Egy talált kép

Egy talált kép "megtisztítása"

1937. november 25-én az Ernst Múzeumban emlékkiállítás nyílt az éppen tíz évvel azelőtt elhunyt Rippl-Rónai József munkáiból. A tárlaton, amelyet (a katalógus belső címlapja szerint „özv. Rippl-Rónai Józsefné és az Ernst Múzeum felkérésére") Petrovics Elek rendezett, a művész 178 alkotása került egy hónapra (december 26-ig) a közönség elé, hogy — mint azt maga Petrovics írja a füzet előszavában — „rendkívül gazdag œuvre-jének válogatott darabjaival" úgy mutassák be a festőt, hogy a közönség „hozzá méltó képet" kapjon Rippl-Rónai „tehetségéről és művészi jelentőségéről".
 
 
Itt Márffy Ödön...

Itt Márffy Ödön...

Impozáns megjelenésû könyv, olyan, amit szívesen lapozgat az ember. Sok-sok adat, lábjegyzet, tudományos hivatkozás, idézet stb. teszi az elsô pillantásra is hitelessé a tudomány számára, emellett a kiváló minôségû színes reprodukciók és számos érdekes dokumentumfotó miatt válik élvezhetôvé azok számára is, akik fôleg a látvány kedvéért vesznek kezükbe egy mûvészeti könyvet.

 
Szingapúri Biennálé 2006 - Belief

Szingapúri Biennálé 2006 - Belief

Az apró, ám lendületesen növekvő ázsiai városállam az idén ősszel nemcsak az aktuális gazdasági összejöveteleknek, mint az IMF és a Világbank találkozó adott helyet, hanem kiemelt figyelmet szentelt a kortárs képzőművészeti szcéna bemutatásának is. Köszönhető ez annak a felismerésnek, hogy a sikerorientált kormányzat immár fantáziát lát és profitot remél az ún. kreatív ipar fejlesztésétől, amelynek elengedhetetlen feltétele a szigetország beillesztése a nemzetközi művészeti nexusba. 
 
 
Morzsái az eltörött világkalácsnak

Morzsái az eltörött világkalácsnak

A metrón rohanva átfutom Lesznai Anna életrajzát, zárásig van még három órám, csak elég legyen, sebtében váltok egy diákjegyet 180 forintért, engedélyt szerzek a fotózáshoz, még arra is marad egy percem, hogy a múzeum könyvesboltjában körülnézzek: sajnos a kiállításhoz semmi katalógus! Most azon gondolkozom, hogy én, egyszerű halandó – és szerintem rajtam kívül még vannak így egypáran – néhány órája azt sem tudtam, hogy megboldogult Lesznai Annával már nem fogok tudni a képzőművészetéről, vagy iparművészetéről, vagy miről is, személyesen beszélgetni, több tudáshoz az Art shop sem igyekezett segíteni. De ami késik, nem múlik, immár jegyzetekkel felszerelkezve vágok át a nyolc állandó és tizenhat időszaki kiállításon, hogy végre kétteremnyi mennyiségben zúduljanak rám az új információk. Az ajtóban kék lepkés tarisznyát nyom kezembe a barátságos teremőr úr, ez múzeumpedagógiai kellék, van benne zsírkréta meg filctoll, hogy a lurkók lemásolhassák a 3x3 méteres falikárpit kacskaringós-szecessziós indáit, ha esetleg kedvet kapnának. A sikerélmény nem garantált, de a tarisznya kedves.

 
MODEM

MODEM

Miközben a vidéki múzeumok utóvédharcaikat vívják a költségvetési szigor képében érkezô enyészettel, helyenként visszájára fordul a keserű rend, s új intézmények születnek szinte a semmiből az önkormányzatok bábáskodó kezei között. De a politika csak segéderő. A déli és a keleti végeken (egészen pontosan Pécsett és Debrecenben) születő új kezdeményezések mögött ugyanis egy magánszemély áll: Antal Péter műgyűjtő. A neves debreceni ügyvédet egész kisgyermekkorától kezdve bűvkörében tartja a műgyűjtés. Szenvedélyét nagyapjától, Lusztig Sámueltől örökölte, aki még a századelőn rakta le az Antal–Lusztig-gyűjtemény alapjait.

 
Je cherche un millionaire…

Je cherche un millionaire…

Vagyis „milliomost keresek”, énekli La Mistinguette, a Piaf előtti nemzeti intézmény, és mi tagadás, szívemből szól. Noha már régóta nem Párizs a világ közepe, erről a franciáknak láthatólag nem szólt senki, úgyhogy ha el is indultak a velencésedés útján – és Tokióból vagy Hongkongból nézve bizonyára így van –, ennek látható jelei még jól kendőzhetők. Mindenesetre a szépségiparból vett megoldások jól működnek egyéb területeken is: Párizs kicsit lehasznált arculatát teljesen felfrissíti egy olyan ötlet, mint amilyen a Fiac, vagyis az évente megrendezésre kerülő kortárs művészeti vásár rendezőinek agyából pattant ki, nevezetesen, hogy újra birtokba veszik a Párizs aranykorára emlékeztető Grand Palais-t, mint a kiállítás egyik helyszínét, visszavezetve ezzel az élő, mozgásban lévő művészetet és műkereskedelmet a kicsit elmúzeumosodott, elturistásodott Szajna-parti részre.

 

"Shopping is an art..."

Idén negyedszer rendezték meg a londoni Frieze Art Fairt. Én is felkerekedtem hát, hogy megnézzem az október 12-15-ig látható vásárt. A Regent's Parkban felállított sátorban megvalósuló „kipakolást" azonban nem azzal a céllal hozták létre szervezői, hogy ott pusztán nézegessünk — persze ezt gyanítjuk már egy ideje —, hanem azért, hogy vásároljunk. Lehetőleg gyorsan, nem dilemmázgatva. Ezért nem árt, ha már határozott elképzeléssel érkezünk, hiszen nagy valószínűséggel úgyis megkapjuk, amit keresünk, legfeljebb nem pont ugyanazt, de hát ennyi flexibilitás kell a jó közérzethez. És hogy tényleg ne raboljon el túl sok időt életünkből ez az akció, arról a vásár rendezői gondoskodnak is. Ha ide belépünk, hamar haza akarunk majd menekülni vágyaink tárgyával, otthonunkban úgyis lesz időnk élvezni jótékony hatásait.
 
 
Látogatóban Deim Pálnál

Látogatóban Deim Pálnál

Lugosi Lugo László fotóival

 
MEMENTÓ '56

MEMENTÓ '56

Rieder Gábor összeállítása

 
Tanárok a Képzőművészeti Egyetemen IX. -  Sugár János

Tanárok a Képzőművészeti Egyetemen IX. - Sugár János

Néhány hónapja, egy szeles áprilisi szerdán, pár perccel este nyolc előtt két barát a Forsch Botond kiállítás előkészületei kapcsán látogatott el a Képíró utcába, a Fiatal Képzőművészek Stúdió-Galériájába. Mielőtt becsapódott volna mögöttük az ajtó – élve az alkalommal, hogy a kiállítóterem ebben a szokatlan órában is látogatható – egy malteros nadrágú alak is besurrant utánuk a szomszédos építkezésről. Mint mondta, pusztán arra volt kíváncsi, hogy mire használják az utcára néző ablakra erősített és alulról egy-egy farúddal megtámasztott, leginkább egy felnagyított villanykapcsolóra emlékeztető két tárgyat.

 
R. a túlnépesedésről gondolkodik/álmodik

R. a túlnépesedésről gondolkodik/álmodik

Mi a művész, a művészet szerepe mostanság a világban, vagy saját házunk táját söprögetve itt minálunk? Ez a sokszor feltett „mi dolgunk a világban” típusú klasszikus felvetés minden alkotó embert foglalkoztat, még ha banálisnak érezzük is. Mert a minket körülvevő kulturális1, társadalmi, politikai, gazdasági közeg, az életvitel, az etnikai, vallási tradíciók, a genetikai tényezők, az oktatás, neveltetés kijelölnek ugyan egy gondolkodási pályát, de az ember azért mégiscsak feltesz magának kérdéseket, még a spontán ötletekkel kapcsolatban is. A művészet valamikori különböző funkcióiba most ne menjünk bele; csak egyet említenék meg, amely El-Hassan Róza kiállítása kapcsán felvetődhet: az a bizonyos tükör, amelyet a társadalom elé tart. Akarja-e a honi társadalom, a politika, a döntéshozók, hogy a művész a saját eszköztárával lokális és globális problémákat vessen fel, megmutasson, gondolkodásra, állásfoglalásra késztessen, ne adj’ isten rákérdezzen kényes kérdésekre, figyelmeztessen hibás döntésekre, veszélyes szituációkra?

 
A hold jegyében

A hold jegyében

Háromszáz művész körülbelül ötszáz könyve — hogyan lehet erről egy folyóirat oldalain beszámolni? Ha azzal kezdem, amit már a címben is megpendítettem, nevezetesen, hogy a kiállított anyag már csak azért is tetszett, mert a művészkönyvekből egyfajta holdfény-szonáta varázsa áradt, akkor — úgy tűnik — veszni hagyom az utolsó lehetőséget is arra, hogy komolyan vegye valaki a mondandómat. Pedig, úgy érzem, mégis ezt az utat kell járnom. Nem számoltam meg, de az volt az összbenyomásom, hogy a kiállító művészeknek közel a fele asszony. Tudjuk, ez az arányok állandó javulása ellenére sem jellemző a képzőművészeti kiállításokra. És még egy megfigyelés: a kiállított művek szinte kivétel nélkül hangsúlyozottan kézi munkák. Nagy gonddal és odafigyeléssel, sőt szeretettel kivitelezett egyedi alkotások, melyeknek egyik igen fontos komponense az az érzelmi többlet, ami — bár anyagban realizálódik — tulajdonképpen mégsem anyagi természetű, hanem az idő dimenziójából merítve gazdagítja és vonja be különös patinájával és személyes közvetlenségével a tárgyakat. 
 
 
Sikertörténet - a STRABAG-díj 10 éve

Sikertörténet - a STRABAG-díj 10 éve

A hazai kortárs művészetet támogató cégek mezőnyéből biztos dobogós a STRABAG – nem is az évente erre költött összeg miatt, bár az sem csekély – hanem a koncepciózus munka és a rang miatt, amit a 10 éve létrehozott festészeti díj elnyerése jelent. A mostani rang előfeltétele volt persze, hogy a díjat olyan valaki gondozza – Pinczehelyi Sándor –, aki maga művész, de tanít is, rajta tartja a szemét a fiatalokon, és önzetlenül dolgozik a legtehetségesebbek felkutatásán. Aztán az is kellett, hogy mindenféle nagyhatalmú „hozzáértő” helyett a díj odaítélését egy megkérdőjelezhetetlen szaktekintélyekből álló kuratóriumra bízzák, amelynek évekig Néray Katalin, Kovalovszky Márta és Hegyi Lóránd voltak a tagjai – és ami 2005-ben Jerger Krisztina és Petrányi Zsolt személyével bővült, majd Hegyit Készman József helyettesítette. (Elképzelhető, hogy Petrányi és Készman nem örül a díjkiírás feltételeinek, vagyishogy csak festménnyel lehet pályázni, nyilván szívesen teret adnának a más médiumokkal foglalkozó művészeknek, viszont az eredeti kiírás ebben konzervatív.)

 
A sors mint gravitáció

A sors mint gravitáció

Pár napja láttam a Sandra Bullock főszereplésével készült Gravitációt. Valamiért azt hittem, egy szerelmi történet lesz George Clooneyval, de Clooney viszonylag az elején eltűnik az űrben, és a maradék nyolcvan perc magányos, folyamatos túlélési küzdelem. Egy rohamosan amortizálódó űrbázison vagyunk, a kellemes hangú földi irányítással megszűnik a kapcsolat, irdatlan erővel jön az űrszemét, elfogy az oxigén, elfogy az üzemanyag, hányinger van és egy kizárólag kínai feliratokkal ellátott vezérlőtábla. Tízpercenként merül fel: oké, onnan látni, ahogy felkel a nap a Gangesz felett, meg csend van, de hogy lehetséges ezt a szakmát szabad akaratból választani?
 
 
Csirkecsonttól a vasbetonig

Csirkecsonttól a vasbetonig

A Ludwig Múzeumban most minden különösebb kommentár nélkül áll Pátkai Ervin Katedrális című szobra, 1964-ből. Zavarba ejtő, méretével nem, csak formavilágával idézi az égbolt felé nyújtózkodó gótikus székesegyházak szakrális teret határoló áttört falszerkezetét. A kisplasztika valójában tanulmány azokhoz az épületméretű vasbeton szobrokhoz, amelyek megalkotásával Pátkai a hetvenes évekre széles körű elismertségre tett szert Párizsban. De mindez itthon csak kevesek előtt ismert: Pátkai életműve Magyarországon a szűk baráti és szakmai közönség körein kívül hosszú évtizedekig ismeretlen maradt.
 
 
Nizsinszkij – A faun játék (2.rész)

Nizsinszkij – A faun játék (2.rész)

Megelevenednek a görög vázarajzok. Vagy lehet, hogy inkább valami egyiptomi relief?

 
A pálya lejt

A pálya lejt

Chagall, aztán Ámos. Kétféle sors, kétféle művészet. A kérdés, ami a Nemzeti Galéria nagyszerűen kialakított, kiállításokra végre maradéktalanul alkalmassá tett emeleti tereiben felmerül: van-e értelme Ámost magyar Chagallként emlegetni? Szerzőnk válasza: nincs.
 
 
Az új Ádám meghódítja a világot

Az új Ádám meghódítja a világot

Érdekes, milyennek képzelték a jövő férfiúját a 20-as években: nagyon nagy gonddal válogatja össze ruhatárát, rendszeresen foglalkozik vele fodrász, manikűrös (biztos pedikűrös is, ha sokat kell állnia vagy mennie ebben a cipőben), sétálgat az aszfalton és nem nagyon társalog. Szerencsénk, hogy ezt megúsztuk, de azért nem árt tudni, hogy jobb körökben ő ma a legismertebb magyar
 
 

"Milliónyi ember – egy közös álom"

2013. szeptember 27-én a belga királyi pár és több száz hazai és külföldi meghívott jelenlétében, látványos külsőségek között nyílt meg Antwerpen új múzeuma, a Museum Red Star Line, amely nem csupán egy amerikai és belga vállalkozók által (eredetileg olajszállítás céljából) alapított tengerhajózási társaság történetét mutatja be, hanem mindenekelőtt annak a több milliónyi embernek kíván örök emléket állítani, akik 1873 és 1934 között a Red Star Line valamelyik járatával annak reményében utaztak Antwerpenből New Yorkba, hogy az Újvilágban majd egy jobb és biztonságosabb élet vár rájuk.