A tavalyi év nagy művészettörténeti szenzációja volt Hans Kaufmann és Rita Wildegans Van Gogh füle – Gauguin és a némasági fogadalom című könyve. A német kutatópáros új elméletet dolgozott ki a legnagyobb közönségkedvenc, Van Gogh borotvás öncsonkításáról. A botránykönyv szerint ugyanis nem ő maga, hanem festő barátja, Gauguin vágta le Vincent fülét, és nem is borotvával, hanem egy párbajtőrrel! A meglepő elméletet rögtön felkapta a sajtó, de lehet-e tisztán látni a festő alakját körbelengő évszázados ködben? Az új megvilágításban: Szentek Élete, intermittens porphyria, a délfrancia Japán, homoerotikus vonzalom és Gauguin kiélezett tőre.

Firenzében Standhal óta számos turistát maguk alá gyűrtek a műtárgyak. Olasz kutatók az itáliai műkincsrengeteg által kiváltott pszichés betegségek nyomába eredtek.

A londoni Nemzeti Arckép Galéria bemutatja a maga korában nemzetközi hírnévnek örvendő portréfestő, László Fülöp műveit, az 1912–27 közötti periódusra fókuszálva. László Fülöpöt, vagy ahogy később nevezte magát, Philip de Lászlót egész élete a portré műfajához kötötte.
 

Ha a kortársak és a modernek bajban vannak, a Régi mesterek mindig segítenek. A nyári londoni aukciós szezon utolsó felvonása megnyugtatta az aggódó műkereskedőket.

Osztrák-magyar összehasonlító múzeumtudomány a felkelő nap országában. Együtt a Kunsthistorisches 16-18. századi uralkodók által összehordott, és a Szépművészeti 19. századi ízlést tükröző anyagának csúcsművei. A monarchia szellemi öröksége Japánban.

Maulbertsch divatba jött: télen egymás után rendezett neki kiállítást a bécsi Belvedere és a Magyar Nemzeti Galéria. Mit ér a sváb barokk festő életműve a Monarchia szűk határain belül és az egyetemes művészettörténet széles folyamában? Mérlegen a virtuóz 17. századi mester és hűséges tanítványa, Winterhalder.

Peter Greenaway filmes látásmódja mindig is vizualitás-központú volt. Ha filmjeire gondolunk, inkább képeket, mint bizonyos jeleneteket tudunk felidézni. Hiszen a kompozíció minden tényezőjének gondosan alávetve olyan mozgókép születik filmjeiben, amely természete szerint inkább állóképhez hasonlít, vagyis művészi hatású „felvétel”. A szigorúbb, klasszikus kompozíciós sémák használata vagy az előképek alkalmazása a képzőművész Greenaway filmjeit egyértelműen a festészethez kapcsolják.

A pesti Duna-korzó: egymásra rétegzett idősíkok. Kiváló férfiak 19. századi, historizáló bronzszobrai, amelyek mögül lebombázták és elbontották a korabeli épületeket. Majd szocreál emlékművek hűlt helyei és a Kádár-kori modernista szállodák hatalmas tömbjei. Végül pedig a nyolcvanas években megálmodott, öntöttvas korlátos múltidézés és a rendszerváltás utáni emberközeli kertitörpe-kultusz. A Duna-parti szoborsorsok szomorú első fejezete. „És Huszár Adolfnak sokat csúfolt Deák Ferenc-e, ez az egyébként akadémikus és unalmas monumentum, a megfelelő architektonikus környezetben, a régi Lloyd-épület s a Lánchíd torkolatának közelében a maga kompakt masszájával szervesen illeszkedik bele a térbe, sőt világos téli reggelen a túlparti várhegy magasából nézve a monumentalitás illúzióját kelti az emberben egyöntetű sziluettjével. Legalább a földnek egy pontjáról, az évnek egy szakában és a napnak egy órájában. Hasonlót társairól nem mondhatni.”

Még június 13-ig látható egy olyan Caravaggio-kiállítás Rómában, a Scuderie del Quirinale-ban, ahová csak a minden kétséget kizáróan sajátkezű Caravaggiók kerülhettek be. Szigorú, az utóbbi évek kutatási eredményeit figyelembe vevő rostán mentek át a művek, ami fennmaradt, abból egészen élvezhető méretű kiállítás jött össze. Az ötvenes években még mintha óvatosabban fogalmaztak volna Caravaggióról. Hogy azért nem minden stimmel vele, van valami viszolyogtató teatralitás benne, túl vadak ezek a fények és árnyak, túl nagyok a gesztusok, szeretjük, tiszteljük, vagy inkább nem szeretjük, de sajnáljuk, és mindentől függetlenül: hol van ez a nagy fény- és árnyékművészettől, hol van Rembrandttól, hogy konkrétak legyünk. Hol vagyunk ma Rembrandtól? Megünnepeljük Caravaggio szomorú halálának 400. évfordulóját, bár hogy pontosan mi ünnepelnivaló van ezen, azt aligha fogom megérteni, mindenesetre óriási tömeg áll sorban Rómában a Quirinale előtt, hogy megnézhesse a képeket, és a katalógusban nemes egyszerűséggel az egyik legnagyobb olasz festőnek nevezik. Tekintve, hogy körülbelül tudjuk, ki a másik meg a harmadik, satöbbiedik legnagyobb, Caravaggio odakerült Leonardo, Giotto, Masaccio, Piero della Francesca és satöbbi mellé, benne van az első tízben. Gratulálunk.

Nem járhatott messze az igazságtól William M. Ivins, amikor 1952-ben megjelent, s alig ötven év elteltével A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció címmel magyarra is lefordított könyvében feltételezte, hogy 1800 és 1900 között több sokszorosított kép keletkezett a világon, mint a korábbi időszakokban összesen. A 19. század közepétől, a rotációs nyomdagép feltalálásától az illusztrált könyvek, folyóiratok, újságok mindennapi fogyasztási cikké váltak. A pontosan és korlátlan mennyiségben megismételhető képek számának exponenciális növekedésében azonban ennél is fontosabb szerepet játszott a fényképezés, illetve a fényképek nyomdai sokszorosítását lehetővé tévő fotómechanikai eljárások feltalálása és elterjedése. Az arányok változását jól érzékelteti, hogy míg a felvilágosodás korának egyik legtermékenyebb, több mint négy évtizeden keresztül tevékenykedő könyvillusztrátorának, Daniel Chodowieckinek az oeuvre-je kb. 2500 rézmetszetet tartalmaz, addig Borsos József közel húsz év alatt – mint Farkas Zsuzsa monográfiájából kiderül – 48 000 negatívot és több százezer fényképmásolatot készített. 

„Azután néhány órára ledőltek pihenni mindhárman. Majd egész napjukat megint a pincében töltötték. De most már nem sokat boncoltak. Éppenhogy a felkar kétfejű izmát, a bicepszet és a lábikra háromfejű izmát, a tricepszet fejtették ki és mutatták meg Sandrónak. Rajzoltak, vázoltak naphosszat, sok gyertya, mécses és a két függőlámpa fényénél.” Az idézet egy illegális boncolási jelenet leírásából való, ami a Pollaiuolo fivérek vezetésével Sandro Botticelli okulására rendeztetett valamikor az 1460-as évek Firenzéjében, illetve egészen pontosan Láng György képzeletében.

A Szépművészeti Múzeum nagy seregszemléje nem akarja átírni az olasz reneszánsz festészet történetét; nincsenek a háttérben radikálisan új interpretációk vagy provokatív eszmék. A múzeum igazi karácsonyi ajándékot nyújt át inkább a művészetet szerető közönség számára, amely a művészet klasszikus arisztotelészi hármas funkciójából egyértelműen a gyönyörködtetésre helyezi a hangsúlyt. Pazar mesterművek hosszú sora invitálja a látogatót a szépség élvezetére, a szem érzéki kényeztetésére, nehéz teoretikus ballasztoktól mentes vizuális lakomára.
 

Vajon milyen ember lehetett az a király, aki halálos ágyán a következő szavakat intézte unokájához, a dauphine-hez:„Önből nagy király lesz, gyermekem. Ne kövessen azépítkezések meg a háborúzás iránti hajlamomban, éppellenkezőleg: igyekezzék békében élni szomszédaival.Adja meg Istennek, amivel neki tartozik, ne feledkezzékmeg iránta való kötelességéről, és cselekedjék úgy,hogy alattvalói is tiszteljék az Urat. Kövesse mindig a jótanácsokat, iparkodjék könnyíteni népének terhein, én
igen nagyon fájlalom, hogy nem ezt tettem.”¹

 

Nem tudom, van-e értelme annak a világtörténelmi távlatnak, amibe Franz-Anton Maulbertsch folyton-folyvást belehelyeződik. Mintha az emberiség történelme osztályharcok története alapon felmentést kaphatnánk Maulbertsch alól. A rövid összegzés körülbelül úgy szólna, hogy ez ideologikus művészet, a lendületét az adja meg, hogy a rekatolizációval vissza kellett téríteni Magyarországot az Egyház kebelébe, s vele az abszolút monarchia jármába, és amikor ez megtörtént, Maulbertsch is elfáradt, a jól végzett munka örömével kezdett lemerevedni, rutinosodni, üresedni. És ha így van, felmentést kapunk Sümeg és Eger alól egyaránt, az ifjú Maulbertsch haját fényes szellők fújják, az idősön meg mit nézzünk tátott szájjal, kificamodott nyakkal.

Múlt héten került sor Maastrichtban a huszonharmadjára megrendezett Európai Művészeti Vásárra, a TEFAF-ra. A világ egyik legrangosabb és legpatinásabb képzőművészeti börzéjén ezúttal több mint 2,7 milliárd dollár értékben kínáltak antik, modern és kortárs műtárgyakat. A 72 ezer látogató nem csak nézelődni jött, a szervezők jobb évet zártak, mint tavaly. A legdrágább alkotás Cranach közel ötszáz éves bibliai festménye lett.

 

Nem unalmas ma Bécsben múzeumot vezetni. Miután 1998-ban Ausztria komoly lépéseket tett a jogi akadályok elhárítására, sorra érkeztek a restitúciós kérelmek a császárváros híres-neves gyűjteményeihez. A Belvedere elbukott pár turistakedvenc Klimt-festményt, a magán alapítású Leopold Múzeum fapofával hárítja el magától a követeléseket, most pedig már a Kunsthistorischesnek is magyarázkodnia kell. A patinás múzeumban őrzött Vermeer-klasszikusra, a Festőművészetre egy korábbi tulajdonos leszármazottja jelentette be igényét.

Caravaggiótól, aki hullaházi pontossággal festett meg minden egyes mikroszkopikus részletet a halott szenteken, nem lenne idegen az ötlet: a ravennai és a bolognai egyetem örökségvédő tanszékének kutatói fejükbe vették, hogy megkeresik a 16–17. század fordulóján élt úttörő barokk művész holttestét és kiderítik halálának okát.

2007. június 8-án bombaként robbant a hír: az esztergomi studiolo reneszánsz falképeit Sandro Botticelli készítette. A szenzációs felfedezés mögött a restaurálásokat tíz éve vezető Wierdl Zsuzsanna és az ELTE művészettörténeti tanszék professzora, dr. Prokopp Mária kutatásai álltak. A Firenzében bejelentett új attribúciót felkarolta a politika és felkapta a média – csak a szakma fogadta hűvös elutasítással. Művészettörténész-körökben sokan csóválták a fejüket, de a nyilvánosság előtt kevesen vállalták fel véleményüket. Dolgozhatott-e egy sztárfestő az esztergomi várhegyen? Miről árulkodnak az átfestések alól előkerült eredeti ecsetvonások? Működhet-e a stíluskritika a nedves vakolatra készült alárajzolás és alászínezés alapján, ha a freskó felső rétege, maga a „festmény” lekopott? És főként: mekkora művészeti piacot jelentett a quattrocento Magyarország? Az Artmagazin a falkép restaurátorát faggatta az elmúlt évtized legnagyobb vihart kavart hazai régészeti felfedezéséről, a lekapart rétegekről, a Botticelli-attribúción ülő átokról és a legújabb hipotézisekről.

Ki gondolná, hogy a precíz óraműszerkezet kidolgozása és az órahasználat széles körű elterjedése hatással lehet a művészetelmélet téziseire is? Pedig így van: az időmérés pontosságának radikális fokozódása előhozta a képen ábrázolható pillanat problémáját.

Én már láttam Cecilia Galleranit. Kétszer is. Odahaza, ha neki egyáltalán az a hazája, a Czartoryski, vagyis a Muzeum Narodowe w Krakowie. Mindenesetre valaki ihletet kapott ettől a sok w-től, és belefestette a képbe, a bal felső sarokba, hogy LEONARD D’AWINCI. Kétszer láttam, mindkétszer előtte volt az a vastag díszkötél, talán ugyanaz, ami most itt van, a Szépművészetiben, hogy kicsit távol tartsa a nézőt, és úgy emlékszem, próbálták becsben tartani, vörös szőnyeg vezetett hozzá, de olyan idegen volt szegény abban a nyekergő parkettájú teremben, mindenféle sátrak, tatár kardok és buzogányok között, hogy megesett az ember szíve rajta.