Zichy Mihály, az örökzöld

Zichy Mihály örökzöld. Most éppen a Nemzeti Galéria rendezett egy nagyszabású kiállítást életművéből, amihez készült katalógus is, annak rendje és módja szerint. A Corvina kiadó pedig megjelentetett egy nagyalakú díszalbumot a festő munkásságáról, monográfusának, Gellér Katalinnak a részletes tanulmányával.

 

Az újraértelmezett Moholy-Nagy - Könyvkritika

A történet a New York-i Salgo Trust for Education korai Moholy-Nagy László-képével kezdődött. Botár Olivér, a Kanadában élő, magyar származású művészettörténész az 1922-re datált, színes vonalakból és ívekből felépülő, sötétkék alapú konstruktivista festmény hátoldalán egy korábbi mű nyomait fedezte fel. Miután a Guggenheim Múzeum restaurátorai gondosan eltávolították a mészréteget a vászon hátáról, kibontakozott egy másfél évvel korábbi alkotás, amely még az átmeneti dadaista korszakban született.

 

Magyar barokk

A magyar barokk művészet történetét nehéz rossz szájíz nélkül elmesélni. Adva van az erőtől és fantáziától kicsattanó új stílus Rómában és Versailles-ban, majd mindez lecsapódik valahogyan Bécsben, végül pedig egész lesoványodva, elszegényedve és megszürkülve lecsordogál a Habsburgok keleti provinciájába. És már kezdődhet is a magyar barokk művészet dicsőséges története, a közép-európai kismesterek és a többre hivatott tehetségek harca a szigorú fátum által erősen szétzilált gazdasági és kulturális feltételekkel.

 

Iványi-Grünwald

A nagyalakú díszalbumoknak régi hagyománya az elvtelen laudáció. A Corvina új kötete szembefordul a nemes tradícióval. Szabó László ugyanis nem takargatja Iványi-Grünwald Béla életművének árnyékosabb féltekéjét sem.

 

Borzalmak kis keltetőgépe - Gondolatok Nyári István munkáiról

Kari Györgyi színművésznő felkéri Szemethy Orsi festőművész és hobbi-írót, hogy próbáljon meg írni valami rendhagyó műelemzést Nyári István munkáiról.

Szia Györgyi,
Küldök egy kis valamit, amolyan vázlatot (mert lehet bővíteni a cuccot, a témáról bőven akad mondanivaló, vagy lebontani egyes képekre, vagy akármi). Visszajelzéseket kíváncsian várom, minden jót neked: O.
 

 

Nóra jelenti

Szicíliában – Agrigento & Templomok völgye & Etna & Palermo & 14–18 fok – voltam majdnem egy hetet, dolgozni, de igazi utazás volt, ami kiveszi az embert a saját otthoni valóságából. Csodálatos az olaszokban, ahogy mindent beelőz az élni szeretés, megbeszélt időpontok, helyszínek, ígéretek – jaj, ezek nem lehetnek annyira fontosak, hogy komolyan már azon pörögjünk, hogy végül is máshol voltak, egy másik napon és úgy alakult, hogy nem tudták elintézni, amiben maradtunk.

 

Közös emlékek képei - Luc Tuymans-retrospektív - Műcsarnok, 2007. február 15. - 2008. február 10.

Tuymans a világ számottevő jelenkori képzőművészeti gyűjteményeiben New Yorktól Londonig nagybetűs festő, eurómilliókért kelnek el a képei, eljutott a szakma csúcsrendezvényeire, 1992-ben a kasseli Documentára, 2000-ben a Velencei Biennáléra. Közép-Kelet-Európában most először a Műcsarnokban állít ki. A kiállítás a varsói Zacheta és a müncheni Haus der Kunst együttműködésének köszönhetően mindkét helyszínen megrendezésre kerül.

 

Végre nekünk is van valamink

Ha valaki Debrecenbe akar utazni, szálljon fel a Keletiben a moszkvai gyorsra, és a sötét fülkéből bámuljon ki a kelet-magyarországi répaföldekre.
Ez lesz a befogadói alapállapot.
A Modem a sterilitás templomaként emelkedik ki a makacs debreceni sárból, a román–magyar határon se volna feltűnőbb, posztmodern hétvégi anakronizmus. Aztán odabenn nagyot fordul minden: bármennyire sajnáljuk, hogy Bukta nincs Pesten, itt most a legjobb helyen van, a szociokulturálisan aszott magyar peremvidéken, amely azonban rekonstruálhatatlanul hiteles kontextust képes teremteni a művei számára.

 

Mi a szent szar? Tabugyanú – Wim Delvoy az Ernst Múzeumban

Malaca van? Tetkós malaca van? Tetoválása van? Vagy esetleg megirigyelt már ilyet? Elrontotta-e valaha annyira a gyomrát, hogy kénytelen volt átgondolni, mit nem kellett volna megennie? Töltött már eposzi hosszúságú időt a mellékhelyiségben azon morfondírozva, mit tehetne az emésztés meggyorsításáért? Ismeri az emésztőrendszere anatómiáját? Elgondolkodott már valaha azon, hogy a gyönyörű csomagolású áruban esetleg mérgező anyag van? Na és mire való a művészet? Élő vagy kitömött? Előadás vagy végtermék? Szeretne benézni a színfalak mögé? 

 

Ámos-kiállítása a MODEM-ben – Az Antal-Lusztig-gyűjtemény

Ámos Imre magyar festőművész 100. születésnapján, 2007. december 7-én nyílt meg a debreceni MODEM-ben az a centenáriumi kiállítás, amely teljes egészében az Antal–Lusztig-gyűjteményből került ki. A gyűjteményből két festmény és hat grafika már a Magyar Zsidó Múzeum Csodavárók című Ámos-kiállításán is szerepelt 2007 májusától októberéig, de az Antal–Lusztig-gyűjtemény jelentős Ámos-anyagának valódi körvonalairól csak ez a most kiállított kollekció tudósíthat. 

 

Hozott anyagból - LUMÚ - Fókuszban a gyűjtemény 1-2-3.

2007 őszén igazi nehézbombaként robbant be a hazai művészeti életbe Szilágyi Sándor Formabontók I., Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984. című monográfiája és a könyvet megelőző kiállítás. Szinte minden, a hazai képzőművészeti életben jegyzett sajtóorgánumban megjelent az eseménnyel kapcsolatos kritikai írás, amelyek a visszafogottól az igen éles, már-már személyeskedésbe hajló hangvételig terjedtek.

 

Formabontó monográfia

2007 őszén igazi nehézbombaként robbant be a hazai művészeti életbe Szilágyi Sándor Formabontók I., Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984. című monográfiája és a könyvet megelőző kiállítás. Szinte minden, a hazai képzőművészeti életben jegyzett sajtóorgánumban megjelent az eseménnyel kapcsolatos kritikai írás, amelyek a visszafogottól az igen éles, már-már személyeskedésbe hajló hangvételig terjedtek.

 

Letűnt idők néma tanúja - Pierre Gerard Philipp Colin egy ismeretlen festményéről

Képekre márpedig szükség van. Szent Bonaventura szavaival élve, többek között már csak „az egyszerű emberek műveletlensége, az érzelmek tunyasága és az emlékezet ingatagsága miatt”[1] is. A képek esetenként régi korok egyetlen túlélőiként olyan információkat közvetítenek az utókor számára, amelyek az évszázadok során a feledés homályába vesztek. Letűnt idők néma tanúi ők, ám hozzáértő kézben, némi szerencsével olykor szóra bírhatók. Hazai magángyűjteményeinkből az utóbbi években egyre-másra kerülnek elő olyan ismeretlen régi műtárgyak, amelyek művészettörténeti, történeti, kultúrhistóriai, topográfiai vagy más egyéb szempontból megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. A teljes ismeretlenségből felbukkant rejtélyes művek művészettörténeti meghatározása mindig kihívást és egyben kalandos időutazást is jelent a régi korokkal foglalkozó kutatóknak. Különösen izgalmas a feladat, ha csupán a mű kvalitása vitathatatlan, azonban nem ismerjük az alkotót, a készülés idejét, sőt azt sem tudjuk, mit ábrázol. Nyomozás ez a javából, amelynek során azonban nem csupán az „elkövetőt” keressük. Az alábbiakban egy ilyen szellemi kalandra invitálom az olvasót egy festmény kapcsán, melynek „némaságát” a közelmúltban sikerült megtörni.

 

A Medici Bank

Míg a művészettörténészek a Medici család példátlan műpártolói tevékenységéről zengedeznek, a történészek kutatásai nyomán felsejlik egy másik elbeszélés is, tele haszonleső uzsorásokkal, kétszínű zsoldosvezérekkel, elárult királyokkal, kiárusított pápai bullákkal, nagyzoló propagandaművészettel és megfélemlített köztársaságpártiakkal. Tim Parks habkönnyű történeti olvasókönyve ezt a szálat követi végig, hogy miként emelkedett fel az egyik firenzei polgárcsalád a csillogó aranyforintok segítségével, majd miként enyészett el fél világot behálózó hatalma.

 

Piramis©

Az első piramis építőmesterét, a zseniális hivatalnokot, Imhotepet istennek tartotta a hálás utókor Egyiptom földjén. Az Európából érkező kalandorok és kincsvadászok már jóval kevesebb tiszteletet tanúsítottak iránta, el is rabolták az ókori civilizáció emlékeiből, amit csak a sivatag engedett. A mai egyiptomi kormány szélmalomharcot folytat a neves európai múzeumokat díszítő egykori leletek visszaszerzéséért.

 

Igazságot Guido Reninek!

Mint mindannyian, én is abban nevelkedtem, hogy Guido Reni, na ne vicceljünk már. Guido Reni a hanyatlás, a kellemkedés, ha előbb feltalálják a szót, akkor a dekadencia és az Aurora, a főmű, a tetszeni vágyás kétes dicsérete, kicsavart testű asszonyságok a papírból kivágott lovak körül, nézd, mivé lettél, Michelangelo. Ehhez képest Genovában óriási molinók lógnak az utcákon, és ami rajta van, az túl szép ahhoz, hogy Reni legyen, pedig annyira Reni, hogy volt egy idő, amikor híresebb volt az Auroránál is, maga Oscar Wilde fedezte fel a művelt és dekadens északnak, Szent Sebestyén. Nem az egész kép lóg az utcákon, csak fekete háttér előtt a has és mellkas, a hónaljba belőtt nyíl, fent a piros, telt száj, lent a lecsúszó ágyékkötő, és mellette piros betűkkel a kiállítás címe: Szenvedés és eksztázis. A bennünk élő Oscar Wilde megvonja vállát, megigazítja cilinderét és sietős léptekkel a Palazzo Rosso felé indul.

 

Elfelejtett életművek: Kovásznai György – Kovásznai és dr. Végh lakásszínháza a 60-as években

„Valami bűzlik Dániában” – ez jár az eszemben, miközben megbarnult papírokra festett sorozatot nézek, rajtuk falak mögül előbújó arcok, óvatosan kémlelő tekintetek. A képek visszaköszönnek Kovásznai György nemzetközi animációs filmdíjakat begyűjtő 1967-es Hamlet-feldolgozásában. Mindegy, hogy adaptáció vagy saját forgatókönyv alapján dolgozott, Kovásznai rajzai, festményei drámai sűrűségűek, átjön a kor „életérzése”. A hamleti bűzlésérzékelőt mindig érzékenyre állítva képzőművészeti, írói és filmes műveiben gyakran tematizálta a személyes szabadságvágy, igazságérzet és a kor politikai-társadalmi meghatározottságának ellentmondásait.