Impozáns megjelenésû könyv, olyan, amit szívesen lapozgat az ember. Sok-sok adat, lábjegyzet, tudományos hivatkozás, idézet stb. teszi az elsô pillantásra is hitelessé a tudomány számára, emellett a kiváló minôségû színes reprodukciók és számos érdekes dokumentumfotó miatt válik élvezhetôvé azok számára is, akik fôleg a látvány kedvéért vesznek kezükbe egy mûvészeti könyvet.

A metrón rohanva átfutom Lesznai Anna életrajzát, zárásig van még három órám, csak elég legyen, sebtében váltok egy diákjegyet 180 forintért, engedélyt szerzek a fotózáshoz, még arra is marad egy percem, hogy a múzeum könyvesboltjában körülnézzek: sajnos a kiállításhoz semmi katalógus! Most azon gondolkozom, hogy én, egyszerű halandó – és szerintem rajtam kívül még vannak így egypáran – néhány órája azt sem tudtam, hogy megboldogult Lesznai Annával már nem fogok tudni a képzőművészetéről, vagy iparművészetéről, vagy miről is, személyesen beszélgetni, több tudáshoz az Art shop sem igyekezett segíteni. De ami késik, nem múlik, immár jegyzetekkel felszerelkezve vágok át a nyolc állandó és tizenhat időszaki kiállításon, hogy végre kétteremnyi mennyiségben zúduljanak rám az új információk. Az ajtóban kék lepkés tarisznyát nyom kezembe a barátságos teremőr úr, ez múzeumpedagógiai kellék, van benne zsírkréta meg filctoll, hogy a lurkók lemásolhassák a 3x3 méteres falikárpit kacskaringós-szecessziós indáit, ha esetleg kedvet kapnának. A sikerélmény nem garantált, de a tarisznya kedves.

Miközben a vidéki múzeumok utóvédharcaikat vívják a költségvetési szigor képében érkezô enyészettel, helyenként visszájára fordul a keserű rend, s új intézmények születnek szinte a semmiből az önkormányzatok bábáskodó kezei között. De a politika csak segéderő. A déli és a keleti végeken (egészen pontosan Pécsett és Debrecenben) születő új kezdeményezések mögött ugyanis egy magánszemély áll: Antal Péter műgyűjtő. A neves debreceni ügyvédet egész kisgyermekkorától kezdve bűvkörében tartja a műgyűjtés. Szenvedélyét nagyapjától, Lusztig Sámueltől örökölte, aki még a századelőn rakta le az Antal–Lusztig-gyűjtemény alapjait.

Vagyis „milliomost keresek”, énekli La Mistinguette, a Piaf előtti nemzeti intézmény, és mi tagadás, szívemből szól. Noha már régóta nem Párizs a világ közepe, erről a franciáknak láthatólag nem szólt senki, úgyhogy ha el is indultak a velencésedés útján – és Tokióból vagy Hongkongból nézve bizonyára így van –, ennek látható jelei még jól kendőzhetők. Mindenesetre a szépségiparból vett megoldások jól működnek egyéb területeken is: Párizs kicsit lehasznált arculatát teljesen felfrissíti egy olyan ötlet, mint amilyen a Fiac, vagyis az évente megrendezésre kerülő kortárs művészeti vásár rendezőinek agyából pattant ki, nevezetesen, hogy újra birtokba veszik a Párizs aranykorára emlékeztető Grand Palais-t, mint a kiállítás egyik helyszínét, visszavezetve ezzel az élő, mozgásban lévő művészetet és műkereskedelmet a kicsit elmúzeumosodott, elturistásodott Szajna-parti részre.

Lugosi Lugo László fotóival

Rieder Gábor összeállítása

Néhány hónapja, egy szeles áprilisi szerdán, pár perccel este nyolc előtt két barát a Forsch Botond kiállítás előkészületei kapcsán látogatott el a Képíró utcába, a Fiatal Képzőművészek Stúdió-Galériájába. Mielőtt becsapódott volna mögöttük az ajtó – élve az alkalommal, hogy a kiállítóterem ebben a szokatlan órában is látogatható – egy malteros nadrágú alak is besurrant utánuk a szomszédos építkezésről. Mint mondta, pusztán arra volt kíváncsi, hogy mire használják az utcára néző ablakra erősített és alulról egy-egy farúddal megtámasztott, leginkább egy felnagyított villanykapcsolóra emlékeztető két tárgyat.

Mi a művész, a művészet szerepe mostanság a világban, vagy saját házunk táját söprögetve itt minálunk? Ez a sokszor feltett „mi dolgunk a világban” típusú klasszikus felvetés minden alkotó embert foglalkoztat, még ha banálisnak érezzük is. Mert a minket körülvevő kulturális¹, társadalmi, politikai, gazdasági közeg, az életvitel, az etnikai, vallási tradíciók, a genetikai tényezők, az oktatás, neveltetés kijelölnek ugyan egy gondolkodási pályát, de az ember azért mégiscsak feltesz magának kérdéseket, még a spontán ötletekkel kapcsolatban is. A művészet valamikori különböző funkcióiba most ne menjünk bele; csak egyet említenék meg, amely El-Hassan Róza kiállítása kapcsán felvetődhet: az a bizonyos tükör, amelyet a társadalom elé tart. Akarja-e a honi társadalom, a politika, a döntéshozók, hogy a művész a saját eszköztárával lokális és globális problémákat vessen fel, megmutasson, gondolkodásra, állásfoglalásra késztessen, ne adj’ isten rákérdezzen kényes kérdésekre, figyelmeztessen hibás döntésekre, veszélyes szituációkra?

A hazai kortárs művészetet támogató cégek mezőnyéből biztos dobogós a STRABAG – nem is az évente erre költött összeg miatt, bár az sem csekély – hanem a koncepciózus munka és a rang miatt, amit a 10 éve létrehozott festészeti díj elnyerése jelent. A mostani rang előfeltétele volt persze, hogy a díjat olyan valaki gondozza – Pinczehelyi Sándor –, aki maga művész, de tanít is, rajta tartja a szemét a fiatalokon, és önzetlenül dolgozik a legtehetségesebbek felkutatásán. Aztán az is kellett, hogy mindenféle nagyhatalmú „hozzáértő” helyett a díj odaítélését egy megkérdőjelezhetetlen szaktekintélyekből álló kuratóriumra bízzák, amelynek évekig Néray Katalin, Kovalovszky Márta és Hegyi Lóránd voltak a tagjai – és ami 2005-ben Jerger Krisztina és Petrányi Zsolt személyével bővült, majd Hegyit Készman József helyettesítette. (Elképzelhető, hogy Petrányi és Készman nem örül a díjkiírás feltételeinek, vagyishogy csak festménnyel lehet pályázni, nyilván szívesen teret adnának a más médiumokkal foglalkozó művészeknek, viszont az eredeti kiírás ebben konzervatív.)

Megelevenednek a görög vázarajzok. Vagy lehet, hogy inkább valami egyiptomi relief?