Lenin forog a sírjában – A meztelen igazság. A Blue Noses cenzúrázatlanul

A debreceni MODEM második emeletén látható kiállítás előre figyelmezteti a betévedőket, hogy gyermekeiket ne engedjék a műalkotások közelébe. A bejáratnál ugyanis ott virít a mozifilmeknél, számítógépes játékoknál alkalmazott piktogram: csak 18 éven felülieknek. Pedig a Vjacseszlav Mizin és Alexander Szaburov által a kilencvenes évek végén alapított Blue Noses csoport bevallott célközönsége a nagymamák generációja mellett éppen hogy a kisiskolások csoportja. Azok az emberek tehát, akik vagy meglehetős távolságtartással kezelték a Szovjetunió ideológiai és mindennapi ámokfutását, vagy már a peresztrojka után, a vadkapitalista Oroszországban születtek. Az idétlenség piedesztálra emelése színtiszta irónia, hasonlóan a csoport tevékenységét jellemző, metsző gúnnyal megfogalmazott gegekhez, provokatív ötletekhez.

 

Óriáshangyák foglalták el a Földet! - avagy drMáriás bulvár-sorozata

A bulvárt három módon lehet fogyasztani. A rendeltetésszerű használat mellett az ember örömmel merül el az izgalmas hírek közt, viselkedésmintának tekinti, hogy a hájfejű nótaénekes Tunéziába viszi új feleségét, elérzékenyül, amikor a nagy mellű színésznő kóbor kutyát fogad örökbe, és szörnyülködik, ha megtudja, gonosz óriáshangyák vették át az uralmat a Földön. Azaz népmesei hősökként tekint a neonfényes világ szereplőire. Aztán vannak azok, akik fensőbbséges hangnemben nyilatkoznak a plebejus műfajról.

 

3M

Műgyűjtés, múzeum, mecenatúra – a nyugati művészeti szisztéma három fontos fogalma. A magyar művészettörténet-írásnak mégis elhanyagolt területe a múzeumon kívüli gyűjtemények birodalma. Még mindig érződik az osztályharcos szemlélet nyomában járó antikapitalista ellenszenv. Esztétika és a gazdagok? Pedig a képzőművészet nagy rendszerének, társadalmi hálójának és működési elveinek megismerése lehetetlen a privát kollekciók nélkül.

 

Föníciától a realizmusig

A nagy művészettörténeti sorozatok szükségszerűen kénytelenek olyan népek kultúrájával is foglalkozni, amelyek nem égtek bele a közös európai tudatalattiba. Például Föníciával, aminek lakói ugyan felfedezték a fonetikus írást és elárasztották telepesekkel (lásd: punok) az egész Földközi-tenger medencéjét, de nem hagytak kitörölhetetlen nyomot vizuális múltunkon.

 

Hype!

Mi az a hype? A görög hiperbola szóból származó angol kifejezés (jelentése: trükk, felfordulás, médiafelhajtás), ami tökéletesen leírja a műkereskedelem elmúlt éveinek rekordhalmozó virágkorát, az őrült pezsgést és a felfokozott izgalmi állapotot. A német Piroschka Dossi lebilincselően izgalmas elemzését adja ennek a különös jelenségnek – aminek úgy tűnik, napjaink gazdasági mélyrepülése rövid úton véget vetett.

 

Művészet közelről

Ismeretterjesztő tudományos munkákra szükség van, még ha a hazai kutatók le is nézik a műfajt. Pedig vannak ennek is kiválóságai, például az angolszász világban Robert Cumming, aki a Christie’s tanára és számtalan neves magazinnak ír olvasmányos, de szakmailag feddhetetlen műkritikákat. A Mérték kiadó fordításában most megjelent (a kilencvenes évek közepén írt) képes albuma a laikusokat vezeti be a művészettörténet birodalmába. Egészen pontosan a klasszikus festészet birodalmába.

 

Giotto

Milyen volt Giotto? Magas vagy alacsony, ingerlékeny, nagyvonalú, kedélyes vagy éppen kiállhatatlan? Nem sok személyes információ maradt fenn róla (bár Boccaccio utal rá, hogy nem volt éppen egy férfiszépség), annál több a bizonytalan vagy éppen biztosan hamis eredetű legenda. Például hogy a vidéket járó Cimabue mester egész véletlenül figyelt fel az ügyesen rajzolgató pásztorfiúra és rögvest magához vette. Nos, ez – ahogy Norbert Wolf, a Taschen-féle kismonográfia szerzője ellentmondást nem tűrően leszögezi – mese.

 

Pezsgőfürdő - 35. FIAC

Míg egyes vásárok alcímbe tömörítve próbálják a kortárs nemzetközi képzőművészet szerteágazó irányzatait leírni, addig a 35. FIAC – már csak múltjára és rangjára való tekintettel – sem akar felesleges klisékkel utat mutatni sem látogatónak, sem gyűjtőnek. Nem is tehetné, hiszen a művészeti vásárok és a nagy nemzetközi szimpóziumok között pont ez a különbség. Itt a galériás a művész, aki készül a vásárra, és az alkotói szabadság jegyében maga válogatja ki művészeit és határozza meg standja koncepcióját.

 

Magyar alapokon amerikai felépítmény – kínai témára – Havadtői Sámuel újra kiállít Budapesten

Havadtői Sámuel Londonban született, majd itthon, később New Yorkban, Genfben s végül 2000 óta ismét Budapesten élő festőművész. Pályája során intellektuális, művészi és baráti szálak fűzték többek között Andy Warholhoz, Keith Haringhez, George Condóhoz és Donald Baechlerhez, s a mai napig kapcsolatban áll a kortárs New York-i művészeti élettel. Húsz évig élt együtt Yoko Onóval, akitől a Havadtői Sámuel által 1992–2000 között működtetett 56-os Galéria neve is származik. Az „euramerikai” festő két évvel ezelőtt mutatkozott be először a hazai közönségnek, s Moszkva, Bukarest és Milánó után november közepén A három kínai császár címmel újra Budapesten állít ki.

 

A bomlás virágai – Révész László László kiállítása a Kisteremben

A Képíró utcát nyugodtan nevezhetnénk galériautcának is, a low-key kiállításmegnyitók ideális helyszínének: a kis utca leplezetlenül párizsias hangulata az esti 20 Celsius-fokos őszi idővel, a Kisterem galéria utcára nyíló, kitárt ablakával, ajtajával, a bentről kiömlő lassú fénnyel festményt kever a jelen pillanataiból, hogy majd így emlékezzünk rá vissza.

 

Értékes szabadság – Az idő legújabb cáfolata. Kortárs magyar művészet az Irokéz Gyűjteményből 1988–2008

Bátran állítható, hogy Pajor Zsolt és Pados Gábor gyűjteményének kiállítása az év legfontosabb magyar képzőművészeti eseménye. A kollekció nemcsak egészen egyedi hangú, „markáns, merész és motivált”, hanem megkerülhetetlen a kortárs művészeti törekvések bármilyen áttekintő és reprezentatív bemutatásakor. Ez még akkor is így van, ha a két szombathelyi üzletember nem törekedett a teljességre, hanem bátran vállalták egyéni szimpátiáikat, és szabadon, külső segítség nélkül választottak alkotókat és műveket.

 

Nóra jelenti: Összefüggő kertek

Londontól kétórányi és elég szép autókázással lehet eljutni Goodwoodba, a Cass Sculpture Foundation szoborparkjához. Wilfred Cass, az alapító, Berlinben született, egyik nagybátyja Paul Cassirer, Európa legfontosabb impresszionista kereskedője volt, de találni a családfán kiadót, iparost és filozófust és egy agysebész nagypapát is. Fiával, Markkal harminc éve indított vállalkozásukat az Image Bank UK-t, amely az angol reklámipart látta el képekkel és filmekkel 2001-ben vette meg a Getty Images. Emellett többek közt vegetáló elektronikai cégeket vásárolt fel és pofozott ki, beszállt, majd eladott egy művészellátó bolthálózatot és segített elindítani a Special Olympics UK-t, ami mentálisan sérült emberek számára szervezett atlétikai programokat és sportolási lehetőségeket. ’92-ben aztán kiszállt a sokféle üzletből és tevékenységből, nyugdíjazta magát és feleségével Londonból Goodwoodba költöztek. Fiatal művészettörténészeket vettek fel, felállítottak egy tanácsadói hátteret és létrehozták a jótékonysági alapítványt, amely a kortárs brit szobrászattal foglalkozik.

 

Hatvany Ferenc – „Festői fantáziáját elsősorban az asszonyi test izgatja...”

Ötven évvel ezelőtt, 1958-ban a svájci Lausanne egyik klinikáján (Clinique Cecil) meghalt báró Hatvany Ferenc festőművész. A város mellett, a Grandvaux-temetőben helyezték örök nyugalomra. A művészettörténet azóta is adós életműve feldolgozásával és értékelésével. Halála tizedik évfordulóján, 1968-ban Dévényi Iván még megható cikkben emlékezett meg róla, ám 1978-ban, a huszadikon már csak egy rövid méltatást olvashattunk Ember Ervin tollából. Születésének centenáriumán – 1981-ben – csak egy rövid hír szólt az évfordulóról, egy 2006. október 29-i újság pedig már csak azt közli, hogy 1881-ben e napon született Hatvany Ferenc festő, műgyűjtő. Svájci források szerint már a sírja sem található meg.

 

Művészi aktábrázolás vagy közszeméremsértő meztelenkedés - Aktokról szemlesütve I. rész

Éppen száz éve annak, hogy Budapesten megrendezték az első aktkiállítást az Uránia műkereskedésben a francia „Salon de nu”-k példáját követve. Nagy szükség volt erre akkoriban, hiszen a századfordulón megjelent, a közszemérmet óvó intézkedéseket gyakran a műalkotásokon látható meztelenségre is kiterjesztették. Manapság a meztelenség a médiakultúrán szocializált közönséget nem lepi meg, így nehéz elképzelni, mit jelenthetett ugyanez száz évvel ezelőtt. Egészen a 19. századig aktábrázolásra csakis akkor kerülhetett sor, ha a meztelenség kellőképpen indokolt volt. Ilyenformán azért szép számmal készültek a mitológiai és vallásos köntösbe bújtatott munkák, melyeken aztán a művész szinte korlátok nélkül kifejezhette a női test szépségeit, a mecénás vagy a vásárló pedig fenntartások nélkül helyezhette el azokat szobája falán, és az erkölcsösség látszatába burkolózva szemlélhette nap mint nap a csupasz idomokat.

 

Peter Doig

Furcsa jelenség Peter Doig: a jó két évtizede a pályán lévő festőművész 2007 elején bombasztikus sikert ért el, amikor a Fehér kenu című vásznát 5,7 millió fontért értékesítette a Sotheby's, beállítva az élő kortárs európai festők rekordját. (Valószínűleg jó pár évre.) Doig ekkor még nem volt szupersztár, figurális festményeit sokan ismerték, de az árrobbanás meglepő volt – és többek között a brit legendagyárosnak, Charles Saatchinak volt köszönhető, aki a Fehér kenu előző tulajdonosaként besöpörte az irdatlan mennyiségű pénzt.

 

Ezt kell szeretni - Ferdinand Hodler a Szépművészeti Múzeumban

Van az a jó, kényelmes érzés képek között, amikor az ember tudja, hogy nem ez lesz a kedvenc festője. Felszabadít, megóv, pihentet. Nagyvonalúvá tesz. Nem ő a kedvenc festőm, lehet rajta nevetni, amikor a térdeplő kisfiút festi, egyszer-kétszer, ötször, hogy milyen kis szerencsétlen az az ízület, mintha papírból hajtogatták volna a gyerek lábát. Vagy rámutatunk magunkban egy képre, miközben közönyös arccal forgatjuk a fejünket a teremben: na, ez jó. Mitől jó? Hát, azok a kékek (na jó, attól nem), de ahogy azokat a piros foltokat, pipacsfejeket elhelyezi a kopárságban, az mégis valami.

 

Az eltűnt képek nyomában – Báró Hatvany Ferenc széthullott gyűjteménye

Hatvany Ferenc gyűjteménye körül sok titok lappang, a gyűjtemény sorsát illetően számos részlet a homályba vész. Korabeli műtörténeti leírásból kevés áll rendelkezésre, a kollekció ’44-es széthullása után viszont egyre-másra keletkeztek „leltárok”. Ennek oka kézenfekvő: Hatvany báró örökösei dr. Hans Deutsch ügyvéden keresztül 1962-ben kárpótlási igényt jelentettek be a német hatóságoknak. Az egykori áldozatoknak elveszett gyűjteményük összetételéről a Harmadik Birodalom jogutódja, a Német Szövetségi Köztársaság felé kellett elszámolniuk. Mivel maga a gyűjtő ekkor már nem élt, a veszteség pontosítása a családtagokra és koronatanúkra maradt. Mindenki tudott valamicskét, de ezek az ismeretfoszlányok súlyos dokumentumhiánnyal párosulva végzetes kimenetelűnek bizonyultak. A procedúra végén az örökösök a megítélt kárpótlásnak csak a felét, 17,5 millió márkát kaptak kézhez, ügyvédjük ellen pedig gondatlan ügykezelés, valamint hamis tanúzásra bírás vádjával eljárást indítottak.

 

Michelangelo – XL

Nem mindenki érdemel ekkora kódexszerű könyvmonstrumot. Például Helmut Newton biztosan nem – az ő XXL-es kötetét tudjuk be a nemzetközi hírű playboy és kiadózseni, Benedikt Taschen személyes érdeklődésének és a popkultúra megállíthatatlan terjedésének. Viszont vannak olyan egyetemes jelentőségű művészgéniuszok, akiknek az életművét már eddig is kívülről-belülről fújta a lelkes múzeumjárók serege. Például Leonardo da Vinci vagy Michelangelo Buonarroti. Róluk érdemes minden részletre kiterjedő, minden igényt kielégítő óriáskönyvet a piacra dobni.