Nem járhatott messze az igazságtól William M. Ivins, amikor 1952-ben megjelent, s alig ötven év elteltével A nyomtatott kép és a vizuális kommunikáció címmel magyarra is lefordított könyvében feltételezte, hogy 1800 és 1900 között több sokszorosított kép keletkezett a világon, mint a korábbi időszakokban összesen. A 19. század közepétől, a rotációs nyomdagép feltalálásától az illusztrált könyvek, folyóiratok, újságok mindennapi fogyasztási cikké váltak.
 

A Műcsarnok kortárs művészetelméleti füzetsorozata újabb taggal bővült. Ezúttal a francia politikai filozófia nagy veteránja, Jacques Rancière egy 2000-es tanulmánya került terítékre. Rancière a hatvanas évekbeli párizsi új baloldallal indult, a strukturalista marxizmus képviselőjeként, Althusser fegyverhordozójaként. Majd kiépítette saját politikai teóriáját, ami – értő tolmácsolója, Slavoj Žižek szerint – a jelenkori zavarodott baloldal számára még ma is iránymutató koncepció az ellenállás gyakorlására.

Amikor a KÉVE szellemi atyja Szablya-Frischauf Ferenc az 1910-es években lakásművészeti-tervezés órát tartott, azt kérte harmadéveseitől, hogy tervezzék meg egy munkás, illetve egy kishivatalnok hallját, ami – a korszak egyre kisebbedő lakásaival számolva – egyúttal a lakószoba és az ebédlő funkcióját is betölti. Kiss Éva művészettörténész remek összefoglaló munkájában egy egészen rövid, mintegy szűk harminc évet felölelő időszak bútorterveit és tervezőit mutatja be.
 

Nem könnyű a középkori ember lelkivilágának megértése, sok száz év és sok száz paradigmaváltás választ el minket tőlük. John Vermeulen, a történelmi és sci-fi ponyváiról ismert, nemrég elhunyt holland szerző nem is sokat vesződött vele Hieronymus Boschról írt regényében. Adott egy minden ízében a középkorhoz kötődő festő, akinek munkásságát lehetetlen elválasztani a 15. század véres sárból és hófehér áhítatból kevert világától, a groteszk vízköpők, a skolasztikus példázatok és a képzeletgazdag misztika valóságától.

Szilárdi Béla absztrakció és figuralitás között egyensúlyozó, transzavantgárdból táplálkozó festészete nem ismeretlen a hazai kiállításjárók körében. Annál inkább mozgalmas élete! Az idősödő festő egy regényes visszaemlékezésben vet számot múltjával, izgalmas élete egymást követő állomásaival. Vannak művészek, akik mindig rosszkor vannak rossz helyen – Szilárdi Béla nem ilyen, ő mindig a legjobb pillanatban érkezett, vele született érzékkel talált oda mindig a legforróbb aktualitáshoz.
 

Vékony füzetke a Műcsarnok elméleti sorozatának új darabja – de hát miért is lenne vastag, ha a címadó, 1996-os esszé is mindössze négy oldal. Szerzője a posztmodern filozófia kultikus gondolkodója, Jean Baudrillard, akinek 1983-as Szimulákrum és szimuláció című kötetét bibliaként forgatták a kortárs művészek, sőt még a legendás sci-fi, a Mátrix rendezőit is megihlette. (A virtuálisan létező filmbeli „valóság” a szimulákrum-teória kissé leegyszerűsített, hollywoodi megfelelője.)

„Azután néhány órára ledőltek pihenni mindhárman. Majd egész napjukat megint a pincében töltötték. De most már nem sokat boncoltak. Éppenhogy a felkar kétfejű izmát, a bicepszet és a lábikra háromfejű izmát, a tricepszet fejtették ki és mutatták meg Sandrónak. Rajzoltak, vázoltak naphosszat, sok gyertya, mécses és a két függőlámpa fényénél.” Az idézet egy illegális boncolási jelenet leírásából való, ami a Pollaiuolo fivérek vezetésével Sandro Botticelli okulására rendeztetett valamikor az 1460-as évek Firenzéjében, illetve egészen pontosan Láng György képzeletében.

Ez nem siránkozás, de tény: a hazai képzőművészeti műveltség erősen elmarad a nyugati átlagtól. Az ok igen egyszerű: gyenge a magyar művészettörténeti oktatás, kevés a rajzóra és kevés a múzeumlátogatás. Mit tegyen az a szülő, aki mégis szeretne egy kis vizuális kultúrát csepegtetni gyereke fejébe? Vigye el az évről évre egyre jobban működő múzeumpedagógiai foglalkozásokra – és vegyen neki művészeti mesekönyveket. Mostanra ugyanis már abból is akad jó néhány, a műfajból a legjobb a Két egér kalandjai sorozat.

 

Amikor 1906. december 1-jén I. Ferenc József magyar király és kísérete majdhogynem titokban, mintegy a múzeum hivatalos megnyitóját kiváltó eseményként végignézte az akkorra elkészült Szépművészeti Múzeum gyűjteményét, egyik kalauza a Régi Képtár akkori igazgatója, Térey Gábor volt. Radványi Orsolya, a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának jelenlegi munkatársa monográfiájában – amely a Térey Gábor-emlékkiállítás kapcsán jelent meg – az egykori direktornak állít méltó és egyben rendkívül izgalmas emléket.

A magyar szecessziós bútortervezők gazdag – és rendszerint nevesíthető – életműve már igazán megért egy könyvet. Meg is jelent Somogyi Zsolt kötete a témában az Iparművészeti Múzeum most zajló nagyszabású kiállításához kapcsolódva. A könyv formába öntött katalógus sorra veszi az összes fontos bútordarabot, irányzatok szerint csoportosítva.

A Corvina Kiadó végére ért a három éve útjára bocsátott vaskos művészettörténeti albumsorozatának, ami a nyolcvanas-kilencvenes évek – minden könyvtárban ott álló – spanyol változat hagyományát folytatva a széles közönség számára közvetíti a tudományos kutatás aktuális állását.

Csinszka (született Boncza Berta) csak négy évet töltött el a nagybeteg Ady ápolásával – de már ezzel is biztosította helyét a halhatatlanok között. Akkor is, ha nem bánt vele kesztyűs kézzel az irodalomtörténet. Csinszka ugyanis 1919-ben, Ady Endre sírja felett öntudatosan elutasította a kormány által felkínált évjáradékot, nem akart a „nemzet özvegye” lenni, ahogy többször is kijelentette. Hamar újabb kalandokba bocsátkozott, és ezt nem bocsátotta meg a huszonéves múzsának a tudomány.

A dizájnkultúra olyan kevéssé ízesült a magyar közgondolkodásban, hogy bármilyen népszerűsítő könyv elkel. Pláne, ha olyan precízen van felépítve, mint Lakshmi Bhaskaran tankönyvszerű összefoglalója. A Nagy-Britanniában dolgozó dizájnszakértő még három évvel ezelőtt írta meg – a Scolar kiadónál lefordított – könyvét, de a koncepción azóta se fogott az idő. Lakshmi Bhaskaran szerint a dizájnerek ma szabadon szemezgetnek a múlt tárházából, egyéni szájíz szerint keverve egymással az idősíkokat. (Ezen az eklektikus gyakorlaton – ma már tudjuk – a gazdasági válság sem változtatott.)

A piacvezető aukciósház-páros egyikének vezetője, Virág Judit és gyűjtő férje, Törő István hatalmas díszalbumban (és egy november 29-ig tartó kiállításon) tette közzé a legszebb 121 magyar festményt. Miért éppen 121-et? Így jött ki a lépés: a legszebb művek válogatása személyes műfaj, amit a szabadjára engedett egyéni ízlés befolyásol, nem pedig a kerek számok. A műkereskedelem egyáltalán nem szubjektív szakma, a lexikonnyi adatot a fejében hordozó árverező-művészettörténésznek csak ilyen albumokban van lehetősége vallomást tenni kedvenceiről és ízlésvilágáról.

„Már hatéves koromban elkezdtem természet után rajzolni... és ötvenéves korom körül kezdtek el felfigyelni rám. Azonban a hetvenéves korom előtt készült munkáim közül egyik sem méltó figyelemre. Csak hetvenhárom éves koromban voltam képes megragadni az állatok, madarak, rovarok, halak és növények szerkezetét és organikus felépítését... ha így haladok, akkor kilencvenéves koromra talán sikerül megértenem az élet lényegét.”

A művészetírás atyja, Giorgio Vasari a germán törzsre utalva megvetően csak „gótikusnak”, vagyis barbárnak nevezte a középkor utolsó nagy korszakát. Sok-sok évszázadig hitték, hogy a gótikához hozzánőtt németektől ered a stílus, pedig az üvegablakokkal áttört, égbe nyúló katedráliscsodák mintaképei az Île-de-France-ban születtek meg, egy zseniális diplomata és főpap, Suger apát ügyködése során a 12. században.

„Keresse az újságárusoknál!” – meglepő könyvterjesztési stratégia. A művészeti albumok piacán utoljára a több mint száz részt megért Híres Festők című füzetsorozat vitte sikerre ezt a programot úgy egy évtizeddel ezelőtt. Míg azok valóban vékonyka újságnak néztek ki (rájuk volt írva, hogy hetilap) és pár száz forintba kerültek, a Kossuth Kiadó új kiadványai (A magyar festészet mesterei) mégiscsak albumok.Nem a legvastagabbak (nyolcvan oldal), de kemény táblába vannak kötve, a hagyományos négyzethez közelítő formátumot követik és albumhoz illő minőségű lapokból állnak.

A magyar reneszánsz fő baja, hogy amit ismerünk belőle, az már nem létezik, ami pedig még megvan, az senkit sem érdekel. Ha valaki a korszakhoz pátoszmentesen próbál hozzányúlni, menthetetlenül mítoszokat rombol. Így tesz Mikó Árpád is, a Magyar Nemzeti Galéria kiváló reneszánszkutatója, aki a Corvina kiadó magyar korstílusokról szóló könyvsorozatának legújabb kötetét jegyzi.
 

Mikor 787-ben a niceai egyetemes zsinat – a képtisztelet (proszkünészisz) és a képimádat (latreia) közti finom teológiai különbségtételre hivatkozva – visszaiktatta jogaiba az ikonkultuszt, folytatódott az európai festészet története. Illetve inkább újrakezdődött, hiszen a korábban készült szentképeket az ikonoklaszta bizánci császárok tűzre vettették.

A címlapon egy zöldszemű, melankolikus szépasszony, Botticellihez illő, ívesen szögletes arcvonásokkal – valójában a gödöllői művésztelepen dolgozó szövőnő, Frey Vilma, Remsey Jenő felesége, akit a festő örökített meg egy késő szecessziós portrén. Ez a bánatos preraffaelita ízű nőalak fedi a Corvina kiadó új kötetét, ami ambiciózus módon – lezárva a 15 kötetes, olaszból fordított egyetemes művészettörténeti albumsorozatot – feldolgozza a teljes magyar képzőművészet és építészet történetét. Olvasmányos és korszerű formában.