Legalább négyszer tanulmányoztam már át a ház három szintjét betöltő Gulácsy-kiállításukat, és nem tudom megállni a kérdést: Hogy mertek belevágni egy ennyire nehéz feladatba? A Gulácsy-életmű az egyik legingoványosabb területnek számít a magyar művészettörténetben. Még mindig jórészt feldolgozatlan, tele kérdéses művekkel, ugyanakkor hatalmas műkereskedelmi sikerekkel, amelyek nyomán logikusan várható a hamisítványok felbukkanása.
A nagyon egyszerű és tényszerű történet az, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó megkeresett minket egy készülő monográfia támogatásának kérésével. Ekkor jött az ötlet, hogy a monográfia mellé kellene egy olyan kiállítást rendezni, amely a művészre irányítja a figyelmet. Négy évtizede, az 1965-ös székesfehérvári óta nem rendeztek nagy gyűjteményes Gulácsy-kiállítást, Budapesten pedig 1922-ben volt ilyen utoljára.

Nagyházi Csaba után Pátzay Vilmával folytatódott Műkereskedő-portrék című sorozatunk. A vele készült interjú első részében személyes karrierje mellett szó esett a Műgyűjtők Galériája indulásáról, az első aukciókról, amit az addig monopolhelyzetben lévő Bizományival konkurálva indítottak, illetve a Kádár János-hagyaték szenzációszámba menő elárverezéséről.

Azt mondja, húszezer műtárgyat adott el életében, és arra büszke, hogy ezek közül soha egyetlenegyet sem hoztak vissza neki. Akkor lett műkereskedő, amikor ilyen foglalkozás szinte még nem is létezett Magyarországon, és akkor szállt ki az üzletből, amikor a műtárgypiac éppen a topon volt. Szekeres Anna a Centrál Kávéházban ad randevút az interjúhoz, amikor belép, azonnal talál ismerőst, akivel gyorsan vált néhány mondatot, majd egy kávé és egy gyümölcslé mellett két órán át mesél a kezdetekről, a „régi szép (műkereskedelmi) időkről”.

Ézsiás István munkálkodását figyelve, két dolog tűnhet a szemünkbe: műveinek címében nagyon gyakran tiszteleg a modernizmus úttörői előtt, illetve az általa szervezett közös szobortárlatok Magyarország (és a világ) számos csücskébe eljutottak. Szenvedélye a csoportos megmutatkozás, ezúttal azonban hadd halljunk most az egyetlen és egyéni Ézsiás Istvánról!

A nagyszerű Csiky Tibortól a „Csiky Akadémián” tanult szobrászatot, mint többen, más szobrászok is. Nagámi (Nagy Gábor Mihály) azóta is az ott tanultakból él. De hogyan él és miből? S ebből mi áll csak rá, és mi a többi magyar szobrászra is?

Újabb képein mindenütt hálók, ezek domináltak október–novemberi, Ráday Galéria-beli kiállításán és a róla szóló új könyvben. Meg merjem-e kérdezni, hogy fél évszázad elteltével is még mindig a börtönrácsok emlékei a képeit behálózó alakzatok?

 

2007. június 8-án bombaként robbant a hír: az esztergomi studiolo reneszánsz falképeit Sandro Botticelli készítette. A szenzációs felfedezés mögött a restaurálásokat tíz éve vezető Wierdl Zsuzsanna és az ELTE művészettörténeti tanszék professzora, dr. Prokopp Mária kutatásai álltak. A Firenzében bejelentett új attribúciót felkarolta a politika és felkapta a média – csak a szakma fogadta hűvös elutasítással. Művészettörténész-körökben sokan csóválták a fejüket, de a nyilvánosság előtt kevesen vállalták fel véleményüket. Dolgozhatott-e egy sztárfestő az esztergomi várhegyen? Miről árulkodnak az átfestések alól előkerült eredeti ecsetvonások? Működhet-e a stíluskritika a nedves vakolatra készült alárajzolás és alászínezés alapján, ha a freskó felső rétege, maga a „festmény” lekopott? És főként: mekkora művészeti piacot jelentett a quattrocento Magyarország? Az Artmagazin a falkép restaurátorát faggatta az elmúlt évtized legnagyobb vihart kavart hazai régészeti felfedezéséről, a lekapart rétegekről, a Botticelli-attribúción ülő átokról és a legújabb hipotézisekről.

Glenn Brown negyvenes évei közepén járó, csendes, nehezen oldódó férfi. Budapesten a Ludwig Múzeumban, az életművét bemutató kiállításon találkozunk. Finom szürke gyapjúzakóban érkezik, rövidre vágott ősz haja van és szemüveget hord – olyan, mintha az oxfordi egyetem könyvtárába menet zavarnám meg. Nem szeret interjút adni, fényképezni, filmezni egyáltalán nem is engedi magát. Többször elmondja, hogyha valami nem tetszik neki, arra nem fog válaszolni, biztosítom, hogy ez szíve joga, mialatt ő kurátorára néz, aki folyamatosan nyugtató pillantásokban füröszti.

Még március 7-ig látható  a Ludwig Múzeumban a Keleten a helyzet című  videó-válogatás, amelynek alapjául az úgynevezett Transitland-projekt szolgált. A projekt két magyar résztvevőjével, Kálmán Ritával és Stepanović Tijanával – akik egyben a kiállítás kurátorai is voltak – Keserű Luca beszélgetett.

Kevés szórakozottabb emberrel találkoztam, mint Ujházi Péter, de a tekintete célratörő, vesébe látó. Pontosan felmérni a dolgokat, s aztán csak lazán, átabotában lefesteni őket: ez volna az egyre keresettebb mester, Ujházi Péter titka? Először legalább tematikusan próbálom őt elhelyezni, dacolva az empirikus tapasztalattal, hogy a skatulyák elől minden valamirevaló festő hanyatt-homlok menekülni szokott.

Rettegtem, marad-e mondanivalója a Könyvhétre megjelentetett önéletrajza után (Örülök, ha egyik mondatot a másik után írhatom, Noran, Bp., 2009. 321 nagyméretű, illusztrált oldal), de mint mindig, szerencsére most is ömlött belőle a szó. Csak olyasmit kérdeztem, amit az önéletrajzában nem találtam.

Gombrich szerint „Az ártatlan szem nem egyéb, mint mítosz”. Mintha a kiállítás is ezt az állítást kívánná alátámasztani.
Igen, az „ártatlan szem" valóban mítosz, mert a világ megértéséhez az aktív látás, vagyis a gondolkodás vezethet. A Műcsarnok homlokzatán a kiállítást Greta Garbo negatív árnyképe hirdeti, ami talán a legegyszerűbb illúzió, az utókép előhívását segíti és tudati tevékenységet igényel. Ha valakinek ez sikerül, elgondolkozik talán azon, miért is látja. A kiállításban sok ilyen mű, illetve tárgy látható, ami hozzásegíthet hasonló egyszerű, érzéki revelációkhoz, s ennek erősebb hatása lehet, mint a didaktikus magyarázatoknak.

A magyar származású dr. Gyugyi László a budapesti Műszaki Egyetemen végzett villamosmérnökként, majd 1956 után külföldi egyetemeken tanult tovább. A műszaki képzettség mellé a tudományok mestere és a filozófia doktora fokozatokat is megszerezte, majd mérnökként dolgozott, először Angliában, aztán az Egyesült Államokban, Pittsburghben. Évtizedekig volt a Westinghouse nevű kutatási, fejlesztési cég stratégiai kutatásainak vezetője. Nevéhez 78 amerikai szabadalom, ötvennél több szakmai publikáció és két könyv megírása fűződik. A Zsolnay-kerámiákat az 1970-es évek elejétől kezdte felkutatni, s az évek során nagyszabásúvá bővült gyűjtemény 2002-ben részt vett az Iparművészeti Múzeum és a Pécsi Zsolnay Múzeum által New Yorkban szervezett Zsolnay-kiállításon, most pedig a New York-i magyar kulturális évad keretében rendeztek bemutatót 167 darabjából a Forbes Magazin galériájában.

Ahogy az óriás pillangó bújik elő a töpörödött, szürke bábból, úgy változtak át az aprócska, fekete rézkarcok légiesen lebegő, színpompás optikai varázslatokká. Maurer Dóra nemcsak festő és tanár, hanem nyughatatlan kereső is, de elsősorban nem pénzt akar keresni. Az Artmagazin interjúsorozatában azonban, kénytelen-kelletlen, a pénzről is beszélnie kell.

Jobbról, balról és szemből fejére nőttek a Bauhaus stílusban emelt műteremháznak az aranyáron mért, nyolcszintes lakópark-házak. Fajóék kocsibehajtóját félig elfoglalta egy idegen kocsi. Bent jóleső csend és hűvös nyugalom, csak János szemében valami fojtott, igazságkereső feszültség. Kiközösített vagy kiközösítő? Megtudjuk hamarosan.

(Az ajtóban:) Kedélyes, kiegyensúlyozott. (A lakásban:) Nincs lakásproblémája. (A fotelben:) Hogy mosolyoghat ennyit a világválság közepén, fagyos téli napon egy magyar festő?
A nyolcvanas években kollégáimmal olyan sokat utazhattunk, évente négyszer-ötször is, benne európai, amerikai és koreai utakkal, hogy szilárd meggyőződésem volt: ebből előbb-utóbb világhír lesz, de minimum európai élvonal. De 1992-től négy-öt évig olyan súlyosan megbetegedtem (két agyvérzéses műtéten estem át hat hónap kórházzal), hogy az ív megtört.

Egy ködös téli reggelen találkoztunk a budapesti Centrál Kávéházban. Mikor beléptünk a kávézóba, Akinsa már ott ült egy márványasztal mellett, rendületlenül szívta pipáját illatos füstfelhőbe burkolózva (és folyamatosan köhécselve). Nem sokat kérette magát, kedélyesen mesélni kezdett. Világlátott kutatóként repített minket egyik helyszínről a másikra, mint egy ízig-vérig profi krimiíró. Másfél óra alatt jártunk a Nyizsnyij Novgorod-i könyvtár mélyén és a Herzog-örökösök lakásán, a nácik berlini műtárgyraktárában és a Vörös Hadsereg által kifosztott Budapesten, egy vidéki orosz panellakásban és a rejtélyes osztrák Fischhorn-kastélyban. Szóba került még a Putyim-rezsim szigorú restitúciós politikája, a Sárospataki Könyvtár felfedezése, a Brémai Kunsthalle kalandos története, a magyar állam elhibázott stratégiája a Herzog-perben és a Szépművészeti falán függő – Hatvanyakat illető – Courbet-festmény. Restitúció – egy kincsvadászba oltott kozmopolita művészettörténész szemével. Az alábbiakban az interjú szerkesztett változatát olvashatják.

Laurent Le Bon a párizsi Pompidou Központ kurátora és évek óta vezetője a 2010-ben Metzben nyíló Pompidou Múzeumnak. Szenvedélyesen izgatja a kültérre vihető kortárs művészet, ennek legsikerültebb, illetve legszerencsétlenebb előfordulásairól pár hónapja publikálta a Múzeum a szabad ég alatt című könyvet. A Shigeru Ban és Jean de Gastines által közösen tervezett szuperinvenciózus épület maga is élő módon kapcsolódik a környezetéhez, a múzeum termei és a kinti terek állandó egymásba folyásában lehet majd a Pompidou közel hatvanezer tárgyból álló gyűjteményéből rendezett időszaki kiállításokat nézegetni.

Hogy érzi itt magát? Egy „idegen” tanszék vezetőjeként?
Köszönöm, egyelőre jól, bár csak július elsejétől lettem kinevezve. Ugyanakkor furcsán is, mert a művészettörténészek között mindig is némiképp outsidernek éreztem magam. Nekem sose jutott volna eszembe korábban, hogy valaha is erre a helyre kerülök. Évtizedeken át dolgoztam a szomszédban, rengeteg művészettörténész szakos hallgató járt az óráimra, és minden kollégát ismertem, mégsem volt érdemi kapcsolatom a tanszékkel. Nagyon barátságosan és ha jól érzékeltem, nem kis várakozással fogadtak. Ez persze némi szorongást is keltett bennem, hisz a „céhes” szakmát alig ismerem. Mindenesetre nagyon meglepett, amikor egy jó éve Marosi Ernő először fölvetette a gondolatot.

Havadtői Sámuel Londonban született, majd itthon, később New Yorkban, Genfben s végül 2000 óta ismét Budapesten élő festőművész. Pályája során intellektuális, művészi és baráti szálak fűzték többek között Andy Warholhoz, Keith Haringhez, George Condóhoz és Donald Baechlerhez, s a mai napig kapcsolatban áll a kortárs New York-i művészeti élettel. Húsz évig élt együtt Yoko Onóval, akitől a Havadtői Sámuel által 1992–2000 között működtetett 56-os Galéria neve is származik. Az „euramerikai” festő két évvel ezelőtt mutatkozott be először a hazai közönségnek, s Moszkva, Bukarest és Milánó után november közepén A három kínai császár címmel újra Budapesten állít ki.