Kronosz és Tsai - Gondolati vertigo Braun András kép-festményei kapcsán [1]

A következő, Braun András inspirálta gondolatmenet metaforája leginkább az örvénylés lehetne. Nem véletlenül, hiszen ha felidézzük Braun kép-festményeit, leginkább dinamikusan örvénylő vonalstruktúrái és lüktető képfelületei kerülnek virtuális látómezőnkbe, ám ezzel egy időben azok már ismert, frappáns értelmezései is előbukkannak emlékezetünkből. És mit is lehetne még hozzátenni az „optikai turbulencia” élményének kreatív megfogalmazásához, vagy e festményeknek a digitális képalkotást „illuzionisztikusan” megidéző, de a véletlenszerűségeknek is szabad utat engedő természetének leírásához? Ám alkotójuk műtermébe és munkamódszerébe bepillantást nyerve, valamint a húsz éve formálódó életműre visszatekintve az a benyomásunk támad, hogy jobbára a teoretikus nyelvezet röppályáin írunk le köröket e festészeti gondolkodásmód körül. Ezen elméleteken, illetve a kényszerítő erejű fogalmi készleteken haladva azonban nehéz megtalálni azt a rést, amelyen keresztül a festmények gondolati mezőjében a középponthoz közelebbi pályára kerülhetünk. Talán a festészeti élmény leírásával kapcsolatban is idézhető – már e ponton is kapcsolódva Braun legutóbbi kiállításának „tematikájához” – Augustinusnak az idő felfoghatatlanságára, vagyis valóságosságára, s egyben rejtélyességére utaló gondolata: „Mi is az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom: ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.”

 

Értelmetlenségből katedrális – Neo Rauch festészete

Neo Rauch (1960) Lipcsében látta meg a napvilágot, szüleit pár hónaposan egy vasúti szerencsétlenségben veszítette el. Édesapja akkor kezdte volna a művészeti főiskolát Lipcsében, ezt követően anyai nagyszülei nevelték fel. 1981–86-ig a lipcsei Grafikai és Könyvművészeti Főiskolán (HGB) festészetet tanult.Arno Rink (1940) tanítványa. 1986–90 között mesterdiák prof. Bernhard Heisignél, majd 1993–98-ig asszisztens a főiskolán. 1986-ban nagy feltűnést keltett diplomamunkájával. Rauch a két Németország újraegyesítésekor 29 éves volt, tanulmányait még az előző, szocialista rendszerben, az NDK-ban végezte. Első komolyabb szakmai sikereit a kilencvenes években érte el. 1997-ben elnyerte a Leipziger Volkszeitung díját, 2002-ben a Vincent van Gogh-díjat ítélték neki.

 

Nő kaméliával - Paula Modersohn-Becker Brémában

1907 – különös egybeesés a művészet történetében: Worpswedében, az északnémet lápvidéken megbúvó művésztelepen meghal Paula Modersohn-Becker, Coyoacán, Mexikóban megszületik Frida Kahlo, egy kivándorolt német fotográfus lánya. Két festőnő, akik mindketten a nő-művészek pregnáns, ikonszerű képviselőivé váltak. Művészfeleségek, mindkét férj a kor híres festője, Otto Modersohn, a worpswedei művésztelep egyik alapítója és Diego Rivera, Mexikó nemzeti kincse. Rivera tíz évvel a német festőnő halála után, éppen a brémai Paula Modersohn-Becker Múzeum átadása évében, 1927 őszén Heinrich Vogeler meghívására a Barkenhoff – Vogeler híres, a Gesamtkunstwerk szellemében létrehozott lakóháza – vendégeként Worpswedére látogat. Véletlenek, vagy inkább misztikus egybeesések, amelyek egyébként is kísérői Paula Modersohn-Becker művészetének.

 

Túrórudi, Combino, szabadság - Társadalomkritikus művészet Magyarországon. Vázlat

„Hogy tudná egy művész felmérni, vajon van-e bármiféle kapcsolat a ceruzavonása és a társadalmi igazságosság között, pedig az előbbiért személyes felelősséget érez, az utóbbiért pedig nyilvános felelősség terheli?” (El-Hassan Róza)
Pinczehelyi Sándor nemrégiben zárult kiállításának megnyitóján kétszer is elhangzott, hogy a kiállítás megrendezésének semmilyen különösebb oka, pláne aktualitása nincs. Ennek a mondatnak pusztán azért van jelentősége, mert politikai művészettel kapcsolatban hangzott el, amely művészetnek az aktualitás igencsak fontos jellemzője, és mert tökéletesen kifejezi azt a mélyről jövő idegenkedést, óvatosságot, de legalábbis ambivalenciát, amely a társadalomkritikus művészetet övezi Magyarországon.

 

A festészet nagyjai

A magyar tévécsatornák nem árasztják el a televízió előtt ücsörgő nézőket képzőművészettel. A kulturális műsorok zömében az éppen aktuális eseményekből és kiállításokból szemezgetnek. (Lásd az m1-en a Kultúrházat, a Duna tévén a Kikötőt vagy a Viva nemrég indult Kép a képben című ajánlóját!) A DVD-piacon viszont fellelhetők művészettörténeti tárgyú adathordozók is. A Balog Mix Stúdió jelentette meg magyarul a Channel Five-on futó, A festészet nagyjai (Great Artist with Tim Marlow) című sorozat epizódjait.

 

Historizáló kastélyok

Sisa József több évtizedes kitartó munkával szedte össze Nagy-Magyarország historizáló kastélyait. A jó hatszáz tételes lista tudományos feldolgozását kényszerítette bele most egy nagyszabású kastélyalbum öntőformájába. Az 1840-től az első világháború kirobbanásáig számított építészeti periódus nemcsak mennyiségben, de minőségben is nagyot alkotott hazánkban. A soha előtte nem tapasztalt építészeti konjunktúra az arisztokraták nemesi hajlékait se hagyta érintetlenül.

 

Barokk

A Corvina megjelentette a tavaly elindított művészettörténeti albumsorozatának új kötetét, a barokk kor összefoglalóját. A 17. századot kiveséző, nagyalakú, színes könyv Chiara Lachi 2005-ös művének a fordítása. Hűen az olasz eredetihez, a gazdagon illusztrált album Itália felől gombolyítja fel a barokk képzőművészet fonalát.

 

Számítógépes művészet

A szerb származású szlovén művész, Vuc Cosic egy összekuszálódott elektronikus levélben talált rá 1995-ben az egymásra csúszott szavakból összeálló új kifejezésre: net.art. Ekkor született meg az internetes művészet közkeletű elnevezése – tudjuk meg a Taschen új kiadványából. A vékonyka kötet – ahogy a sorozattól megszoktuk – egy alapos tanulmány és jó pár műelemzés segítségével vezeti be a laikusokat a hálózati művészet különös birodalmába.

 

Plakáthistória

Bakos Katalin, a Magyar Nemzeti Galéria grafikai osztályának főmuzeológusa komoly plakáttörténeti albummal örvendeztette meg az alkalmazott grafika és az elmúlt évszázad reklámtörténete iránt fogékony olvasókat. Bakos Katalin fiatal művészettörténészként fedezte fel a plakátművészet különös világát, mikor 1986-ban részt vett a Műcsarnok 100+1 éves a magyar plakát címet viselő kiállításának megrendezésében. Ez a tárlat a műfaj feldolgozásában azóta is mérföldkőnek számít, de a ’86 óta eltelt bő két évtized rengeteg új eredménnyel és adattal gazdagított az akkoriban még meglehetősen gyerekcipőben járó hazai plakátkutatást.

 

Beszélgetés Nagyházi Csabával, a Nagyházi Galéria tulajdonosával - III. rész

Van kedvenc magyar alkotója?
Igen. De mindig előtérbe helyeztem azokat a művészeket, akik a teljesítményükhöz mérten nincsenek kellően elismerve. Ez alatt természetesen az anyagi elismerést is értem: szeretném, ha tükröződne az árban, ki mennyire jó alkotó. Ha néhány kedvenc művészt kell mondanom, akkor mindenképpen kiemelném Ferenczy Károlyt, Perlrott Csabát és Mednyánszky Lászlót. Mindig megbizseregteti a lelkemet, ha egy-egy munkájukkal találkozom. Természetesen sokra tartom Rippl-Rónait és Csontváryt is. De mindannyiuknak az a korszaka izgat jobban, amikor még keresték a saját stílusukat. Ezek az ínyencségek, az egy-egy életművön belüli különlegességek mindig jobban vonzottak, mint azok az érett alkotások, melyekről első ránézésre megállapítható, ki az alkotójuk.

 

Steinheim – Jürgen Noltensmeier Lipcséből

A vizuális művészetek új tendenciáinak bemutatására, a kortárs képzőművészet támogatására helyezve a hangsúlyt a pécsi intézmények éves programjaikban progresszív események felvonultatására törekednek. Próbálkozásaik mégis megállnak a lokális érdeklődés szintjén. Pedig a Budapest után a kultúra legszélesebb horizontján mozgó városnak fontos, hogy aktuális nemzetközi kitekintései és országos érdeklődésre számot tartó programjai legyenek. Több olyan kulturális egyesület, alternatív művészeti csoportosulás is létezik, amelyek a helyi viharok ellenére próbálják ujjukat a legújabb nemzetközi trendek és kortárs művészeti áramlatok ütőerén tartani. Ilyen a (Közelítés Művészeti Egyesület mellett) a Lenau Verein, amely németországi segítséggel 1985-ben alakult mint az ország első német nemzetiségi egyesülete. Színvonalas kulturális, hagyományápoló tevékenységével szervesen illeszkedik a város kulturális szervezeteinek életébe.

 

feLugossy László – a dimenzionista

Egy festmény, valakinek a festészete, festményeinek a világa végtelenül egyszerű, ugyanakkor pedig végtelenül komplex fenomenon. A kérdés csupán annyi, hogy az utazó, aki szemén keresztül kilövi magát az előtte álló festménybe, mennyire érdeklődik, milyen mélyek és milyen természetűek az érdekei. Egy barlangfreskó is ugyanúgy portál egy roppant különös világba, mint „egy Picasso” vagy „egy kortárs festmény”. A különbség mindössze annyi, hogy az utazó milyen élményeket szívhat magába, élmény-bevásárlókosarában, cekkerjében miféle zsákmányt, új szerzeményt tud vagy akar hazacipelni.

 

Nóra jelenti: Szerelemáradat

Agresszív férfiököl, mintha ütésre állna, ujjain az aranygyűrűk a L O V E feliratot adják ki. Isaac Julien fotójával hirdetik a True Romance kiállítást. Etetős, egyértelmű, akár vicces kép, pusztán ennyiből még nem lehet eldönteni: csak színes vagy jó is az anyag, ami a szerelem allegóriáit veszi sorba a reneszánsztól a mostig. Kunsthalle-pólóban ül a teremőr fiú, kíváncsi lennék, hogy rotálják-e őket is, mint mondjuk a Zarában a próbafülkétől a pénztárig, a női osztálytól a gyerekig, de itt jó lehet lenni. Rögtön például Marina Abramovic Rest Energy című filmjének egy kockája fogad, férfi és nő egymással szemben, köztük egy íj, amit ketten két oldalról feszítenek, fehér ingben, fekete aljban, tartják csak végtelenül. Olyan, mintha egy partin epres pezsgő helyett dupla vodkát adnának welcome drinknek. Oké, akkor így szórakozunk.

 

Ligeti Antal művészete rajzvázlatai és festményei tükrében

Bár a 19. század közepének hazai tájfestészete az utóbbi években a gyűjtők körében nagy népszerűségnek örvend, a művészettörténész-szakma mégsem mutat különösebb érdeklődést a téma iránt. Az impresszionizmusból eredő látvány-tájfestészet és Nagybánya méltán hangsúlyos szerepének tárlatok sorát szenteljük, ezek mellett azonban érdemes megismerni és bemutatni a közönségnek az ezt megelőző időszak fontos alkotóinak életművét is. A Magyar Képzőművészeti Egyetem most ennek a hiánynak a pótlására vállalkozik a romantika korában élt, a táj értő és minden egyes elemét átérző, részletező pontossággal visszaadó festő, Ligeti Antal (1823–1890) tájfestészetét bemutató kiállításával. A tárlat tisztelgés nemcsak Ligeti művészete, de épp ennyire a festő életművének kutatásával évtizedeken át foglalkozó Szabó Júlia munkássága előtt is, aki ezt a felfedező munkát elkezdte, de befejezni sajnos nem adatott elég ideje. Ő rendezte a Képzőművészeti Egyetem Könyvtárában lappangó – vázlatként készült, de sok esetben önálló alkotásként is kiváló – mintegy 123 rajzot. Ezután született meg a kiállítás ötlete: megmutatni a 19. századi tájfestők alkotótechnikáját, hogyan készítették apró megfigyelések, vázlatok sokaságának segítségével kisebb-nagyobb méretű olajképeiket.

 

Kahnweiler csendestársa – tanmese gyűjtőknek

A Szépművészeti Múzeum január 27-ig nyitvatartó kiállítása mintha tanulmányi anyag lenne mindazok számára, akik az izmusok történetét szeretnék áttekinteni, de nem a főművek között lapozva, könyvből, hanem álldogálva, élőben nézegetve kubista, szürrealista, konstruktivista festményeket, szobrokat, grafikákat. Nem a közönségnek már ismerős, emblematikus műveket (valószínűleg azt is nehéz lehetett eldönteni, mi hirdesse a kiállítást, mert még a Klee-k között is kevés a Hundertwasser plakát mellé kitehető, csalogató darab), hanem olyasmiket, amik valaha egy lakás falain lógtak – és az archív fotók alapján láthatjuk, hogy ez a lakás nem volt hivalkodó, sőt. Egy svájci rövidáru-kereskedőé volt, Hermann Rupfé, aki ugyan évente kétszer ellátogatott Párizsba, és minden évben kényelmes panziókban, később szanatóriumokban üdült a feleségével, de mindenfajta nagyzolás távol állt tőle, és minden vásárlását szigorú üzleti megfontolások alapján ejtette meg, mondjuk már 1907-től kezdve. Az persze furcsa, hogy rögtön fauve és kubista képek kerültek hozzá, szinte mind már keletkezése évében.

 

Tiziano könyvben

Tiziano esetében nem az anyaggyűjtés, hanem az adatok megfelelő rostálása a nagy feladat. A Taschen kismonográfiájának szerzője, Ian G. Kennedy ebben jeleskedik is, jó érzékkel válogatva a festőfejedelem remekművekben és anekdotákban gazdag életművéből. Hiszen ne felejtsük el, hogy Tiziano velencei költő barátja, a szabadszájú Aretino valóságos PR-hadjáratot folytatott a festő egy-egy jobb képéért már a 16. század derekán, elégséges tápot adva a legendáriumnak!

 

Szépség története

Umberto Ecót nem kell bemutatni, bármihez is nyúlt az elmúlt fél évszázad során, arannyá vált. Az itáliai filosz most – az irodalomelmélet, a szakdolgozat-kalauz és a regények után – az esztétikai album műfajában alkotott nagyot. Ilyen műfaj ugyan nincs, de Eco gond nélkül teremt egyet. Mégpedig egyből egy iskolacsináló klasszikust, egy saját CD-ROM „megkönyvesítésével”.

 

Meztelen nőkkel egy szobában

Az elkényeztetett múzeumok nehézkességével tálalja a Kunsthistorisches a Tiziano-kiállítást. Nekik mindegy, úgyis vannak elegen. Ebbe a múzeumba nem akarnak senkit sem becsalogatni, nem akarják rábeszélni a helyieket, hogy vegyék át még egyszer az anyagot, az arculatteremtés szenvedélyében találtak egy rémes zöld árnyalatot a neon és a fűzöld között, ez most a jegy színe, és ilyen színű molinók lógnak a falakról. Viszonylag értelmetlen a lógatás, hiszen nehezebb a zöld lepedő alapjá tájékozódni, mint megkérdezni a hosszú hajú útbaigazító fiút, vagy akár csak menni, logikusan fölfelé, a képtár felé. Az úton az ember átmenetileg fölfüggeszti Canova iránti rajongását, mert a Thészeusz fejbe vágja a kentaurt már szemből nézve is szörnyű idomtalan, ha pedig elkövetjük azt a hibát, hogy a lépcsőforduló után visszanézünk rá, akkor megcsodálhatjuk a hős puhácska állát és deformált fejét, a furkósbot és a sisak közötti kényszerű márványhíd pedig csak tovább ront a helyzeten. De már benne vagyunk Tizianóban, a két művész egy templomban fekszik ma, ráadásul Canova faragta Tiziano sírja fölé az emléket.

 

Rekordtermés

Ha az egymást követő árrekordokat nézzük, nem lehet vita: a műkereskedelem virágkorát éljük. Legalábbis a tengerentúlon, bár az európai központok (főleg London) is igyekeznek felzárkózni New York mögé. Az Artprice 2006-os jelentése szerint a nemzetközi műtárgypiac egy esztendő alatt 25 százalékos növekedést produkált (lásd: www.artprice.com), főleg a festészetnek köszönhetően, ami az aukciós eladások háromnegyedét teszi ki. És persze az Egyesült Államoknak köszönhetően, ahol az árverési tételek közel fele eladásra kerül. A rekordárakért a versenybe pár éve beszállt amerikai pénzemberek is felelősek (például az idén sokat emlegetett hedge fund milliárdosok), akik hol úri passzióból, hol befektetési szándékból hajtják fel az árakat – sohasem látott mértékben. Nem csoda tehát, ha a továbbiakban felsorolt rekordösszegek szinte kivétel nélkül az elmúlt egy-két évben születtek meg. Ráadásul a konjunktúrának nincs vége, az amerikai ingatlanpiac nyári megingása – úgy tűnik – nem veszi el a nagybefektetők étvágyát. A virágzás folytatódik...

 

„Jót írtál rólam Tamás” - Sassetta: Aquinói Szent Tamás imája

A Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának egyik ékköve az az apró festmény, amely az imába merült Aquinói Szent Tamást ábrázolja. A középkor egyik legjelentősebb hittudósa a Domonkos-rendi barátok fekete-fehér öltözékében térdepel egy oltár előtt, aminek asztalán kis, ötrészes oltárkép áll. E fölött földöntúli fényben izzó mennyei jelenés bontakozik ki: szentek gyülekezete körében Krisztus testesül meg, aki a Szentlélek galambját Tamás felé repteti. A csoda egy gondosan kidolgozott, megannyi ismerős részlettel valóságossá tett kolostorbelsőben játszódik le. A tér jobb oldalán könyvtárterembe pillanthatunk be, ahol az olvasópultra helyezett, részben nyitott kódexek árulkodnak arról, hogy a helyiséget általában barátok jelenléte és gondolatai telítik meg élettel – szinte még ott vibrál a levegőben a zsolozsmára elsiető szerzetesek lépteinek zaja. Tamás háta mögött, egy nyitott kapun át a kolostor kertjére és annak közepén egy kútra – a középkori közösségek mindennapi életének központjára – nyílik kilátás.