Eat Art - Daniel Spoerri gasztronómiai bankettje

Avantgárd konyha; ehető műalkotások; végeérhetetlen gasztro-happening. – Daniel Spoerri Eat Artjának általában ez a provokatív és sikkes oldala nyeri el a közönség figyelmét. Ám a düsseldorfi, 1968-ban megnyílt Restaurant Spoerri, az 1970-es Eat Art Galéria és az Eat Art bankettek korántsem a jóléti társadalom bohém igényeinek kiszolgálását tűzték ki célul. Éppen ellenkezőleg: Spoerri az „örökkévaló érték, az emészthetőség, a művészet változásai, a művészet mint fogyasztói termék” problémáit vizsgáló mozgalma, mely kiterjed „a legváltozékonyabb dologra, ami csak létezik: arra, ami ehető”, a (művészet-)fogyasztói társadalom kritikája mellett – „az vagy, amit megeszel…” – inkább a gasztronómiai kultúrában (is) állandósult társadalmi tabuk vizsgálatában és megkérdőjelezésében jeleskedik. Az Eat Artnak ez az oldala csak előtörténetének ismeretében válik hozzáférhetővé.

 

Brainstorming, avagy kriminális és szabad asszociációs ötletelés a közgyűjtemények fotóhasználati jogairól

A jogszabályok útvesztőjében fontos elvi, szinte banális kérdés, hogy mihez is van joga, mi is a kötelessége az adóforintokból a nemzeti közkincs megőrzésére létrehozott és működtetett hazai közgyűjteménynek és az ott dolgozó szakembereknek. Fontos kérdés/érdek a folyamatos finanszírozási problémákkal küzdő intézmények életében, hogy a náluk lévő „vagyon” hasznosítására milyen módszerek alkalmazhatók és ezen megoldások alkalmazásával hogyan lehet javítani az intézmények működésének feltételein. A kérdés – bármilyen irányból közelítünk – sok aspektust és számos súrlódási felületet generál, hisz ahány érdek, annyi ésszerűnek tűnő megoldás létezik. Egy dolog azonban tény: a magyar közgyűjtemények irányítói sem térhetnek el az érvényes jogi instrumentumoktól, illetve nem szerencsés, ha a saját érdekeikre görbítik a különféle, néha gumicsontként is értelmezhető jogszabályi kereteket. A múzeumok gyűjteményeiben őrzött tárgyakhoz kapcsolódó fotóhasználati jogok esetében úgy tűnik, valóságos brainstorming, ötletroham tombol, amelynek lényege: mindent lehet, ami jónak tűnik. Persze nem biztos, hogy ami rövid távon jónak tűnik, az hosszú távon hasznos vagy korrekt is.

 

Múzeumgeológia

Arcképcsarnok, Modern Képtár, Nemzeti Képtár, Nemzeti Galéria – a magyar országos képtár születésének szövevényes története. Sinkó Katalin a Galéria évkönyvében dolgozta fel a hazai múzeumhistória fejezeteit. Európai hírű szaktudósok, csőlátású pártpolitikusok, közönségkedvenc kiállítások és vastag katalógusok, a tudomány- és intézménytörténet szereplői, vagy inkább mára már néma tanúi kelnek új életre és beszélik el a Nemzeti Galéria Kik vagyunk,  honnan jöttünk-jét, egyelőre még a Merre tartunk? nélkül.

 

Nőművészet vagy nőművészek? A Centre Pompidou új állandó kiállítása

Tavaly májusban rendhagyó tárlat nyílt Párizsban a Beaubourgban elles@centrepompidou címmel. A koncepcióból két dolog világos már elsőre is: csak női kiállítókkal találkozhatunk és kizárólag olyan darabokkal, amelyek a múzeum gyűjteményéből valók. 
 

 

Kínai táj, japán ecsettel - Tajvani koktél

Már az utcakép is kaotikus: mintha egymásra tolták volna a szegényes, földszintes bádogviskókat, a két-három szintes téglaházakat, a trópusi virág külsejű, színpompás templomokat és a hatalmas felhőkarcolókat. Az egzotikus Tajvan a művészetkedvelőknek is hasonló izgalmakat tartogat: kínai táj japán ecsettel festve, globális csúcstechnológiával felvértezve. Buddhista templomok és Starbucks-kávézók, a Tiltott Város kincsei és digitális videók, tradicionális kalligráfia és globális műtárgypiac. Úti benyomások – a Kína árnyékában is virágzó – Tajvan szigetéről.

 

A kép lelke, avagy az animáció diadala

„Már rég nem festők alakítják az eszményi képeket: az új médiumban ez a rendező, az operatőr vagy a vágó teljesítménye.”
Most, hogy az animáció az egyik vezető kortárs művészeti műfajjá emelkedett, nézzük, születésénél hány magyar bábáskodott. Műfajtörténeti alapvetés és a kutatási irányok kijelölése mellett rengeteg érdekes adalék a következő oldalakon a Bauhaus szín-fény-hangjátékaitól a Disney-alternatíván keresztül egészen a Ludwig Múzeum legújabb szerzeményéig. 

 

 

Döglött akták - Ki vágta le Van Gogh fülét?

A tavalyi év nagy művészettörténeti szenzációja volt Hans Kaufmann és Rita Wildegans Van Gogh füle – Gauguin és a némasági fogadalom című könyve. A német kutatópáros új elméletet dolgozott ki a legnagyobb közönségkedvenc, Van Gogh borotvás öncsonkításáról. A botránykönyv szerint ugyanis nem ő maga, hanem festő barátja, Gauguin vágta le Vincent fülét, és nem is borotvával, hanem egy párbajtőrrel! A meglepő elméletet rögtön felkapta a sajtó, de lehet-e tisztán látni a festő alakját körbelengő évszázados ködben? Az új megvilágításban: Szentek Élete, intermittens porphyria, a délfrancia Japán, homoerotikus vonzalom és Gauguin kiélezett tőre.

 

 

Yes, Gertrúd!

Úgy tűnik, Markója Csilla előző számunkban közölt Nádas-esszéje iskolát teremtett, vagyis inkább elindította a művészettörténészek lázadását. Nincs hűvös távolságtartás, előtérbe kívánkoznak a személyes emlékek, az ide-oda kalandozó gondolatok. Lássuk, mi tombol a kutató művészettörténész fejében a poros papírok, megsárgult fotók rendezgetése közben. Olvasni mindenesetre élvezetesebb, mint szigorú szakszövegeken átrágnia magát az embernek.

 

Artfair-helyzet - Profilt tisztít és speciális kiállítással jelentkezik a Budapest Artfair 2010

Profilt tisztít és speciális kiállítással jelentkezik a Budapest Artfair 2010.
Idén november 25 és 28 között ismét a Műcsarnokban lesz az egyetlen átfogó hazai kortárs művészeti vásár, de ami új: kizárólag modern és kortárs képzőművészettel. Kiállítói egyfelől a vezető hazai kortárs galériák  - mint például az acb, a Vintage, a Deák Erika Galéria, a Várfok és a Dovin, akik létrehozták a Magyar Kortásművészeti Galériák Országos Egyesületét, a hatékonyabb együttműködés reményében.

 

"Márffy is azt mondta: a képeknek forogniuk kell"- interjú Szekeres Annával, a Qualitas Galéria volt vezetőjével

Azt mondja, húszezer műtárgyat adott el életében, és arra büszke, hogy ezek közül soha egyetlenegyet sem hoztak vissza neki. Akkor lett műkereskedő, amikor ilyen foglalkozás szinte még nem is létezett Magyarországon, és akkor szállt ki az üzletből, amikor a műtárgypiac éppen a topon volt. Szekeres Anna a Centrál Kávéházban ad randevút az interjúhoz, amikor belép, azonnal talál ismerőst, akivel gyorsan vált néhány mondatot, majd egy kávé és egy gyümölcslé mellett két órán át mesél a kezdetekről, a „régi szép (műkereskedelmi) időkről”.

 

Lucian Freud és a műterem

A 88. életévében járó Lucian Freudnak, a kortárs figuratív festészet világhírű képviselőjének életművéből látható egy bőséges válogatás a párizsi Pompidou Központban, több mint kilencszáz négyzetméteren. Nevéből sejthető, hogy a Berlinben született, majd tizenévesen családjával Londonba menekülő képzőművész Sigmund Freud leszármazottja, egészen pontosan az unokája.

 

A londoni Eiffel

A Nagy-Britanniában élő dúsgazdag Anish Kapoor hamarosan egy újabb rekordot mondhat magáénak: ő tervezheti a szigetország legmagasabb szobrát. Március legvégén Boris Johnson londoni polgármester és egy acélipari vállalat igazgatója, Lakshmi Mittal társaságában bemutatták az indiai származású képzőművész terveit a 2012-es Olimpia Park számára.
 

 

Újra felfedezték László Fülöpöt Londonban

A londoni Nemzeti Arckép Galéria bemutatja a maga korában nemzetközi hírnévnek örvendő portréfestő, László Fülöp műveit, az 1912–27 közötti periódusra fókuszálva. László Fülöpöt, vagy ahogy később nevezte magát, Philip de Lászlót egész élete a portré műfajához kötötte.
 

 

Borsos József mint fényképész

Nem járhatott messze az igazságtól William M. Ivins, amikor 1952-ben megjelent, s alig ötven év elteltével A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció címmel magyarra is lefordított könyvében feltételezte, hogy 1800 és 1900 között több sokszorosított kép keletkezett a világon, mint a korábbi időszakokban összesen. A 19. század közepétől, a rotációs nyomdagép feltalálásától az illusztrált könyvek, folyóiratok, újságok mindennapi fogyasztási cikké váltak.
 

 

Eat Art - Daniel Spoerri gasztronómiai bankettjei

Avantgárd konyha; ehető műalkotások; végeérhetetlen gasztro-happening. – Daniel Spoerri Eat Artjának általában ez a provokatív és sikkes oldala nyeri el a közönség figyelmét. Ám a düsseldorfi, 1968-ban megnyílt Restaurant Spoerri, az 1970-es Eat Art Galéria és az Eat Art bankettek korántsem a jóléti társadalom bohém igényeinek kiszolgálását tűzték ki célul. Éppen ellenkezőleg: Spoerri az „örökkévaló érték, az emészthetőség, a művészet változásai, a művészet mint fogyasztói termék” problémáit vizsgáló mozgalma, mely kiterjed „a legváltozékonyabb dologra, ami csak létezik: arra, ami ehető”1, a (művészet-)fogyasztói társadalom kritikája mellett – „az vagy, amit megeszel…” – inkább a gasztronómiai kultúrában (is) állandósult társadalmi tabuk vizsgálatában és megkérdőjelezésében jeleskedik. Az Eat Artnak ez az oldala csak előtörténetének ismeretében válik hozzáférhetővé.
 

 

Szobrászélet Magyarországon 2. - beszélgetés Ézsiás Istvánnal

Ézsiás István munkálkodását figyelve, két dolog tűnhet a szemünkbe: műveinek címében nagyon gyakran tiszteleg a modernizmus úttörői előtt, illetve az általa szervezett közös szobortárlatok Magyarország (és a világ) számos csücskébe eljutottak. Szenvedélye a csoportos megmutatkozás, ezúttal azonban hadd halljunk most az egyetlen és egyéni Ézsiás Istvánról!

 

Esztétika és politika

A Műcsarnok kortárs művészetelméleti füzetsorozata újabb taggal bővült. Ezúttal a francia politikai filozófia nagy veteránja, Jacques Rancière egy 2000-es tanulmánya került terítékre. Rancière a hatvanas évekbeli párizsi új baloldallal indult, a strukturalista marxizmus képviselőjeként, Althusser fegyverhordozójaként. Majd kiépítette saját politikai teóriáját, ami – értő tolmácsolója, Slavoj Žižek szerint – a jelenkori zavarodott baloldal számára még ma is iránymutató koncepció az ellenállás gyakorlására.

 

Magyar bútorok 1920-1948

Amikor a KÉVE szellemi atyja Szablya-Frischauf Ferenc az 1910-es években lakásművészeti-tervezés órát tartott, azt kérte harmadéveseitől, hogy tervezzék meg egy munkás, illetve egy kishivatalnok hallját, ami – a korszak egyre kisebbedő lakásaival számolva – egyúttal a lakószoba és az ebédlő funkcióját is betölti. Kiss Éva művészettörténész remek összefoglaló munkájában egy egészen rövid, mintegy szűk harminc évet felölelő időszak bútorterveit és tervezőit mutatja be.
 

 

Hieronymus Bosch

Nem könnyű a középkori ember lelkivilágának megértése, sok száz év és sok száz paradigmaváltás választ el minket tőlük. John Vermeulen, a történelmi és sci-fi ponyváiról ismert, nemrég elhunyt holland szerző nem is sokat vesződött vele Hieronymus Boschról írt regényében. Adott egy minden ízében a középkorhoz kötődő festő, akinek munkásságát lehetetlen elválasztani a 15. század véres sárból és hófehér áhítatból kevert világától, a groteszk vízköpők, a skolasztikus példázatok és a képzeletgazdag misztika valóságától.

 

183 ezer hiányzó orosz műtárgy

2006-ban robbant a bomba: egy kurátor ötmillió dollár értékben csempészett ki 19. századi ékszereket és ikonokat az Ermitázs kőkorszaki eszközökkel védett raktáraiból. (Artmagazin 2006/4. 24.) Az egyre szaporodó muzeológus tolvajok miatt Putyin elnök teljes körű állami leltárhadjáratot rendelt el. A vizsgálatot követően idén februárban születtek meg az eredmények.