„Szerintem a képzőművészeti élet...” – Se nem kelet, se nem nyugat, se nem észak, se nem dél

„A formális hálózati rendszer mellett, és annál sokkal hangsúlyosabban vannak jelen az informális, kifejezetten személyes kapcsolatrendszerek. Néha van átfedés a formális és informális kapcsolatok között, néha nincs, de a meghatározó mindig a személyes. Ezek a kapcsolatrendszerek esztétikai és politikai elvek mentén alakulnak, így nem is annyira az egyes szektorokon belüli kapcsolatokról beszélhetünk, mint inkább egy-egy személy networkjéről, amelyhez ugyanúgy tartoznak nonprofit és forprofit kisgalériák, mint kritikusok, kurátorok, és a többiek. Ezek a rendszerek jelentik ugyanúgy a szakmai, mint a személyes, az érdekképviseleti, és a közvetítő hálót is. Mindezek összehasonlíthatatlanul jobban meghatározzák a magyarországi szcénát, mint az intézmények közötti strukturális viszony.” (Részlet a kutatás során az egyik legnagyobb nonprofit kiállítóhely vezető kurátorával felvett interjúból, 2013)

„A személyes és szakmai kapcsolatrendszer erősen összefügg, és mindig a személyes az elsődleges, habár fontos lenne az intézményi jogú kapcsolatokat is megerősíteni.” (Interjúrészlet, múzeumi vezető, 2013)

Ezeket a mondatokat a megkérdezett vezetők szinte bármelyike mondhatta volna, olyan alapvető ez a tapasztalat a hazai kortárs képzőművészeti életben. Éppen ezért e cikk célja sem annyira a jelenség puszta leírása, mint inkább egy kísérlet arra, hogy jobban megértsük a probléma összetett jellegét. Milyen rendszerbe ágyazódik mindez, miért marad fenn, és miért korlátozza a színtér autonómiáját? Szó lesz individualizmusról, bizalomról, tiszteletről, ezek hiányáról és arról, hogy mindez miként fonódik össze a személyes kapcsolathálókkal és a kapcsolati tőkével.

 

„Szerintem a képzőművészeti élet...”

Hogyan működik a hazai képzőművészeti szcéna? Mennyiben történt a rendszerváltással szemléletváltozás és melyek jelenlegi működésének legalapvetőbb jellemzői? Milyen alrendszerekből épül fel, s tagjai milyen alapvető funkciók és dinamikák mentén viszonyulnak egymáshoz?

A művészeti intézményrendszer működéséről rendszerint (kultúr)politikai történések mentén beszélünk feltételezve, hogy elsősorban ezek határozzák meg felépítését és mechanizmusait. De valóban mindig a politika kell, hogy legyen a gravitációs pont?

A „Szerintem a képzőművészeti élet...” című, most induló cikksorozatunk legfőbb célja, hogy harminchét múzeumi vezetővel és galeristával készült nyolcvanórányi interjúanyag alapján új szemszögből mutassa be a képzőművészeti szcénát a 2013-as állapotok szerint, hogy 2015-ös perspektívánkból láthassuk, hogy a szereplők – akik nem pusztán az aktuális kultúrpolitikai változások elszenvedői, hanem aktív, a rendszer működését tevékenyen alakító résztvevői voltak – milyen stratégiák mentén alakították a közeget a jelenlegi állapotára, vagy adott esetben hogyan járultak hozzá diszfunkcionális működéseinek fenntartásához.


A „Szerintem a képzőművészeti élet...” tehát a rendszer folyamatait és dinamikáját a szereplők szemszögéből mutatja be, a cikkek alapját pedig a résztvevők magukról és egymásról alkotott véleménye adja.

A heti rendszerességgel megjelenő összegző írásokban olyan kérdésekre kapunk válaszokat mint, hogy ebben a közegben mit jelent ma a bizalom és a tisztelet, hogy az egyes helyzetekben a szereplők milyen különböző versengési és együttműködési stratégiákat alkalmaznak, hogy milyen szempontból van jelentősége a személyes kapcsolatrendszereknek, hogyan lehet kiigazodni és boldogulni ebben a szisztémában, melyek a legalapvetőbb normák, és hogy miben vélik felfedezni a múzeumi vezetők és galéristák a szocializmus örökségét.