Nemes Péter: Gordius

A gordiuszi csomó metaforájának erejét elképzelhetősége adja. A gondolat, hogy egykor nemcsak a történetekben, de a valóságban is létezhetett egy háncsból készült, tekervényes szerkezet, amely Gordion városában látható és megtapintható volt. A valós csomót egy történet szerint Nagy Sándor kettévágta, a képzeletet azonban több mint két évezrede foglalkoztatja, vajon milyen éles lehetett a kard, amellyel suhintott, milyen trükkel csavarodott önmagába a háncs, és hogyan maradhatott a szekérrel együtt évszázadok alatt is ép. Az utókort tehát a materiális, technikai kérdések foglalkoztatják, s első látásra ilyen probléma a csomó utánzása is. Lehetséges-e ma gőzölt és hajlított bükkfalécekből, fémcsavarokból, rétegelt faelemekből az ókori struktúra hasonmását létrehozni? Újraalkotni egy mítoszok révén elevenen maradt, ugyanakkor épp a mítoszok által a múlt ködébe burkolt tárgyat.

 

 

Basszus, már bezárt? – ​ ​9,81 – Fridvalszki Márk pop-up kiállítása

Későknek, feledékenyeknek, workaholicoknak vagy bárkinek, akinek nem volt ideje megnézni.

 

Fájlhiba: az adatok elveszhetnek.

A médiaművészet komplex fogalma nem pusztán a szoftveralapú, hanem az analóg technikai apparátusokat használó műveket (fotó, film, videó) is magában foglalja. Utóbbiak többek között dokumentációs eszközként szolgáltak az 1960-as évektől Magyarországon is megjelenő új művészeti jelenségek (akció, happening, performance) számára. A művészettörténeti kanonizációs folyamatok eredményeként mára ezek a felvételek – mint az események egyedüli, kiállítható reprezentációi – autonóm műtárgyakká váltak. Mindezek tükrében tehát az újmédia-művek megmentése az utókor számára lényeges feladat. Az újmédia-művészeti alkotások megőrzése azonban immateriális természetük, efemer jellegük; a napról napra elavuló szoftverek és az állandóan változó technikai környezet miatt rendkívül körülményes.

De vajon mit is kell pontosan megőrizni? Milyen módon védhető meg egy digitális mű a rohamos technológiai elavulástól? A folyamatos átalakítási eljárások során hogyan őrizhető meg az egyes alkotások eredetisége? A március 26-ig látogatható „Mentés másként…” – Mi marad az újmédia-művészetből? című kiállítás ilyen és ehhez hasonló kérdéseket boncolgat.

 

Óda az időhöz

Tranker Kata Hiányzó végtelen című kiállítása első termében látható munkáinak kiindulópontja John Keats Óda egy görög vázához című verse. Tranker ezzel a gesztussal visszafordítja Keats költeményét, hiszen az inspirációként szolgáló, képzőművészeti alkotásra reflektáló irodalmi műre képzőművészeti munkával válaszol. Amennyiben a különböző művészeti ágak megkülönböztetésének még van – vagy valaha is volt – létjogosultsága, akkor talán a leggyakrabban emlegetett eltérés az irodalmi és a szűkebb értelemben vett képzőművészeti alkotások között az időbeliség jelenléte vagy hiánya. Keats a görög váza időbeli kibontását a narrátor kérdéssorával kísérli meg elérni. Ódája viszont az álló, megfagyott időhöz, a halhatatlansághoz, a gondolatban létező és beteljesületlen gyönyörökhöz (szerelemhez), a nem hallott dallamokhoz szól. Tranker művei ezzel ellentétben a múlthoz és a nosztalgiához fűzött viszonyunkat, a megismételhetetlenség olykor kétségbeejtő gondolatát és a végtelen hiányát járják körül. Az elmúlás és a megvalósíthatatlan archiválás jegyében jelennek meg a régi fotók ismeretlen-elfelejtett arcai, helyszínei, eseményei, a részben kitakart, másik arccal behelyettesített vagy csíkozással fragmentált ábrázatok, a kiszáradt fáról készített felvétel, az elégett gyufaszálak, az eltört cserepek.

 

A mi házunk

Aki ismeri Szász Lilla munkásságát, nem lepődik meg A mi házunk kivételesen meghitt hangvételén. A 2B Galériában március 10-ig megtekinthető kiállítás különlegessége, hogy ezúttal nem egy ismeretlen család mindennapjaiba vezet be minket, mint ahogyan az alkotó eddigi legtöbb fotósorozata. A kiállított képek Lilla saját nagyszüleit mutatják be a nyilvánosságnak. A nagymama és a nagypapa életében pedig nem volt semmi formabontó vagy rendkívüli. A fotók egy idős házaspárt ábrázolnak, ahogyan sütnek-főznek, végzik a ház körüli dolgokat, és a nap végén szódásszifon szemüvegen át nézik a tévében a lottósorsolást. Van azonban valami hihetetlenül megrázó abban, ahogyan az udvaron szaladgáló tyúkok, a fényképezőgéppel megörökített sütemények vagy a mézes háztető és a kedvenc szelet rossz helyesírással lejegyzetelt receptjei megjelennek a kiállítótérben.
 

 

Az identitás hekkerei

Katharina Roters és Szolnoki József munkásságának emlékezetpolitikai vetületeiről a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum után a veszprémi Csikász Galériában is bemutatott Hack the Past! / Hackeld a múltat! és az acb Galériában megrendezett Hungarian Cubes című kiállítások kapcsán.

 
 

TAKE MY CROWN

II. Edward és az elbaszott work-life balance

 

FUTUR X – 10 év papírkollázsai

Kerekes Gábor képzőművész részletgazdag, elmélyült kompozíciói a mindenkori térszervezés értékes dokumentumai. Egymás mellé rendezve egy olyan utópisztikus építészeti környezeteket, vizionárius városi tereket láttató belső utazás állomásaiként hatnak, melynek kultúrtörténeti gyökereit Gulácsy, Huxley vagy Swift művészetében kereshetjük. Ezek a mesterséges, ám személyre szabott világok egy olyan multiverzum kapuját tárják elénk, melyben a fejlődés már túl van a belátható horizonton.
 

 

A (2) HÉT MŰTÁRGYA: Péter (Fodor Dániel János)

Fodor Dániel Jánossal,1 az egyik új FKSE taggal beszélgettünk Péter című, fotóarchívumon alapuló projektjéről a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában megrendezett (2) hét műtárgya eseményen 2016. november 28-án.

 

Szemüvegben olvasni, papírral törölni

Az ember szereti azt hinni, hogy a filmrendezés az egy szakma, de lehet, hogy nincs így. Till Attila is nézhető filmeket rendez, Tom Ford pedig kifejezetten érdekes munkákkal jön. Nem nagyon sűrűn, de nincs is rászorulva, van neki elég dolga a divattervezéssel.

 

Milyen csend van – Szabó Ádám WAR GAMES című kiállítása elé

Milyen csend van. Nincs ropogás, süvítés, durranás, pukkanás, robaj, dörrenés. A látvány mögül hiányzik a hang, ami mindig egyetlen, adott pillanat hangja. Relatív csönd van, csaknem halálos csönd. Szabó Ádám fegyverei kezelő nélkül állnak egy adott ponton, és némán egy-egy adott irányba néznek. Mintha elsülnének, mintha füstölnének, mintha hallanánk. Mintha élnénk.

 

Őszi fények Berlinben

Az őszi évadnyitó kiállítássorozat zászlóshajója ezúttal is a Berlin Station termeiben megrendezett ABC – Art Contemporary Berlin vásár volt. Az immár nyolc éve jelenlévő fair ma már vitathatatlanul megtalálta a helyét a nemzetközi piacon mint a szép emlékű Artforum hagyományainak méltó folytatója, amely mára a legfontosabb kommersz seregszemlévé nőtte ki magát Berlinben. Emellett a kereskedelmi galériák számos önálló tárlatot is tartogatnak az eseménysorozat idejére, amelyek közül igyekszünk a fénypontokat kiemelni.

 

Tányérok, otthonkák, énkép

A cseréptányér egyidős a civilizációval, és a tányér a terített asztal lényegi eleme, az étel hordozója. Sokunk számára ma már annyira evidens, hogy rendszeresen étkezünk, és tányérból eszünk, hogy nem tulajdonítunk neki jelentőséget (rá se hederítünk), és ma már ritkán ünnepi az a pillanat, amikor asztalhoz ülünk. A civilizáltnak tekintett körökben többnyire már csak a gyerekek esznek figurálisan festett tányérból, noha a tányér jelentős szerepéből következően festenek rá már évezredek óta különféle motívumokat. Nagyon nem mindegy tehát, hogy mi van a tányéron. Ezek felemlítésével csak arra mutatnék rá, hogy miért hat annyira mélyen Szabó Eszter Ágnes munkája a maga páratlan ábrázolásaival. Már a falusi kultúrában is elválik, a nézésre és az evésre való tányér. Nem hétköznapi a díszített, festett tányér, különlegesebb, ha figurális rajta az ábrázolás és még inkább, ha életképi jelenet van rajta, a kritikai ábrázolás pedig egyenesen rendkívüli. Márpedig SZEÁ tányérjain pillanatképek vannak társadalmi, politikai életünkből. Ezek a képek olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek alól nem bújhatunk ki, állást kell foglalnunk velük kapcsolatban. 

 

Füstbe ment idő – Anne Imhof: ANGST II

A húsz perces sorban állás után szokatlan környezet fogadja a Hamburger Bahnhof épületébe belépő látogatókat. A neoklasszicista épület óriási központi terén alig lehet átlátni, telefújták füsttel. Rengeteg ember álldogál. Vagy ül a földön. Vagy járkál. Elveszettnek látszik mindenki. A falakon semmi sincs, első pillantásra a tér is üresnek tűnik. De van zene. Megnyugtató hangzás és emelkedett ének – kortárs operát hallunk. Aztán meglátjuk a keresztbe kasul, szimmetrikusan kifeszített köteleket a magasban, illetve a hosszú boxzsákokat. Aki már bent van egy ideje, az néz valamit, megfigyelő pozícióba helyezkedik, vándorol – s lassan a később érkezők is megértik kikre, mikre kell fókuszálni.

 

Mi, idegenek

Mielőtt először láttam volna Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjét, csak annyit tudtam, hogy van benne egy különlegesen szép, a zsidó vallás bizonyos motívumait felhasználó jelenet. A főszereplőnő a kol nidré1 dallamára egy taleszt2 maga körül lebegtetve táncol a vízparton egy magas kőfal előtt, emlékeztetve egyrészt a jeruzsálemi siratófalra, másrészt a gettófalakra is. Aztán néhány éve megnéztem a filmet, kíváncsian vártam a fent említett jelenetet, de mikor elértem odáig, fura távolságtartással néztem. Sehogy sem tudtam hova tenni. Ez a film-a-filmben a játékidő kicsivel több, mint a felénél következik, melyben a főszereplő, Járom Ambrus egy baráti társaságban nézi a róla és barátnőjéről készült képsorokat. Ám mintha ők is idegenül szemlélnék saját magukat a vásznon.

 

Az én apámék nemzedéke számára az Oldás és kötés ugyanolyan kultfilm, mint nekünk A kutya éji dala, vagy a 90-es évek fiataljainak a Moszkva tér

Az Oldás és kötés kora

Az Oldás és kötést először a hetvenes évek elején, 15-16 évesen láttam. Akkor nem tudatosodott bennem az – ami most, e kiállítást nézve –, hogy talán ez volt az egyik első magyar új hullámos film. Nem vagyok filmtörténész, számomra a francia új hullám kezdeteit Godard Kifulladásig (1960), és Truffaut Négyszáz csapás (1959) című munkái jelentették, bár Antonioni Az éjszaka (1961) című filmjét is talán ide sorolhatnám, s persze Fellini Édes élet (1960) és Nyolc és fél (1963) című mozijait is. Valamennyiben az a közös, hogy nem kosztümös, műtermi filmek, hanem a jelenben játszódnak az addig megszokott filmgyári stúdiókon kívül, valóságos környezetben, és mind szerzői film. Rám, aki 1963-ban kezdtem iskolába járni, egy évtizeddel később is olyan hatással voltak e mozik, hogy azóta sem szeretek műtermi, kosztümös, kevésbé személyes filmeket nézni.

1963-ban az egyik legfontosabb problémám egyébként az volt, hogy mikortól engednek a szüleim egyedül, felnőtt kíséret nélkül iskolába járni. Apám, aki számos tekintetben a Latinovits által játszott Járom Ambrushoz hasonlítható – azzal a különbséggel, hogy ő nem orvos, hanem mérnök volt – az első napokon mintegy harminc méterrel lemaradva mögöttem figyelte, vajon körülnézek-e a zebrán történő áthaladás előtt. Így most azt számolgathatom, hogy alighanem 60 közelinek, vagy azon túlinak kell lennünk, hogy személyes emlékeink lehessenek e korszakról. A nálunk fiatalabbaknak ez már csak történelem, ahogy a kiállítás kurátorának, Mélyi Józsefnek is.

 

A Total Records előszobájában

Izgalmasabb lesz-e a fotográfia, ha megszűnik némasága és hangokkal, hangzásokkal párosul? Szükségünk van-e nekünk, a kortárs fotográfia és határterületei iránt érdeklődő közönségnek erre? Egyáltalán kell-e ez a kiegészítés a kortárs fotónak?

 

TISZTA UDVAR RENDES HÁZ

– ezen a címen indította útjára 1952-ben Dr. Seres Géza létavértesi körzeti orvos azt az országos méretű közegészségügyi és köztisztasági mozgalmat, amelynek bizonyos házfalakra szerelt nyomaival még ma is találkozhatunk. Igen, ezek azok a táblák, amelyek büszkén hirdetik a mögöttük álló ház tulajdonosainak pedánsságát, igaz, valójában csak a külcsínt méltatják, ugyanis az értékelést az előkert és a homlokzat kiemelkedő igényességgel és kreativitással véghezvitt ápolására osztották anno. A ház belső, intim terét minősítő RENDES jelző így inkább valami feltételezett, megelőlegezett velejárója a tisztán tartott portának.

Talán ez az egyébként túlhajtott mozgalom – valamint máig élő emléke és időnkénti újraéledése – a legszembetűnőbb példája annak, hogy a rendtartás mennyire alapvető elvárás a kulturált, civilizált ember részéről, és valljuk be, legyen akármennyire elfogadó és nyitott valaki, ha rendetlenséggel szembesül, kevés kivételtől eltekintve rögtön elítélő lesz. Még a legszabadelvűbb körökben sincs bocsánat az otthoni káoszra. Nem nézi el senki. Mindig szemet szúr, mindig ciki. Pedig ha az a bizonyos elítélő-szemlélő továbbjutna az első benyomáson, láthatóvá válna számára, hogy mennyire összetett jelenség is egy-egy ilyen minden megfelelési kényszert ignoráló, rendetlen személyes tér, ami akár egy TISZTA UDVAR mögött is elénk tárulhat.

 

Legalább annyit ad a szív egészségének, amennyit egy jó orvos tud

Egy társadalmi hasznosságról végzett lakossági felmérésen a szívsebész – aki alázattal dolgozik, alapos, jó és folyton képezi magát, hogy legyenek újabb ötletei összetett problémák megoldására – megérdemelten végezne az élen. A kurátor – nem hiszem. Biztosan nehézség támadna pontosan belőni, mit is csinál, esetleg a meghatározás kimerülne abban, hogy ő az, aki egy múzeumban eldönti, melyik teremben melyik festmény lógjon, így aztán eléggé hátra sorolódna.

Szívem szerint ezért mindenkit elküldenék megnézni az Oldás és kötést, először a Jancsó-filmet, és rögtön utána a kiállítást, mert a kettő együtt pontos képet ad arról, mi a kurátori munka, és főként, hogy ez mennyi munka, és mi a társadalmi hasznossága.

 

Tele van a város

Tele van a város Esterházy Marcellel. A művei által alkotott városi térben feszülő szövedék pedig tele van „szövegközi” utalásokkal. A Budapest különböző szegleteiben szigetszerűen elszórt munkák a múltfeldolgozásról és annak vállfajairól szóló műegyüttesként állnak összefüggésben.