Hamar munka sosem jó? – Az Aba-Novák-vállalkozás margójára

Gyorsmonográfiák és megakiállítások kora
Képzőművészeti könyvkiadásunk a derűs látszat ellenére valójában siralmas állapotban van. Vegyünk egy példát: a világban mostanság mindenütt Goyát ünnepelték. Idén van halálának 180. évfordulója, Madridban művészete árnyasabb, Bécsben és Berlinben derűsebb oldalának szenteltek komoly katalógusokkal megtámogatott kiállítást. Míg Európában sorra jelennek meg a Goyával foglalkozó könyvek, hazánkban csak a Szépművészeti spanyol tárgyú kiállítása és egy művészeti folyóirat különszámai hívhatták fel rá a figyelmet.

 

Azok a csodálatos 80-as évek – Keith Haring 1958–1990

1978-ban egy vézna, húszéves fiú otthagyta a pittsburghi művészeti iskolát és úgy döntött, inkább átköltözik New Yorkba. Némi tervezői gyakorlattal a hóna alatt jelentkezett a School of Visual Artsra. Gondolta, szerencsét próbál saját művészetével ott, ahol kvázi maga a művészet lakik. Keith Haring gyorsan utat talált Manhattan pezsgő szubkultúráihoz és underground helyeihez. Nyíltan vállalta, hogy meleg, szórakozóhelyeken, bárokban és művészkocsmákban lógott. Új barátai között megtaláljuk Jean-Michel Basquiat-t és Kenny Scharfot, nagyszámú fiatal fiúval egyetemben – sokuk még nem elég idős, hogy magának rendeljen italt a bárokban. Olyan művészetet csináltak, amelynek addig a kortárs galériák kifinomult világában nem volt helye. A graffitit New York utcái és a metró termelte ki. Harlem, Brooklyn és Bronx lepusztult, bűnözők lakta sarkai adták a vásznat, a popkultúra az inspirációt, az aláfestő zenét meg a hip-hop. A hangos, vad, sokakban félelmet és gyűlöletet keltő graffiti ugyanakkor a legjobb festők keze alatt olyan eredeti és virtuóz formákban tört elő, hogy az embereknek kiugrott a szeme. Egyszerre mutatta a nagyváros legjobb és legrosszabb arcát. Keith a street-art neveltje, egyszersmind leghíresebb crossover figurája lett.

 

Magukért beszélő tények Carte Blanche III: Gedichte der Fakten (Poems in View of the Facts) (1) – Válogatás Arend és Brigitte Oetker magángyűjteményéből

A vaníliapudingot mindenki szereti. A legendás Oetker-sütőporok, a tortazselék, lekvárok szinte minden itthoni ABC-ben kaphatók már, az egész Európában látható Oetker-termék-reklámok pedig régóta színesítik a magyar reklámpalettát is. 

 

A modernizmusok a végtelenben találkoznak – Retro-koncept celeb-túra Simon Starlingtól

Jelentős szakmai várakozás előzte meg a 2005. évi Turner-díjas brit származású képzőművész bemutatkozását a Ludwig Múzeumban. A csaknem két évtizede aktív Starling a díjeső (példának okáért ő a lipcsei alapítású Blinky Palermo-díj első díjazottja) és a kiállítótermekben történő komoly reprezentáció hatásaként maga is afféle kortárs „sztár”, bármilyen idétlenül is hangzik ez a szó.

 

Brit gyűjtemény a Szépművészeti Múzeumban

„A kontinens múzeumainak általában gyenge pontja az angol mesterek festményeinek gyűjteménye – a legtöbb esetben ezek teljesen hiányoznak. Sok gyűjtemény irigyli a budapesti Szépművészeti Múzeumot tizenhárom képet felvonultató angol terméért” – e büszke szavakkal vezette be a múzeum egy új brit szerzeményét bemutató cikkét 1908-ban Térey Gábor, a múzeum akkori szakmai vezetője. 

 

Magyar mesterek

Két trend hódít jelenleg a művészeti albumok piacán, az egyik a minél grandiózusabb, sok kilót nyomó óriáskorpuszé, a másik a finomabb, rövidebb, kézbe vehető, átlapozható, de azért zsebkönyv méretűnél nagyobb kötetecskéké. Az utóbbi téren erősítette meg hadállásait a patinás hazai képzőművészeti könyvkiadó, a Corvina.

 

Jean Tinguely portréja

Newton almájával veszi kezdetét az olyan történetek sora, melyek a zsenialitás korán megmutatkozó előjeleként állítanak be gyermekkori eseményeket. A legenda szerint a brit tudóspalántának egy fáról lehulló gyümölcsöt megfigyelve sejlett fel először a földi és égi mechanika rendszere, mely majdnem három évszázadon keresztül szolgált egyedülálló alapként és kritériumként a tudományos világkép kialakításához. A newtoni episztémébe született bele James Watt, aki nagymamája konyhájában ült, amikor az egyik fazékról leröpítette a fedelet a forró gőz – a fáma szerint ekkor született meg a gőzgép ötlete, amely világra szóló lökést adott az ipari forradalomnak. A gépről, az iparosodott társadalom alapmítoszáról pedig senki sem alkotott sokszínűbb és nagyszabásúbb víziót annál a Jean Tinguelynél, aki gyerekkorában állítólag legszívesebben zörgő vízimalmokat fabrikált a Bázel környéki erdőkben csordogáló patakokra. 

 

Festőélet Magyarországon 2.

Mindig csupa ígéretet hordozott, és ezeket rendre be is teljesítette, ahogy Magyarországon, úgy Németországban is. Kossuth-díjas, élő klasszikus. A Ludwig Múzeum várbeli épületében ő rendezhette az utolsó gigantikus kiállítást. Csak megszületnie volt nehéz? Vagy nagyon is nehéz volt a születés és a világsiker közé eső idő?

 

Spirál

Magyarországon nincs nagy hagyománya a képregénynek, véletlenül vagy történeti szükségszerűségből itthon az animáció (és annak idején a diafilm) örök kiskorúságra kényszerítette a műfajt. Nincs széles közönsége, csak a kisiskolások körében. Néha viszont érkezik egy fiatal tehetség, aki jobb híján a nemzetközi piacra kezd el dolgozni.

 

A Nyelv

A patinás londoni iparművészeti múzeum, a Victoria and Albert megvásárolta a Rock n’ Roll legismertebb szimbólumát, a Rolling Stones kinyújtott Nyelvét. A jellegzetes vörös-fehér márkajelzést egy fiatal brit dizájner, John Pasche tervezte majdnem négy évtizeddel ezelőtt. A múzeum 50 ezer fontot fizetett az eredeti, szignált gouache-festményért.

 

Buszgarázs

Oroszországban minden másképp működik. Képzeljük el, hogy egy privatizáción megtollasodott, magyar nagyvállalkozó barátnője kortárs művészeti központot alapít egy ferencvárosi ipari műemléképületben – nos, elég hihetetlenül hangzik. Nem úgy Oroszországban, ahol a milliárdos Roman Abramovics harmatosan fiatal barátnője, Dása Zsukova éppen ezt tette.

 

Párizs-kalauz

Van, aki a Disneyland miatt megy Párizsba, más a ropogós baguette-ekért, megint mások azért, ami miatt Párizs az PÁRIZS. A műélvezetért. Nem tagadjuk, hogy számunkra ez utóbbi tábor a legkedvesebb, de nemcsak nekünk, hanem a Vince kiadónak is. A német Taschennel karöltve dolgozó könyvkiadó megjelentette ugyanis új művészeti kalauzát, ami a fények és a művészeti legendák városába, Párizsba kíséri el az olvasót.

 

M. C. Escher

A Taschen – már többször, több méretben is kiadott – Escher-albumában maga a művész akar minket meggyőzni arról, hogy munkái nem pusztán virtuóz grafikusi üresjáratok. A holland rajzolózseni elismertsége csúcsán, valamikor az ötvenes években papírra vetette életmű-magyarázatát.

 

Angyal szállt el felette – Egy elfeledett firenzei remekmű újrafelfedezése

„A kép első sorban becses művészi alkotás legyen, bármily nevet említenek is a láttára. Szépsége, művészeti tartalma csöppet sem változik, ha az ezerszemű szaktudomány más apát ad neki, mint a kit a gyűjtő hitt vagy sejtett.” (Lyka Károly, 1902) (1) 

 

Mantegna

A megroggyant, majd szétporladt Római Birodalom emlékei sok kései utódot ejtettek ámulatba Nagy Károlytól Winckelmannig. De még a klasszika-szerelmesek népes és kifinomult táborában is kiemelkedő hely illeti meg Andrea Mantegnát. A padovai festőzseni kihozta a római archeológiából a quattrocentóban lehetséges maximumot. A festőtanonc már fiatalon megismerte mestere, Francesco Squarcione antikvitás-gyűjteményét, majd bebocsátást nyert a kifinomult padovai humanisták múltidéző szeánszaira. A hatás nem maradt el.

 

A bronzfejű nő

Azon gondolkodom, mi is volt a büntetése annak a görögnek, aki beleszeretett Aphrodité szobrába. Járt hozzá nap mint nap, míg egyszer nem bírta tovább, elbújt a szentélyben. A templomszolga kívülről rájuk zárta az ajtót, kettesben maradtak egész éjszaka, és hogy mi történt, azt nem tudja senki (már úgy értem, hogy technikailag hogyan történt, ami történt), de a megszentségtelenített szobor egy kis anyajegyet hordott attól kezdve az egyik combján. 

 

A legnagyobb hamisító

Han van Meegeren története tényleg regénybe illő. Az ókonzervatív esztétikai elveket valló fiatal holland művészt ledorongolták a műkritikusok, mert számára csak a 17. századi aranykor festészete létezett. A sértődött művész 1932-ben visszavonult egy Côte d’Azur-i villába (azért sokan szerették és meg is fizették régimódi munkáit), és nekifogott a nagy kísérletnek. 

 

Érintők Hantaïhoz

Hantaï módszere nemcsak a festészet gyakorlatának radikális leegyszerűsítére, a mesterségbeli tudás eliminálására épül, ami a minimalistákkal rokonítja, hanem a népi mesterségek rusztikus tevékenységéhez is visszanyúlik. A pliage, mely a magyar népművészet olyan technikáira emlékeztet, mint a batikolás vagy a kékfestés, az iparművészet és az alkalmazott művészet gyakorlatában leli eredetét. Hantaï metódusában a művész nem annyira alkotó, mint afféle kétkezi munkás, aki csak közreműködik a festészet folyamatában, aki munkáját aláveti az anyagnak, ahhoz igazodik.

 

Parancsra született művészet

Gyanakvással közelítettem a monumentális Sztálin-festmény felé. A vezér hangsúlyos nyitóképe azt is jelezhette ugyanis, hogy a debreceni MODEM szocreál kiállítását agyonnyomja a kommunistázós aktuálpolitika. Amire volt esély, hiszen a téma nem a kurátor, hanem a városvezetéssel jó kapcsolatokat ápoló igazgató, Gulyás Gábor fejéből pattant ki. A Festészet a Rákosi-korban című anyagot a múzeum ráadásul hamarosan a Hétköznapi kommunizmus és a Szoc-art című kiállításokkal erősíti meg, modemes kommunizmuskritikai irányvonalat vázolva fel. Ami egyébként üdvözlendő dolog lenne egy olyan országban, ahol az ilyesmi nem kapcsolódik össze rövid távú politikai manőverekkel.

 

Pusztuló múlt – A szocreál utóélete

A művészettörténészek körében a rendszerváltás után egyértelművé vált, hogy a szocialista realizmus – kissé pejoratívan: szocreál – a „rövid” ötvenes évek hivatalos művészetét jelenti. (Lásd Szücs György szócikkét a Kortárs magyar művészeti lexikonban.) A kommunista kultúrpolitika negyven évig hivatalosan nem váltotta le a szocialista realizmust, de a hatvanas években diszkréten és csöndben átpártolt a sztálinista, akadémikus szocreálról egy elvontan baloldali, félig modernista köztéri stílushoz.