Ötven évvel ezelőtt, 1958-ban a svájci Lausanne egyik klinikáján (Clinique Cecil) meghalt báró Hatvany Ferenc festőművész. A város mellett, a Grandvaux-temetőben helyezték örök nyugalomra. A művészettörténet azóta is adós életműve feldolgozásával és értékelésével. Halála tizedik évfordulóján, 1968-ban Dévényi Iván még megható cikkben emlékezett meg róla, ám 1978-ban, a huszadikon már csak egy rövid méltatást olvashattunk Ember Ervin tollából. Születésének centenáriumán – 1981-ben – csak egy rövid hír szólt az évfordulóról, egy 2006. október 29-i újság pedig már csak azt közli, hogy 1881-ben e napon született Hatvany Ferenc festő, műgyűjtő. Svájci források szerint már a sírja sem található meg.

A magyar művészettörténet-írás és -kutatás adósságai közé tartozik a csaknem teljesen elfeledett Richard Adolf Zutt (Basel, 1887 – Szuez, Egyiptom, 1938) magyarországi pályájának és az általa alapított Magyar Művészeti Műhely történetének, művészetének feltárása és bemutatása. A svájci–német születésű, művészeti iskolát, akadémiát sosem végzett, autodidakta szobrász, iparművész és festő ugyanis felfelé ívelő müncheni művészpályáját elhagyva, 1912-ben elfogadta a magyar kormányzat felkérését és Budapestre jött, hogy az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskola ötvös-szakosztályának újjászervezését, a korszerű igényeknek megfelelő átalakítását keresztülvigye.

„Valami bűzlik Dániában” – ez jár az eszemben, miközben megbarnult papírokra festett sorozatot nézek, rajtuk falak mögül előbújó arcok, óvatosan kémlelő tekintetek. A képek visszaköszönnek Kovásznai György nemzetközi animációs filmdíjakat begyűjtő 1967-es Hamlet-feldolgozásában. Mindegy, hogy adaptáció vagy saját forgatókönyv alapján dolgozott, Kovásznai rajzai, festményei drámai sűrűségűek, átjön a kor „életérzése”. A hamleti bűzlésérzékelőt mindig érzékenyre állítva képzőművészeti, írói és filmes műveiben gyakran tematizálta a személyes szabadságvágy, igazságérzet és a kor politikai-társadalmi meghatározottságának ellentmondásait.

A 20. századi modern magyar szobrászat legsikeresebb alakjai, a korai magyar film Hollywoodba távozó nagyjaihoz vagy a magyar fotográfia jelentős részéhez (Kertész, Brassai, Capa stb.) hasonlóan, külföldre szakadt alkotók voltak. Olyan művészek, mint Máttis Teutsch János, Nicholas Schöffer, Pierre Székely, Amerigo Tot, Pátkai Ervin, Marta Pan. Közülük egy a többinél is messzebb, Mexikóig vándorolt, s bár hatalmas életművet alkotott és komoly helyi megbecsülést szerzett, művészetéről itthon mégis csak nagyon keveset tudunk.

Lyka Károlynak hálásak lehettek a kortársak. Nemcsak a „Bohém Társaság”, a nagybányaiak első nemzedéke, hanem a többi müncheni is. Ha másért nem, hát azért, mert jó szívvel emlékezett meg róluk. Baditz Ottó különösen szerencsés volt a müncheni „többiek” között: Lyka 1913-ban egy nagy, tanulmánynak is beillő cikket szentelt neki a Művészet hasábjain. Ebben a cikkében Lyka, a maga máig élvezetes, csapongó módján szinte újra felfedezte az akkor már kissé divatjamúlt mestert. Felfedezte, sőt beajánlotta a budapesti közönségnek Baditzot és vele kollégáit: Kacziányt, Tölgyessit, Spányit, Peskét, és sorolhatnánk még a München szellemét idéző neveket. Persze Lykát ebben az esetben nem annyira személyes ízlése és meggyőződése vezette, mint híres A nagybányaiak küldetése című írásában, hanem sokkal inkább bizonyos művészettörténeti szempontok: egy letűnőben lévő generáció teljesítményének értékelése.

Gárdonyi Géza, aki minden regényéhez komoly kutatásokat végzett, különös művében, az Ida regényében bepillantást enged az olvasónak a müncheni magyar festőművészek műtermeibe és a müncheni magyar kolónia életébe. A regény főhőse, akinek karakterét és művészi ambícióit valószínűleg több kortárs festő személyiségéből gyúrta össze az író, a tépelődő, a kereső, a művészet értelmét kutató alkotók közé tartozik. A Gárdonyi által megalkotott művésztípusnak szüksége van az eksztázisra, a „gondolat szépségére”, a „szép rezgésének” érzetére ahhoz, hogy alkotni tudjon. Úgy gondolja, hogy „az igazi művész mindig hoz magával valami újat, ami előtte nem volt”. Pedig tanácsolták neki, hogy a sok töprengés helyett inkább fessen le egy kisgyermeket, három-négy éveset, akinek a játékon a figyelme: „Mondjuk, egy kis macskával enyeleg.”

„Már holnap utaznék Cairo felé, mennék én direkt a szép világnak.”
A kedves és „tiszta lelkű” Csók István úgy gondolta, hogy egy festő élete akkor kezdődik, amikor észreveszik, és a maga módján meg is küzdött azért, hogy ne maradjon észrevétlen. Szerencséje volt, művészi „melléfogásai”, „igen gyakran rossz, nagyon rossz” képei ellenére is, az előkelők páholyában kapott helyet az utókor megfellebbezhetetlennek tűnő ítélőszéke előtt. Eisenhut Ferencnek nem volt ilyen szerencséje; bár egykor ünnepelték, ma azok közé a müncheni magyar festők közé tartozik, akik műveit a „társasági” vagy „szalon”-festészet kategóriáján belül is (amelyek „esztétikailag sekélyesek és invenció nélküliek, és a rafináltan csalárd életszemlélet platformjáról indulva rutinból születtek” stb.) az extremitások közé sorolják. Eisenhut „akárcsak európai pályatársai – a korabeli divat diktatúrájának engedelmeskedve a buja és bűnös Kelet nyújtotta környezetet ürügyül is felhasználta a ruhátlan női test, az erotika és a szerelmi kiszolgáltatottság megjelenítésére. Az ő »Rabszolgakereskedés« (1888) című képe, ha nem éri is el a francia Giraud hasonló című képének izgató érzékiségét, valamit már felvillant belőle, hogy az »Ítélet előtt« (1890) című hatalmas vásznán egyenesen meghökkentsen a leszboszi szerelem asszociációját és valami sötét szadizmust is felkeltő ábrázolásával” – olvasható egy nem is olyan régi, 1993-as tanulmányban.
Lyka Károly is inkább iróniával, mint elismeréssel nyilatkozik képeiről, bár nála nem tudni, hogy a művészre vagy a közönségre haragszik-e jobban: akiknek „nagy tömege olcsó regények révén már birtokában volt némi »ismereteknek« a Keletről, ezek az ismeretek azonban homályosak és rendezetlenek voltak”.

Peitler István Pécsett született 1902. július 17-én. Édesapja, aki bíró volt, asszimiláns sváb, édesanyja kálvinista nemesi családból való. Házasságuk sikertelen, válással végződik, noha három gyerek is születik belőle, akik mindhárman tehetségesek és érdeklődők.
István ¬ a családi anekdota szerint ¬ amikor a ciszterci gimnáziumban abszolvált érettségit követő őszön felszáll az akkoriban szerb fennhatóság alatt álló szülővárosában a vonatra, még a pesti közgazdasági egyetemre készül, mikor leszáll róla, már Bécsben akar filmezést tanulni. Tehát először Bécsbe megy, ahol rokonoknál lakik, festőművészekkel, szobrászokkal barátkozik.
Valószínűleg ezeknek a hatásoknak is köszönhető, hogy végül ¬ a család ellenkezése dacára ¬ a budapesti képzőművészeti főiskolára iratkozik be, ahol Lyka Károly reformjainak köszönhetően a modernséget, a francia szellemet képviselő tanárok, Vaszary János és Csók István kaptak ezidőtájt katedrát.

Néhány évvel ezelőtt a hazai műkereskedelemben felbukkant egy rendkívül figyelemre méltó festmény, amelynek létezéséről a szakemberek ugyan már az 1960-as évek óta tudtak, részletes művészettörténeti vizsgálatára azonban mindeddig nem került sor.1 A mű pontos meghatározását nehezítette, hogy a kép felületét több időszakból származó javítások és átfestések fedték. A festmény újbóli előkerülése, majd szakszerű tisztítása és restaurálása azonban lehetővé tette az alapos vizsgálatot és az alkotó azonosítását.
A szóban forgó mű egy hangulatos folyóparti tájat ábrázol. A festmény hangsúlyos motívuma a kép bal oldalán, a folyó mellett emelkedő dombon álló várkastély. A háttér felé kanyargó keskeny folyó partján kisebb település házai tűnnek fel. A domb vízpartra ereszkedő oldalát fák és bokrok, az előtérbe nyúló oldalát pedig sűrű erdő borítja. A parton keskeny út követi a folyócska vonalát, amelyen teheneket és kecskéket terelő pásztorok közelednek. A kép előterében révészek csónakját látjuk, amelyen kétlovas ekhósszekeret szállítanak a folyó túlsó partjára, ahol tehenek legelésznek. A nyugodt, derűs hangulatú táj fölött a kék égboltot gomolygó bárányfelhők fodrozzák.

Kádár Béla festői munkásságának nemzetközi ismertsége elsősorban annak köszönhető, hogy az 1920-as évek közepétől a berlini Der Sturm Galériában együtt állított ki az európai avantgárd művészet jelentős alakjaival. Herwarth Walden kiváló érzékkel válogatta maga köré a modern művészet jeles képviselőit és vállalta széles körű népszerűsítésüket. A német expresszionista művészcsoportok, a kubista és futurista irányzat fontos egyéniségei, az orosz konstruktivisták meghatározó élharcosai mind az ő pártfogásával kerültek be a nemzetközi művészeti élet vérkeringésébe. Walden felfedező érdeklődése a magyar művészekre is kiterjedt: Réth Alfrédtől Mattis Teutsch Jánosig, Moholy-Nagy Lászlótól Péri Lászlóig és Kassák Lajosig, Kádár Bélától Scheiber Hugóig — sokan közülük a Der Sturm Galéria kiállításainak résztvevőiként alapozták meg hírnevüket.