A képi fordulat

A huszadik század végének egyik legnagyobb hatású művészettörténésze végre elérhetővé vált magyarul is. A szegedi egyetem fordítóműhelye meghívta egy előadás erejéig 2005-ben W. J. T. Mitchellt és magyarította a chicagói professzor néhány kulcsfontosságú írását. 

 

Megannyi Miss Marple

A két részt valóban úgy kell érteni, hogy két rész, vannak a nemzetközi hímzők, ők a szigorú Az öltés művészete címet viselik magukon és a kiállításukon, öltenek és művészek, és vannak a magyarok, az ő címük költőibb: Ahogy a varrócérna kerüli a gombot. A kiállítás szervezői valamiért ragaszkodnak hozzá, hogy tudatosítsák bennünk, ez nem költészet, hanem mese, a Vacka Rádió című mesesorozat egyik dalából van az idézet. 

 

Festőélet Magyarországon – 4.

Koncz Andrással beszélget Hernádi Miklós 

 

Rómától a romanikáig

A római művészet története követhetetlenül szövevényes. Eleve vegyes forrásból táplálkozott, hiszen a latin törzsek saját kultuszaikba hamar beillesztették az etruszk és görög elemeket; de mikor Róma világbirodalommá terebélyesedett, teljessé vált az esztétikai kakofónia. 

 

Szóltak a fiúknak, hogy mennek valami fesztiválra Woodstockba...

Seres László neve minden bizonnyal ismeretlen még a legtájékozottabb műértők körében is. Miskolcon nevelkedett, édesapja Seres János festőművész, a művésztelepen Kondor Béla és Lenkey Zoltán mellett, még szinte gyerekfejjel tanulta a rézkarc és a litográfia technikáját.

 

Márffy Ödön

A Corvina tavaly elkezdte újra kiadni a rendszerváltás előtti kismonográfia-sorozatát. Az érdeklődés nem fogyott irántuk, viszont a belső és a külső egyaránt pókhálóssá vált. A két újrafazonírozott klasszikus (Munkácsy, Csontváry) után itt egy vadonatúj kötet, Márffy Ödönről. 

 

Gróf Margitay Tihamér – aki a magyarok szalonjait festette

„érdemen felül dicsőítették, azután reprezentatívját látták benne annak a művésztípusnak, aki nem a művészetért, csak a közönség kegyeiért harcolt.” (1) 

 

Wanted – Csók István

Önámítás azt gondolni, hogy egy életmű az utókor számára a maga teljességében megismerhető. Ami távolról monolit tömbnek tűnik, az a figyelmes szemlélő számára feltárja valódi formáját, egy folytonos változásban lévő organizmust. Ilyen lélegző, pulzáló szerveződés minden festői életmű, térben, időben alakváltó tünemény. Alkotóelemei, maguk a művek, olykor rejtélyes és beláthatatlan utakat járnak be felragyogva, majd kihunyva. Némelyek folyvást láthatók, nemzedékek közös tudatát meghatározó ikonok, mások halvaszületett teremtmények, amelyek sosem lépik át a műterem küszöbét. Nagyobb részük azonban a jelenlét szürke mezőjében lebeg, leírások vagy reprodukciók raszterhálójában öltve testet, időszakos tárlatok gyorsan szétfoszló emlékképeiben bolyongva. 

 

t.error – Félelem és reszketés…? – Művek a média öngerjesztő folyamatáról

2008 őszén a Műcsarnok MenüPont galériájában láthattunk egy kiállítást t.error – a félelmed egy külső tárgy címmel, ami a médiában és a mindennapjainkban is egyre erősödő erőszak és terror pszichológiai hatásaira fókuszált. A kiállítás az eredeti kurátori koncepció csak egy kis szeletét, leginkább a videoműveket mutatta be. Ám a két kurátornak, Erdősi Anikónak és Hetesi Attilának a New York-i Magyar Év keretén belül sikerült az eredeti elképzelést is megvalósítania.

 

Kasztrációs félelmek, tetovált képek a falakon

Beszélgetés Tóth Ferenccel, a Gustave Moreau-kiállítás kurátorával 

 

A metzénás

A köztéri művészetről francia szemmel Jeff Koons kapcsán. Interjú 2009-ből Laurent Le Bon kurátorral, aki a cikk megjelenése óta a metzi Pompidou Központ éléről a szeptemberben újra megnyíló párizsi Picasso Múzeum vezetői székébe ült 2014. június 3-án.

 

Vonalak és fonalak

A hímzést az ókorban „tűvel festésnek” nevezték. Ebben megnyilvánult még az a szándék, hogy a hímzőfonal finom vezetésével – ami nagy türelmet, aprólékos figyelmet követel – ugyanazokra a babérokra törjenek, mint a sokkal könnyedébben kezelhető ecsettel dolgozó festők.

 

Vegyenek neonfestéket, feltalálták a legújabb művészeti stílust

A történelem és ezzel párhuzamosan persze a művészettörténet is túlértékelt tudomány. Az, hogy az ember visszatekintve mondja meg, mi történt a múltban, olyan arrogancia, amit legfeljebb futballkocsmákban tolerálnak. Már lezajlott eseményekről osztani az észt nem nagy kihívás. Mennyivel többet nyert volna a világ, ha a művészettörténészek előre figyelmeztetik például Van Goghot, hogy felesleges levágnia a fülét, mert hamarosan a világ legmenőbb művészeként fogják számon tartani. Híres képéhez bőven elég lesz az is, ha egyszerűen betekeri hallószerveit egy kendővel. A művészettörténészek azonban akkoriban is jobbára csak a múlttal foglalkoztak, így a világ szegényebb lett a Két táncosnővel az ölemben pezsgőzöm a Moulin Rouge-ban című Van Gogh-festménnyel, és nyilván még rengeteg további művel. 

 

Megkésett recenzió

Olvasom egy másik művészeti folyóirat körkérdésére adott válaszok között lapunk főszerkesztőjéét is. „A 2008-as év kiállításai, művészeti eseményei között melyik okozott az Ön számára csalódást és miért?” – késztet tűnődésre a konkurencia. „A legnagyobb csalódást a KOGART Ház Gulácsy-kiállítása okozta, de nem közvetlenül, hanem közvetve – felel a megszólított –, mert úgy tűnik, itt a magyar művészettörténész-szakma a másik oldalára fordult, és megint elmulasztotta a lehetőséget, hogy megvitasson egy kiállítást, ami felvetette a létező összes fontos kérdést. Kezdve azon: vajon melyik Gulácsy-mű igazi, folytatva azzal, hogy ez a kérdés miért is nem megválaszolható a jelen pillanatban, végezetül pedig a hivatalos és a műkereskedelmi művészettörténet-írás közti konfliktusok, az eddigi kutatások értékelésének kérdését.” 

 

Thonet

A modern építészet ikonja, Le Corbusier istenítette, úgy vélte, hogy egy olyan szék, amiből több kontinensen milliók fogytak el két rövid évtized alatt, az minden bizonnyal „nemes tárgy”. Pedig egy teljesen szimpla Thonet-székről beszélt csak: négy láb, egy körgyűrű, egy darabból készült íves karfa, plusz a nádazott ülőfelület. Teljesen egyszerű. A Thonet cég – a 19. századi bécsi IKEA – éppen ezzel lett híres, a biedermeier egyszerűséggel, amit a funkcionalitás, a strapabíróság és az olcsóság egészített ki.

 

Az új hely – Múzeumláz az ezredfordulón (1)

A kortárs muzeológiai közbeszédben az elmúlt évtizedet jellemző múzeumépítési hullám olyasfajta cunaminak tűnik, amit az amerikai építész, Frank O. Gehry által jegyzett Bilbao Guggenheim indított el. (2) Ez az érzet azonban feltétlen relatív. Perneczky Géza már 1991-ben is múzeumépítési boomról ír (3), vagyis egy tágabb fókuszú visszatekintésben a baszk főváros szerepe viszonylagossá válik. Mégis, ezzel együtt tényleg történt valami Bilbaóban, ez a valami azonban nem a funkció újrafelfedezéséhez és divatossá válásához, hanem az építészet és vele együtt az építész társadalmi szerepének megváltozásához köthető. (4) Az új múzeumok ugyanis elsősorban egy drámaian új jelenség, az építészetben az elmúlt tíz esztendő során kialakult sztárépítészet legfőbb képviseleti médiumaként váltak fontossá. 

 

Mesélnek a Műkincsek

A nagy múltú BÁV Zrt. tavaly tavasszal indította útjára a nagy sikerű Mesélnek a Műkincsek című előadás-sorozatot. A Bécsi úti központban tartott esti rendezvényeken eddig már szóba került a rejtélyes Seuso-kincs ügye, a műkereskedelemben felbukkanó zsidó szakrális műtárgyak, az antik fegyverek, P. Bak János festészete, a nemzetközi műkincspiaci trendek és az ellopott remekművek sorsa is.