A fény embere

Kepes György (1906– 2001) születésének centenáriumára
Száz esztendeje, 1906. október 4-én született Kepes György a Heves megyei Selypen. Olyan családból származott, ahol az írástudás és a világ megismerésének vágya meghatározó erejű volt. A 19. század végén volt egy orvos sarkkutató a családban Kepes Gyula (1847–1924) személyében, de akadt köztük filozófus, ügyvéd, szabadságharcos, diplomata, mûfordító és újságíró is, itthon a család legismertebb tagja valószínűleg, a ma már médiasztárnak számító Kepes András. Elsősorban az ő, valamint mûvészek, tisztviselôk és szakemberek együttes erőfeszítéseinek köszönhető, hogy az életmű 1991-től Egerben, a Kepes György Vizuális Központban megismerhetô.

 

"Az erőpróba"

Amikor a müncheni művészeti akadémia 1858-ban első jubileumát – az alapítása óta eltelt első ötven évet – ünnepelte, a szervezőbizottság az ünnepség színhelyéül a nem sokkal azelőtt elkészült csodálatos üvegpalotát, a Glaspalastot választotta. Az Üvegpalota adott otthont az „Első Általános Német Művészeti Kiállításnak”, amelyet a Müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémia és Német Művésztársaság együttesen rendezett, és amelynek célja akkor még a német „nemzeti” művészet bemutatása volt. Nem véletlenül, hiszen Európa ekkoriban a világkiállítások lázában élt, amelyek, mint Werner Hofmann fogalmazott, a haladás apoteózisai és egyúttal a történelmi tudat demonstrációi is voltak. A nyitás a Német Birodalom többi állama felé nagy figyelmet keltett, és megalapozta azt is, hogy München művészeti központtá válhasson.

 

Bad painting good art

A festőknek a közhiedelem szerint az a fő céljuk, hogy valami szépet fessenek, vagy ha szofisztikáltabb lelkekről van szó, akkor mély, filozofikus, társadalmilag és kulturálisan értékes alkotásokkal járuljanak hozzá a világ folyamatos jobbulásához. A sztereotípiák közül viszont hiányzik annak a festőnek a képe, amelyik a vászon elé állva teleszívja a tüdejét, és tudati energiáit arra összpontosítja, hogy valami igazán rosszat fessen. Közhelyeset. Stílustalant. Ügyetlenül kidolgozottat.

 

Korszakalkotó tekintet

A Szépművészeti Múzeum ez év nyarán megint világsztárokat felvonultató tárlattal örvendezteti meg látogatóit. A kiállítás különlegessége, hogy a hazánkban a hagyományos művészeti ágak mellett kevésbé favorizált műfaj, a fotográfia mestereinek műveiből ad válogatást, ráirányítva a figyelmet arra az ellentmondásos helyzetre, hogy míg a fotó művészetként való elismertsége igencsak gyerekcipőben jár Magyarországon, nincs még egy olyan művészeti ág, amelynek nemzetközi vérkeringésébe az ország ennyi élvonalbeli alkotót adott volna.

 

Wagner a szemnek

Volt régebben, a VHS kazetták dicső közelmúltjában egy kedves videóm: a Rózsalovag némafilmen. Kétségbeesett és szükségszerűen elbukott harc, mégis nemes, menteni a menthetőt, tudjuk, hogy a zene a lényeg, de annyira, annyira szeretjük a zenét, hogy azt reméljük, a puszta történet is fölidézheti majd a dallamokat. Nem idézi föl, éppen a lényeg hiányzik, olyan, mint Toscanini pálcáját mutogatni, vagy a Figaro házassága prózai változatát játszani, bohónak bohó, de kit érdekel, hogy a lakáj mit machinál a levelekkel.

 

Fényrajztól a dobozképig

A fiatal festőművész sikeres évet tudhat maga mögött: megszerezte doktori fokozatát az MKE-en, Strabag alkotói díjasként csoportos tárlaton szerepelt a LUMÚ-ban, majd önálló kiállításon mutatta be legfrissebb képeit a NextART Galériában. Az új év sem indulhatott volna rosszabbul: (az MTV Networks Magyarország szervezésében) a VIVA Televízión futó „Kép a Képben” c. műsor egyik díját is elnyerte.

 

A denevérszárnyú kígyó röpte (1) - még egyszer a Lipcse-jelenségről

A számtalanszor feltett kérdés, hogy miért éppen Lipcse városa az, amely meghatároz egy évtizedeken átívelő kortárs képzőművészeti sikertörténetet, rögtön érthetővé válik, ha először a Lipcsei Iskola elnevezés után kutatunk. Hamar kiderül, hogy ez a kifejezés nemcsak a képzőművészetben ismert, hanem az irodalomtörténetben, szociológiában és a nyelvészetben is, de elsősorban a pszichológiában, ahol a tudományág egyenesen a lipcsei egyetemen Wundt kísérleti pszichológiai műhelyéből nőtt ki.

 

A vonal teste

„Útjára ered egy aktív vonal szabadon, céltalanul” – ezzel a mondattal kezdődik Paul Klee Pedagógiai vázlatkönyve. A vonal mint önálló geometriai fogalom, amely többé nem ábrázol, nem körvonalaz és nem szimbolizál, valóban a klasszikus avantgárd idején indul útjára mind a vásznon, mind térplasztikák részeként, majd pedig a hagyományos műalkotások kereteit szétszakítva önállóan, a szabad térben.

 

Jótékonyság

A véres huszadik századi történelemnek köszönhetően Magyarországon nincsen kialakult hagyománya a filantrópiának. Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban jól bejáratott szisztéma szerint működnek a magánalapítványok, eltartva komoly szociális intézményeket vagy éppen privát múzeumokat.

 

Mecenatúra

Az Amadeus-ösztöndíj hosszú és szívós munkával a képzőművészeti színtéren kiépülő pályázati rendszer fontos résztvevője lett. Az alapítványt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanszékvezető tanára, Baranyay László professzor még 1993-ban hozta létre, a hirtelen piaci körülmények közé került komolyzenei tehetségek felkarolására.

 

Gyomlálás a varázsló kertjében

Legalább négyszer tanulmányoztam már át a ház három szintjét betöltő Gulácsy-kiállításukat, és nem tudom megállni a kérdést: Hogy mertek belevágni egy ennyire nehéz feladatba? A Gulácsy-életmű az egyik legingoványosabb területnek számít a magyar művészettörténetben. Még mindig jórészt feldolgozatlan, tele kérdéses művekkel, ugyanakkor hatalmas műkereskedelmi sikerekkel, amelyek nyomán logikusan várható a hamisítványok felbukkanása.
A nagyon egyszerű és tényszerű történet az, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó megkeresett minket egy készülő monográfia támogatásának kérésével. Ekkor jött az ötlet, hogy a monográfia mellé kellene egy olyan kiállítást rendezni, amely a művészre irányítja a figyelmet. Négy évtizede, az 1965-ös székesfehérvári óta nem rendeztek nagy gyűjteményes Gulácsy-kiállítást, Budapesten pedig 1922-ben volt ilyen utoljára.

 

Berlini cikcakk

Az idei, 5. alkalommal megrendezésre került Berlin Biennále, hogy stílszerűek legyünk, az árnyékra vetődés tipikus esete. Ha azt mondjuk, hogy a bázeli Kunsthalle vezetője, a lengyel származású Adam Szymczyk és társkurátora, az amerikai Elena Filipovic szervezte kiállítás, az Amikor a dolgok nem vetnek árnyékot, nem váltotta be a hozzáfűzött, tulajdonképpen megalapozottnak tűnő reményeket, lehet, hogy finoman fogalmazunk. Megalapozottak voltak a remények azért, mert a kortárs képzőművészeti köztudatba a kilencvenes évek végén olyan kiállításokkal, mint a Roundabout (CCA Varsó, 1998), a Mark Kremerrel és Charles Eschével közösen rendezett Amateur (Kunstmuseum Goeteborg, 2000), a Painters Competition (Galeria Bielska BWA, Bielsko-Biala, 2001) stb. berobbant Szymczyktől mindenki nagyon sokat várt.

 

"Azóta sem nyílt olyan szép galéria, mint amilyen a miénk volt.."

Nagyházi Csaba után Pátzay Vilmával folytatódott Műkereskedő-portrék című sorozatunk. A vele készült interjú első részében személyes karrierje mellett szó esett a Műgyűjtők Galériája indulásáról, az első aukciókról, amit az addig monopolhelyzetben lévő Bizományival konkurálva indítottak, illetve a Kádár János-hagyaték szenzációszámba menő elárverezéséről.

 

Guggenheim Vilniusban

A nyakas litván nép évtizedeken keresztül ellenállt az erőszakos oroszosításnak (a balti államok között messze itt a legalacsonyabb az oroszok aránya), most viszont szabad országként önként engedi be fővárosába a nagy szomszédot. 

 

Impresszionista műhelytitkok – Kiállításajánló

Egy-két évtizede már tart az őrült impresszionista-láz. A kilencvenes évek milliomos japán műgyűjtői és a múzeumok előtt kígyózó sorok tanúsították a modernizmus francia előfutárainak korábban sosem remélt diadalát. Csak nagy alakú, képes impresszionizmus-albumból már könyvtárakat lehet megtölteni, a napfényes plein air látványfestészet pedig nem kedvez a végtelenségig gombolyítható teoretikus eszmefuttatásoknak – adódik hát a kérdés: maradt még valami az impresszionizmusban?

 

Olajból festmény – Art Moszkva 2008

Fitzgerald híres mondata – „Tele van a hangja pénzzel” – ott lebegett előttem az Art Moszkva idei megnyitóján. Galeristák, művészek, gyűjtők és kritikusok, akik körül drága növendéklányok tömege hömpölygött, lenyűgöző piaci profizmussal bonyolították le az orosz kortárs művészeti élet legfontosabb, kicsit nemzetközi eseményét. És mint minden tökéletes, jól működő szerkezet, amely az ellenállás bármiféle fajtáját bedarálja, megmagyarázhatatlan, bamba jókedvre derítette a kívülállókat, és a maga oldalára állította a korábbi ellenzékieket. Úgy tetszik, megint fordulóponthoz érkezett az orosz művészet, nem minden előzmény nélkül.