Az impresszionizmustól a szecesszióig

A 19. század második fele, a modernizmus születése, Párizs diadala – egy agyonírt fejezet a művészettörténetben. Mit tud ehhez hozzátenni egy olasz népszerűsítő sorozat? A legegyszerűbb, ha felmondják a leckét, a pártütő párizsi szalonok történetétől kezdve a napsütötte pipacsmezőkön, a levágott művészfüleken és a japánmetszet-lázon keresztül a szecesszió különböző nemzeti elnevezéseinek felsorolásáig. Majd mindezt fűszerezi az akadémizmus finnyás ismertetésével.

 

A kilencedik évtized – Maria Lassnig-retrospektív, MUMOK, Bécs

„A belső történések, amelyek nem láthatóak, azok az igazán érdekesek.” (Thomas Bernhard)

 

A Karátsonyi-gyűjtemény és remekművei II. – Garas Klára 90. születésnapjára tisztelettel

A 19. századi magyar főúri gyűjtemények között mind gazdagságával, mind művészeti színvonalával kiemelkedett a Karátsonyi-gyűjtmény, amelyet az 1930-as években a család megromlott anyagi helyzete miatt elárvereztek. (1) A pompás képgyűjtemény egy része a nemzetközi műkereskedelembe került, más része pedig különféle hazai gyűjteményeket gazdagított tovább. A Magyarországon maradt művek hosszú évtizedek óta többnyire inkognitójukat megőrizve lappanganak, részben ismeretlenül, illetve hozzáférhetetlenül mind a nagyközönség, mind a szakkutatás számára. Írásunk apropóját az az örvendetes jelenség szolgáltatta, hogy az utóbbi években az egykori Karátsonyi-gyűjtemény több kiváló darabja is újra felbukkant. E művek kapcsán is érdemes néhány szót ejtenünk erről a saját korában méltán nagyra becsült, uralkodók érdeklődésére is számot tartó, mára azonban már jórészt a feledés homályába merült kollekcióról.

 

Újra otthon A Szent Család – Joachim Wtewael festményének vándorlása a 20. század viharaiban

Joachim Wtewael (1566–1638) holland festő A Szent család Szent Jánossal, Szent Erzsébettel és az angyalokkal című alkotásának a második világháború végén nyoma veszett Gothában. A kép 1987-ben bukkant fel Nyugat-Berlinben, 1991-ben Londonban, majd 1999-ben – a „gothai ítélet” nyomán – szerencsésen visszaérkezett türingiai otthonába.

 

Római művészet

Külsőre semmi különös, egy kötet a Taschen minisorozatából, címlapon a márványszemű Caesarral, egy rövid bevezető tanulmánnyal és pár műelemzéssel. Hogy is lehetne a római képzőművészet történetét elmesélni egy ilyen vékonyka füzetben? Pedig el lehet, méghozzá sodró és élvezetes stílusban.

 

Vértálak

A gyűjtő furcsa csodabogár. Néha olyan eldugott műfajra specializálja magát, ahová a hivatalos muzeológusok már nem is tudják követni, így magának kell feldolgoznia a vadászterületét. Egyeki-Szabó Tamás például a vértálak megszállottja, vagyis a késő középkori, német műhelyekben készült, domborított mintákkal ellátott réztányéroké.

 

Modern lakásbelsők

Somlai Tibor, az ismert lakberendező egyszer arra lett figyelmes, hogy egy belvárosi ház előtt harmincas évekbeli, jó állapotban lévő ajtókat (remek alpakka kilincsekkel) hajítottak ki egy konténerbe, a diófa szekrény beépített elemeivel és a falburkolat darabjaival együtt. Megszólalt a csengő a fejében: a húszas, harmincas évek örökbecsű modern enteriőrdarabjait a kihalás veszélyezteti!

 

A vizuális antropológia felé

„Ez a könyv a fotóról szól” – kezdi az első oldalon Bán András. És lélekben nagyon egyetértünk a témaválasztással, hiszen ismerjük a magyar fényképezés világsztárjait, Kertésztől Capáig. De a szerző rögtön így folytatja: „A fotográfiáról nincs már mit mondani.” Egy kis meglepetés!

 

Láthatatlan szálak gubanca – Tilo Schulz: Ghost Rider (Szellemlovas)

A lipcsei születésű művész kiállítása cseppet sem közönségbarát – viszont inspiratív és érdekes.

 

Anton Corbijn ikonjai

A fotósok művészi nagysága leginkább akkor domborodik ki, amikor az idő már kínál némi rálátást. Anton Corbijn egy holland kisvárosból indult felfedezőútjára, amely út már ma is egy fenséges életmű hatalmas anyagával kápráztatja el a látogatót – bár a Corbijn-univerzum javában tágul, amit látunk, már ma lenyűgöző.

 

Charles Foster Kane, az Aranypolgár, London zárkózott Medicije, avagy a művészvilág Gordon Gekkója? – Charles Saatchi

Saatchi időről időre közkedvelt témájává válik a médiának. Mindenféle médiumnak: a tévétől a komoly napilapokon át a bulvársajtóig. Egy időben rengeteg kritika érte, mostanában pedig azt kérdezgetik, vajon milyen lenne a brit kortárs művészeti élet nélküle, létezne-e egyáltalán? Egyesek azt is felvetik, hogy talán a Tate Modern létrejötte is az ő tevékenységének közvetett eredménye. Az tény, hogy az 1997-ben Saatchi fiatal brit művészeiből (YBAs-Young British Artists) megrendezett Szenzáció (Sensation) c. kiállítás a londoni Royal Academyn sok mindent megváltoztatott.

 

Jó reggelt szimfónia

Azzal a kellemetlen érzéssel sétálgatok az Iparművészeti Múzeumban, hogy nem tudom, mit akarjak. Melyik a rosszabb? Ha ők néznek teljesen hülyének vagy ha ők maguk a teljesen dilettánsok. Szélhámosok vagy tehetségtelenek? Minő nemes dilemma.

 

Cittá aperta – Tavaszi zsongás Rómában

Roberto Rossellini 1945-ös filmje, az Open Cityként ismert neorealista alkotás, a Cittá aperta (magyarul Róma, nyílt város) adta a cím ötletét a 2009-es római képzőművészeti vásár rendezőinek. A filmtörténet kedvelt helyszínén, az egykor Mussolini legendásan megalomán városrendezési elvei alapján felépített EUR negyedben 70 kiállítóval lezajlott kortárs művészeti eseményen magyar galériák is képviseltették magukat.

 

 

Kiűzetés a paradicsomból – Kulináris élvezetek és apokalipszis a leóni MUSAC-ban

A leóni kortárs művészeti múzeumot eleinte csak mint építészeti objektumot vizsgáltam, megállapítva, hogy a Luis Mansilla és Emilio Tunon tervezte komplexum színes, extravagáns, ugyanakkor mértéktartó. Érthetően tüntették ki 2007-ben a Mies van der Rohe-díjjal. Csak akkor kezdtem gyanakodni, hogy a közeli katedrális ólomüveg ablakainak színében játszó épületnek élettani hatásai is vannak, amikor a főkurátor, Agustin Pérez Rubio a múzeumi étterem VIP-emeletén fogadta az újságírókat.

 

Az urbinói Raffaello

Raffaello, a pápai udvar ünnepelt festőfejedelme, a római maniera grande megalkotója, most visszatér szülőföldjére, egészen pontosan az urbinói Montefeltrók egykori sasfészkében üzemelő képtárba. Az olasz kisváros múzeuma hatalmas kiállítással tiszteleg a reneszánsz géniusz nagysága előtt, összegyűjtve Urbinóhoz kapcsolódó alkotásait.

 

„Jót írtál rólam, János”

2009. június 3-ig
„Közel száz éve már, hogy a művészek alapvetően megváltoztatták a véleményüket a művészet tárgyáról. Korábban, sok száz éven keresztül a természeti látvány minél pontosabb leképezése volt a művészet látszólagos tárgya. Amikor ezt a fényképezőgép láthatóan és pontosan elvégezte, az alkotók a világ egészéről alkotott véleményük ábrázolását helyezték a középpontba. A művek és nézőközönségük között hasadék keletkezett, amely lassan egész szakadékká mélyült. Ezen a szakadékon kíván a most induló kabinetkiállítás-sorozat pallót építeni” – írja Geskó Judit, a sorozat kurátora, aki első kortárs kiállítóként a most 70 éves Jovánovics Györgyöt kérte fel.

 

A nagy élet – Mi Vida – Menny és pokol a Műcsarnokban

Kortárs képzőművészeti kiállításra valószínűleg csak nagyon kíváncsi emberek járnak; olyanok, akiket érdekel, hogy mások mit gondolnak életről, halálról, mennyről, pokolról, és ezeket a gondolatokat hogyan fogalmazzák meg a kortárs képzőművészet nyelvén. Alapvetően és értelemszerűen az egyes művekre lehetnének kíváncsiak, de manapság már nehezen választható szét a fa és az erdő, azaz a művek jelentése csak a kiállítás nagyobb kontextusa nyomán bontakozik ki vagy tűnik el.