Salgótarjánban vannak.
Hamarosan Pécsre is kerül egy jelentős gyűjtemény: az Antal–Lusztig Gyűjtemény egy része tartós letétként kerül a városba. Az önkormányzat az ezer négyzetméteres ingatlant és a működtetést tíz évre biztosítja, de a szerződés lejárta után lehetőség van a hosszabbításra.

 

Luthertől a Bauhausig

A Budavári Palota „A” épülete, a volt Munkásmozgalmi Múzeum szomorúan várja a lassan beköltözködő Nemzeti Galériát - mióta a Ludwig Múzeum kitelepült Dél-Pestre.
A Galéria egy Németországból kölcsönzött időszakos tárlattal nyitja meg új szárnyát. A grandiózus vörösmárvány-mészkő enteriőrrel így elsőként a németek protokolláris kölcsön-kiállítása veszi majd fel a versenyt.

 

Intermédia Bölcsőde - St.Auby Tamás előadásai az Intermédia tanszéken

EZ NEM DISCO – ez olvasható a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia tanszék Kmety utcai épületének bejárata fölött, egy csoport diák által finanszírozott és meglepetésszerűen felszerelt pont-modul kijelzőn.
Ez nem disco! – közli az egybegyűltekkel a hallgató, amikor késve érkezik az előadásra, amelynek címe: Paralel Kurzus/Tanpálya II. – Anatómiai Halhatatlanság.
Az oktató St.Auby Tamás: nem-művészet-művész – a fenti maxima tőle származik.
A Kurzus hivatalosan A XX. századi művészet története és elmélete program alatt fut, s a meghívott művésztanár az előadás felépítésében, a hangsúlyok kijelölésében szabad kezet kapott.
St.Auby, Svájcból történt visszatelepülését követően, az 1991/92-es tanévtől ad elő a tanszéken. A Magyar Narancs 1991. október 22-i számában, egy vele készült interjúban Miltényi Tibor, a kérdező, St.Auby happening-definícióját idézi: „a filmben találkoznak az összes művészetek, a happeningben az összes nem-művészetek”, és megállapítja: „ez az elv kiterjed minden egyéb tevékenységére” – így az oktatásra is.
 

 

A Bauhaus helyett… - Ismeretlen életművek: Peitler István

Peitler István Pécsett született 1902. július 17-én. Édesapja, aki bíró volt, asszimiláns sváb, édesanyja kálvinista nemesi családból való. Házasságuk sikertelen, válással végződik, noha három gyerek is születik belőle, akik mindhárman tehetségesek és érdeklődők.
István – a családi anekdota szerint – amikor a ciszterci gimnáziumban abszolvált érettségit követő őszön felszáll az akkoriban szerb fennhatóság alatt álló szülővárosában a vonatra, még a pesti közgazdasági egyetemre készül, mikor leszáll róla, már Bécsben akar filmezést tanulni. Tehát először Bécsbe megy, ahol rokonoknál lakik, festőművészekkel, szobrászokkal barátkozik. Valószínűleg ezeknek a hatásoknak is köszönhető, hogy végül ¬ a család ellenkezése dacára ¬ a budapesti képzőművészeti főiskolára iratkozik be, ahol Lyka Károly reformjainak köszönhetően a modernséget, a francia szellemet képviselő tanárok, Vaszary János és Csók István kaptak ezidőtájt katedrát.

 

Jöjjön Szentendrére! - Nyolcvan nyár a régi művésztelepen

1926 júniusa különös nyári rajzást indított be Szentendrén - a festőkét. Akkor alakult ugyanis a (régi) művésztelep, s vert tábort nyolc fiatal, idealizmussal teli festő, név szerint: Bánáti Sverák József, Bánovszky Miklós, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs-Goebel Jenő, Pándy Lajos, Rozgonyi László, annak reményében, hogy ebben a régies állapotában megrekedt, megőrződött, festői motívumokban tagadhatatlanul gazdag, változatosan szép környezetben fekvő (hegy-víz-síkság együtt) kisvárosban boldogulni fog.

 

Becsapott generáció tagjának érzem magam… - Látogatóban Major János grafikusnál

Egészen fiatalon kezdett el komolyan rajzolni, Jaschik Álmos iskolájába járt. Hogy emlékszik vissza erre az időszakra?
Jaschikhoz már gyerekkoromban jártam. Anyám íratott be hozzá, s nem lehettem több ekkor tizenkét évesnél. Három évig, a haláláig tanultam nála. Jaschikra mint egy Leonardo da Vincire tekintettem, lestem minden mozdulatát, s a perspektívát nála tanultam meg. Utána kerültem a Képzőművészeti Gimnáziumba, majd a Főiskolára.

A főiskola nem volt egészen zökkenőmentes, hisz menet közben egyszer kitették onnan.
1955-ben történt, s azért volt meglepő, mert addig minden tárgyból jelesem volt. De abban az évben festésből is meg rajzolásból is elégtelent kaptam, ami egyet jelentett azzal, hogy többet nem is veszik vissza azt, akit így eltávolítottak, hisz tehetségtelennek nyilvánították.

 

E la nave va… - És a hajó megy…

Nagy várakozásnak semmiképpen nem nevezném azt a hangulatot, ami a TB-A21 projektjéhez kapcsolódó jótékonysági árverést megelőzte. Sokan egyáltalán nem is tudtak róla, akik pedig tudták, azok számára az nem volt világos, hogyan fog a dolog lebonyolódni. Természetesen sietünk leszögezni azt a tényt, hogy a világ más részein kiválóan működő becsült áras aukciós modell nálunk bevezethetetlen - egyszerűen nem áll rá a magyar agy. Tehát a becsült ár volt az első akadály. A második nehezítésnek az tűnt, hogy kiderült: a Műcsarnokban rendezett eseményen nem árverezik el az összes kiállított művet, hanem csak egy részüket. A többi tételre úgynevezett „silent auction” keretében lehet majd licitálni még két héten keresztül, az interneten. Mivel az árverést szombatra hirdették (először este 7-re, de akkor a jótékony célú pénzköltés köré szervezett show esetleg túlcsúszott volna a TomGeorge étterem vacsoraidején, így a szervezők módosították a kezdés időpontját délután 4-re), azok a rémhírek elég nagy kavarodást okoztak (jó, mint később kiderült, csak egy-két magyar fejecskében), hogy készpénzben kell fizetni, azonnal, a helyszínen. Mondjuk ebből a szempontból érte a legkellemesebb meglepetés a gyakorlatlan hazai jótékonykodókat, mert mindent hazavihettek az aláírásuk ellenében, fizetni pedig ráértek két héten belül.

 

Szabadon nagyítva - Interjú Gőbölyös Lucával

A nemzetközi művészetnek és műkereskedelemnek mindig is kiemelt területe volt a fotó, és magyar származású művészek, mint André Kertész, Robert Capa, George Kepes vagy Brassaï, meghatározó szerepet játszottak ebben. A kortárs képzőművészetben egyenrangú műfaj lett a festészettel, szobrászattal, videoművészettel, és ez a kortárs műkereskedelem áraiban is nagyon jól lemérhető. Ugyanakkor a fotóművészet Magyarországon még mindig határmezsgyén mozog. Nagyon kevés az olyan művész, mint te, aki mindkét területen úgy képes dolgozni, hogy elismerjék.

 

„Ha a lombok leesnek a fákról, látom azt a házat, ahol boldogok voltunk” - Molnár Farkas lányával, Molnár Évával Szász Katalin beszélgetett

Az édesapja Pécsen született 1897-ben. Mesélt a gyermekéveiről?
 

Az ő gyerekkoráról annyit tudok, hogy a Rákóczi út 4.-ben laktak Pécsett, ami egy vályogház volt, és az édesapja építtette. 1903-ban magyarosította a papa a nevét Müllerről Molnárra, és az édesanyja öt gyermeket szült, de az első meghalt. A testvérek ott maradtak Pécsen, az egyik ügyvéd lett, a másik orvos Mecsekalján.

 

„Ragyogó magyar sikerek krónikája” - Az 1906-os milánói világkiállítás magyar pavilonja, avagy ember tervez, Isten végez

A 19. század végén az európai kiállításokon elért egyre kiemelkedőbb magyar sikersorozat állomásait az 1873-as bécsi, az 1889-es és az 1900-es párizsi kiállítások jelentik. Az ország világkiállításokon való szereplésének módja együtt alakult a nemzeti függetlenség kivívásával, a kiállítók főleg az osztrák bemutatótól igyekeztek minden alkalommal hangsúlyosan elválasztani a magyar anyagot. A világkiállításon való részvétel minden ország számára fontos nemzeti reprezentációs célt szolgált, valamint lehetőséget adott az árucikkei és ipari termékei iránti figyelem felkeltésére. A világkiállítás koncepciója a nemzeti versengés és az európai fejlődés eszméjének jegyében fogant.

 

Molnár Farkas grafikái

Az 1923-ban rézkarcolt Fiú légi játékszerrel című alkotás Molnár Farkas egyik legtöbbet reprodukált grafikája (pl. Magyar grafika külföldön, Németország 1919–1923, Budapest, 1989, no. 77). A téma eredetét az Élet a Bauhausban című írásában említi meg a művész, miszerint az iskola növendékei egy szeles napon megrendezték a „légi játékszerek” ünnepét, amelyre mindenki készített valamilyen repülő tárgyat vagy sárkányt. A metszet egy építészeti elképzelés ábrázolása, a képen szereplő fiú léggömb gyanánt egy nyitott kockákból álló hasábsort tart madzagvégen („Molnár - nem áll ezzel egyedül a Bauhausban - sejtekből álló térrendszerben gondolkodott”).

 

Egy kortárs grófnő a Dunán

Lehet, hogy az én hibám, de a Habsburgokról elsőre kosztümös filmek, másodikra Habsburg Ottó tekintélyes figurája ugrik be, épp ezért nagyon kíváncsi voltam Francesca von Habsburgra, aki amúgy Thyssen-Bornemisza lánynak született. Az Artmagazin 2005/4. számában írtunk az általa létrehozott TB-A21 alapítványról, amely kortárs és erősen médiaművészeti gyűjteményét Bécsben tette látogathatóvá. Most a Küba projekt miatt járt Magyarországon, a Dunán több ezer kilométert utazó Negrelli uszályt kísérve. A Negrellin Kutlug Ataman 40 képernyős projektje.

 

„Rendezni végre…” - Közös tér - Az etnikai kisebbség és a kulturális identitás kérdése a Kárpát-medence művészetében (Ernst Múzeum 2006. május 10 ­ június 21)

Az a művészet, amely tartósan belehelyezkedik saját, úgymond kisebbségiségébe, etnikai mivoltában sérülékennyé válhat és kiszolgáltatottá. A művészetnek akár a hagyományos terminológiákkal nézzük, akár az intermediális korszakra jellemzőkkel, nem lehet specialitása egyik művészeten, esztétikán kívüli kategória sem.

 

Željko Kipke - A valóság és a művészeti rítusok felforgatása

A „határtalan város” koncepcióját kitágítva, szeretnénk olvasóinknak abban is segítséget nyújtani, hogy amikor a horvát tengerpart felé száguldanak az autópályán, legyen mire gondolniuk, ha fevetődik bennük a kérdés: vajon milyen horvát művészeket ismerek? Mestrovićot… és mostantól Željko Kipkét is, aki 1953-ban született Csáktornyán (Čakovec), 1993-ban pedig ő képviselte az országot a Velencei Biennálén.