Madonna a művész, mindenki múzsája

Napjainkban a világ annyira komplexszé, sokdimenziósan integrálttá vált, hogy szinte mindig és mindennek csak a burkológörbéjével érintkezünk – közvetlen kontaktus, igazi impresszió helyett. Rengeteg dolog van karnyújtásnyira az embertől, de köztünk és e dolgok között vékony és roppant nehezen áthatolható hártya feszül. Közel vannak, és mégis végtelenül távol, egy másik világban, egy másik dimenzióban, Kepler, Kierkegaard, József Attila és Van Gogh ugyanúgy, mint Madonna. A műveikkel való érintkezésnél rendszerint fennakadunk a felszínen, és akármilyen nagy művész is Madonna, általában nem látunk mást, csak egy nőt a tévédobozban, rásütjük, hogy egy sima díva, egy popsztár, Josephine, az egerek királynője, semmi más. Nem csoda, hogy napjainkban annyira közkedvelt dolog az állatterápia, legyen az illető állat delfin vagy ló, mert segítségükkel átélhetjük a közvetlen kontaktusteremtés csodás élményét, és ez az, amiből a lehető legkevesebb jut mindenkinek.

 

Ein Ungar in Venedig - a biennále-dosszié

Január végén megszületett a döntés az 52. Velencei Biennále magyar résztvevőjéről. A beadási határidőig 12 kurátor nyújtotta be pályázatát, amelyet öttagú zsűri (András Edit, Boros Géza, Nemes Attila, P. Szűcs Julianna, Páldi Lívia) bírált el. A nemzeti biztos szerepét ellátó Petrányi Zsolt részletes sajtóközleménye szerint a zsűri első körben a kiírásoknak tökéletesen megfelelő pályázati anyagokat vitatta meg, „de ezek között nem találtak egy olyat se, amelyet a dolgozatokban prezentált formában megvalósíthatónak ítéltek volna”.1 Majd a hiányos és hibás pályázati anyagokat szemrevételezték (a 12-ből 4 db!), amiből az egyik felkeltette a testület figyelmét.

 

Magyarok Münchenben 4. - A

„Már holnap utaznék Cairo felé, mennék én direkt a szép világnak.”
A kedves és „tiszta lelkű” Csók István úgy gondolta, hogy egy festő élete akkor kezdődik, amikor észreveszik, és a maga módján meg is küzdött azért, hogy ne maradjon észrevétlen. Szerencséje volt, művészi „melléfogásai”, „igen gyakran rossz, nagyon rossz” képei ellenére is, az előkelők páholyában kapott helyet az utókor megfellebbezhetetlennek tűnő ítélőszéke előtt. Eisenhut Ferencnek nem volt ilyen szerencséje; bár egykor ünnepelték, ma azok közé a müncheni magyar festők közé tartozik, akik műveit a „társasági” vagy „szalon”-festészet kategóriáján belül is (amelyek „esztétikailag sekélyesek és invenció nélküliek, és a rafináltan csalárd életszemlélet platformjáról indulva rutinból születtek” stb.) az extremitások közé sorolják. Eisenhut „akárcsak európai pályatársai – a korabeli divat diktatúrájának engedelmeskedve a buja és bűnös Kelet nyújtotta környezetet ürügyül is felhasználta a ruhátlan női test, az erotika és a szerelmi kiszolgáltatottság megjelenítésére. Az ő »Rabszolgakereskedés« (1888) című képe, ha nem éri is el a francia Giraud hasonló című képének izgató érzékiségét, valamit már felvillant belőle, hogy az »Ítélet előtt« (1890) című hatalmas vásznán egyenesen meghökkentsen a leszboszi szerelem asszociációját és valami sötét szadizmust is felkeltő ábrázolásával” – olvasható egy nem is olyan régi, 1993-as tanulmányban.
Lyka Károly is inkább iróniával, mint elismeréssel nyilatkozik képeiről, bár nála nem tudni, hogy a művészre vagy a közönségre haragszik-e jobban: akiknek „nagy tömege olcsó regények révén már birtokában volt némi »ismereteknek« a Keletről, ezek az ismeretek azonban homályosak és rendezetlenek voltak”.

 

GfZK avagy törölköző ajándékba - interjú Barbara Steinerrel

Barbara Steiner, a lipcsei Galerie für Zeitgenössische Kunst (GfZK) igazgatója a tranzit.hu 2006 szeptemberében induló művészetelméleti és gyakorlati szabadiskolájának első szemináriumát vezette.
Milyennek találta a tranzit-szemináriumot és hogy érezte magát a workshop-szituációban?
A kezdeményezés nagyon fontos. A szabadiskolában elmélyülhet a már meglévő tudás, készséggé válhat a tapasztalat. Lényegesnek tartom, hogy a résztvevők különböző területekről érkeztek, földrajzi és diszciplináris értelemben egyaránt. A tapasztalataim nagyon jók, élveztem a kialakult vitákat, és sokat megtudtam a magyar kontextusról.

 

Történelmen innen, történelmen túl - Pinczehelyi Sándor

Pinczehelyi Sándor (1946) munkásságából tavaly ősszel adott ízelítőt az érsekújvári Művészeti Galéria, mely az utóbbi évtizedben intenzívebben figyel a magyar művészetre. A Kassák városában működő intézmény, hűen a nagy ős ars poeticájához arra törekszik, hogy a jelenben éljen, színvonalas kortárs művészeti kiállításokat rendezzen s fellazítsa a határokat a hazai és külföldi művészet között. Három évvel ezelőtt Pinczehelyi Sándor részt vett egy párbeszéd jellegű kiállításon – Július Kollerrel (1939), mely egyaránt rámutatott a művészek közös és egyéni vonásaira. Ezután merült fel az idei önálló kiállítás gondolata, amely Látogatás címen 2006. szeptember 7. – október 14. között meg is valósult.
A kiállítás tényleg ízelítő volt, hisz érintette az előző korszakokat, a hangsúlyt a 70-es évekbeli főművek átértelmezésére és az utóbbi évek termésére helyezve. Párhuzamosan voltak jelen a visszatekintő-átértelmező és újat kereső tendenciák.

 

Tér-képek - Vojnich Erzsébet műveiről

Vojnich Erzsébet mintegy húsz éve fest néptelen belső tereket, amelyek azonban implikálják az emberi jelenlétet. Épületek külső képeit is festette, de azokban is a geometria, az épületek matematikai törvényeknek engedelmeskedő horizontális–vertikális tagolása dominál: mintha azért érdekelné Vojnichot az épület kívülről is és belülről is, mert az a tömegével és a falai által befogott térrendszereivel egyszerre kozmikus és emberi, mint az univerzális rend földi, anyagi nyelvre való lefordítása.
Az a kizárólagosság és kutató magatartás, amivel Vojnich a falakkal határolt tereket festi és rajzolja, tanítja a nézőt, amennyiben az ismert világból az ismeretlen felé vezeti. Szilárdan álló struktúrákat meggyőzően ábrázolni nem sokkal kisebb teljesítmény, mint megépíteni őket; mindkettő feltételezi az elgondolás, tervezés és kivitelezés logikus egymásra épülését, a szerkezetek funkciójáról és karakteréről való tudást és a gravitáció bensőséges ismeretét. Vojnich képein rend van, az épületelemek olyan súllyal nehezednek a földre, mint a jól megfestett portré modellje.

 

Nagy múltú műkereskedelmi cég keres...Interjú Szentpétery Kálmánnal, a BÁV Zrt. vezérigazgatójával

A magyarországi műkereskedelemnek hosszú ideig volt meghatározója a BÁV és annak jogelődjei. A cég történetét az Artmagazin egy sorozat formájában már feldolgozta, de a rendszerváltás körüli időszak izgalmas eseményeinek, illetve az 1999-től kezdődő változások lényegének ismertetésével még adósok vagyunk. Nézzük tehát, hogy mi történt attól kezdve, hogy ön idekerült a céghez!
A műkereskedelmi tevékenység a BÁV egész forgalmának hány százaléka, mennyire stratégiai jelentőségű, terveznek-e bővítéseket, vagy ez az üzletáguk inkább csak imázsépítő elem?

Amikor én 1999-ben idekerültem, a BÁV-nak csak egyik ága volt a műkereskedelem. Az alapító okirat, illetve a cégbíróság szerinti fő tevékenységünk a használtcikk-kereskedelem. De nem az a fő jövedelemszerző tevékenységünk.
 

 

Pornózúza versus művészetfar-hát, avagy Szöllősi Géza belsőséges művei

Szöllősi Géza idén ismét egy sikeres magyar filmprodukció special art designereként tűnt fel Szász János Ópium című, többszörösen díjazott filmjében. Ezzel egy időben, 2007. február 1–24-ig látható egyéni kiállítása a Körzőgyárban.
 

 

A megnevezés mágiája

Új terminus technicus született: „magyar vadak”. A Nemzeti Galéria nagy sikerű kiállítása és kitűnő katalógusa olyan magától értetôdôen jó művek között teremtett magától értetődően szoros szellemi kapcsolatot, mintha fogalom és tartalma között a kapcsolat, a néven nevezés mögött sok évtizedes lenne a tradíció. Valószínűleg azért gyűltünk egybe, mert a magától értetődés még sem volt azért annyira magától értetődő. Valami történt a szakmában, amelynek nyilvánvaló következményei lesznek az akadémiai művészettörténet-írásban, a műgyűjtői praxisban, sőt talán a közművelődés alapszókincsében is.

 

Biennale 2007

Ein Ungar in Venedig

Január végén megszületett a döntés az 52. Velencei Biennále magyar résztvevőjéről. A beadási határidőig 12 kurátor nyújtotta be pályázatát, amelyet öttagú zsűri (András Edit, Boros Géza, Nemes Attila, P. Szűcs Julianna, Páldi Lívia) bírált el. A nemzeti biztos szerepét ellátó Petrányi Zsolt részletes sajtóközleménye szerint a zsűri első körben a kiírásoknak tökéletesen megfelelő pályázati anyagokat vitatta meg, „de ezek között nem találtak egy olyat se, amelyet a dolgozatokban prezentált formában megvalósíthatónak ítéltek volna” (1).  Majd a hiányos és hibás pályázati anyagokat szemrevételezték (a 12-ből 4 db!), amiből az egyik felkeltette a testület figyelmét.

 

Egy családregény vég nélkül - Túry Mária és Kádár György hagyatéka a budai Galéria Léniában

Miért van az, hogy nem szeretjük a szocreált?
Ennek több magyarázata is lehet: elsősorban ugye eszünkbe juthat a szoborpark elrettentő, atomizmú zászlóvivőivel és szovjet katonáival. Aztán másodsorban beugranak a békásmegyeri lakópark hegynyi hasábjai, végül a kultúrházak kalászlengető, oszloplábú asszonyokat megörökítő mozaikjai. Pedig a helyzet nem ilyen egyoldalú, csak a történelemnek még annyira friss, emésztetlen időszaka ez, hogy telve vagyunk előítéletekkel, és így nehéz csupán esztétikai szempontból bírálni az ekkor készült műveket. A politika ugyan keményen megszabott bizonyos esztétikai és különösen tematikai elvárásokat, de hát attól mi még nem tartjuk pár száz év múltán jónak Rubens Medici-falképeit, annak ellenére, hogy az színtiszta propaganda? Vannak olyan szocreál „művek”, melyekkel úgy járunk, mint a hagymával, csak hántjuk, hántjuk a rétegeket, hogy hátha…, de végül nem marad semmi. Akadnak viszont szép kivételek is, ezeket megéri hámozgatni.

 

Mûtárgyaink védettségérôl – hivatalból

Örömmel vettük az Artmagazin vállalkozását, hogy a 2006. évben két lapszámban is közölte a műtárgyak védettségére vonatkozó körkérdés válaszait. (Köszönet érte!) Örülnünk kell ugyanis, a vélemények akár a védettség jelenlegi rendszere mellett, akár ellene szólnak, hogy ez a téma az utóbbi hónapokban egyre inkább érdekli a nyilvánosságot is.

 

„A TÜKRÖN A LEHELET...” - Fábri Zoltán emlékkiállítása

„Az első világháború harmadik évében, a mérleg jegyében születtem. A háború végének közellátási nehézségeit még eszmélet nélkül éltem át. Nagyapám hatéves koromban gyûjteni kezdte a rajzaimat. Kilencévesen csodálkoztam, hogy az iskolában is felfigyeltek rám. Tízéves voltam, mikor a megromlott korona helyett a pengô lett a pénz. Tizenhat évesen a gimnáziumban Shakespeare-t játszottam, szavalóversenyeket, rajz-, festmény-, szoborpályázatokat nyertem. A Képzômûvészeti Főiskolán a felvételi vizsgám sikerült. Tizenkilenc éves koromban a Nemzeti Szalonban kiállítottam. Filmélményem Marcel Carné, Renoir, René Clair, Duvivier. A harmadik év végén Réti István mesterem közölte, hogy a következő évre tanársegédnek szemelt ki. Nem mentem vissza, mert felvételi vizsgát tettem a Színmûvészeti Főiskolára, s felvettek. Diploma után a Nemzeti Színház igazgatójától, Németh Antaltól négyéves szerzôdést kaptam. Grillparzert, Kós Károlyt, Shakespeare-t, Giraudoux-t rendeztem, kisoperasorozatot a Városi Színházban, díszleteket terveztem, játszottam. Katonai behívót kaptam.

 

Poptárgyak, satöbbi

Január 18-án új kiállítás nyílt az acb Galériában Pop, tárgyak, satöbbi címmel.
Több mint húsz évvel Jean-Michel Basquiat és Keith Haring zajos bevonulása után a New York-i kiállítóterekbe és a mûkereskedelembe, Magyarországon a hagyományos struktúrát követô kiállítási helyszínek számára még mindig problematikus az intézményi háttérrel „nem szentesített” alkotások bemutatása. Nádudvari Noémi és Sebestyén Ágnes, a galéria munkatársai elsô önálló kurátori munkájukban mintha éppen ezt a „szentesítést” hajtanák végre fôként fiatal, tanulmányaikat frissen befejezett vagy éppen – legalábbis intézményi szempontból – nem mûvész alkotóktól válogatva.
 

 

Art buisness - kaviárdömping és kríziskommunikáció, Channel táskák kínaiak, húszmillió dolláros művészeti piac és egy félreárzott Fehér László-kép

Hogyan lépdel el egy magyar szociológus fiú a művészeti piacig, amiről New Yorkban a Sotheby’snél tanít?
Eredetileg közgazdasági pályára szántak a szüleim, bár szociológia szakon tanultam és a kitelepítést kutattam. De mindig művészettel szerettem volna foglalkozni. Magyarországon ezt úgy éltem ki, hogy fordítója voltam több művészettörténésznek. Gyerekkoromban Londonban éltem, úgyhogy egész jól beszéltem angolul. Így, a szövegeken keresztül, a hazai művészettörténész-szakma krémjétől tanultam meg a mûvészettörténetet. Amikor 1988-ban kimentem Amerikába, még a magyar középosztály történetét terveztem megírni, de távol otthonról, engedélyt kaptam magamtól, hogy most már végre a művészettel foglalkozzam. Ekkor – a nyolcvanas évek végén – minden idôk legnagyobb konjunktúráját élte át a mûvészeti piac. Leendő szociológusként érdekelt, hogyan működik ez, hogy realizálódik a művészeti érték, mi történik a galériákban. New Yorkban élő magyarként a művészekkel akartam találkozni, mint a nagyapám generációja a húszas években Bécsben vagy Párizsban. Úgyhogy az összes nagy művésszel megismerkedhettem.

 

Reflex - „LEVÉDVE, LE…”

KISSZÓTÁR

Igen, a kulturális és mûvészeti emlékek, egyéb szellemi értékû és veszélyeztetett javakat az arra illetékesek védetté nyilvánítják. Bizonyos körök ezekre nem azt mondják, hogy védett, hanem hogy le van védve, „levédték”. Az eredeti jelentés így tökéletesen megváltozik. A „véd” egyszerû kijelentés, értelme: valamit, valakit, aki veszélyben van, megóv attól, ami vagy aki veszélyezteti. A „levéd” viszont már negatív tartalom kifejezôje. Sok ilyen szópár juthat eszünkbe. „néz – lenéz”; „épít – leépít”; „ír – leír”; „csinál – lecsinál”; „mond – lemond”; „tol – letol”; „ég – leég” stb., stb. Néhány oldalt elég gyorsan össze lehetne állítani hasonlókból.