Az identitás hekkerei

Katharina Roters és Szolnoki József munkásságának emlékezetpolitikai vetületeiről a győri Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum után a veszprémi Csikász Galériában is bemutatott Hack the Past! / Hackeld a múltat! és az acb Galériában megrendezett Hungarian Cubes című kiállítások kapcsán.

 
 

TAKE MY CROWN

II. Edward és az elbaszott work-life balance

 

FUTUR X – 10 év papírkollázsai

Kerekes Gábor képzőművész részletgazdag, elmélyült kompozíciói a mindenkori térszervezés értékes dokumentumai. Egymás mellé rendezve egy olyan utópisztikus építészeti környezeteket, vizionárius városi tereket láttató belső utazás állomásaiként hatnak, melynek kultúrtörténeti gyökereit Gulácsy, Huxley vagy Swift művészetében kereshetjük. Ezek a mesterséges, ám személyre szabott világok egy olyan multiverzum kapuját tárják elénk, melyben a fejlődés már túl van a belátható horizonton.
 

 

A (2) HÉT MŰTÁRGYA: Péter (Fodor Dániel János)

Fodor Dániel Jánossal,1 az egyik új FKSE taggal beszélgettünk Péter című, fotóarchívumon alapuló projektjéről a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában megrendezett (2) hét műtárgya eseményen 2016. november 28-án.

 

Szemüvegben olvasni, papírral törölni

Az ember szereti azt hinni, hogy a filmrendezés az egy szakma, de lehet, hogy nincs így. Till Attila is nézhető filmeket rendez, Tom Ford pedig kifejezetten érdekes munkákkal jön. Nem nagyon sűrűn, de nincs is rászorulva, van neki elég dolga a divattervezéssel.

 

Milyen csend van – Szabó Ádám WAR GAMES című kiállítása elé

Milyen csend van. Nincs ropogás, süvítés, durranás, pukkanás, robaj, dörrenés. A látvány mögül hiányzik a hang, ami mindig egyetlen, adott pillanat hangja. Relatív csönd van, csaknem halálos csönd. Szabó Ádám fegyverei kezelő nélkül állnak egy adott ponton, és némán egy-egy adott irányba néznek. Mintha elsülnének, mintha füstölnének, mintha hallanánk. Mintha élnénk.

 

Őszi fények Berlinben

Az őszi évadnyitó kiállítássorozat zászlóshajója ezúttal is a Berlin Station termeiben megrendezett ABC – Art Contemporary Berlin vásár volt. Az immár nyolc éve jelenlévő fair ma már vitathatatlanul megtalálta a helyét a nemzetközi piacon mint a szép emlékű Artforum hagyományainak méltó folytatója, amely mára a legfontosabb kommersz seregszemlévé nőtte ki magát Berlinben. Emellett a kereskedelmi galériák számos önálló tárlatot is tartogatnak az eseménysorozat idejére, amelyek közül igyekszünk a fénypontokat kiemelni.

 

Tányérok, otthonkák, énkép

A cseréptányér egyidős a civilizációval, és a tányér a terített asztal lényegi eleme, az étel hordozója. Sokunk számára ma már annyira evidens, hogy rendszeresen étkezünk, és tányérból eszünk, hogy nem tulajdonítunk neki jelentőséget (rá se hederítünk), és ma már ritkán ünnepi az a pillanat, amikor asztalhoz ülünk. A civilizáltnak tekintett körökben többnyire már csak a gyerekek esznek figurálisan festett tányérból, noha a tányér jelentős szerepéből következően festenek rá már évezredek óta különféle motívumokat. Nagyon nem mindegy tehát, hogy mi van a tányéron. Ezek felemlítésével csak arra mutatnék rá, hogy miért hat annyira mélyen Szabó Eszter Ágnes munkája a maga páratlan ábrázolásaival. Már a falusi kultúrában is elválik, a nézésre és az evésre való tányér. Nem hétköznapi a díszített, festett tányér, különlegesebb, ha figurális rajta az ábrázolás és még inkább, ha életképi jelenet van rajta, a kritikai ábrázolás pedig egyenesen rendkívüli. Márpedig SZEÁ tányérjain pillanatképek vannak társadalmi, politikai életünkből. Ezek a képek olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek alól nem bújhatunk ki, állást kell foglalnunk velük kapcsolatban. 

 

Füstbe ment idő – Anne Imhof: ANGST II

A húsz perces sorban állás után szokatlan környezet fogadja a Hamburger Bahnhof épületébe belépő látogatókat. A neoklasszicista épület óriási központi terén alig lehet átlátni, telefújták füsttel. Rengeteg ember álldogál. Vagy ül a földön. Vagy járkál. Elveszettnek látszik mindenki. A falakon semmi sincs, első pillantásra a tér is üresnek tűnik. De van zene. Megnyugtató hangzás és emelkedett ének – kortárs operát hallunk. Aztán meglátjuk a keresztbe kasul, szimmetrikusan kifeszített köteleket a magasban, illetve a hosszú boxzsákokat. Aki már bent van egy ideje, az néz valamit, megfigyelő pozícióba helyezkedik, vándorol – s lassan a később érkezők is megértik kikre, mikre kell fókuszálni.

 

Mi, idegenek

Mielőtt először láttam volna Jancsó Miklós Oldás és kötés című filmjét, csak annyit tudtam, hogy van benne egy különlegesen szép, a zsidó vallás bizonyos motívumait felhasználó jelenet. A főszereplőnő a kol nidré1 dallamára egy taleszt2 maga körül lebegtetve táncol a vízparton egy magas kőfal előtt, emlékeztetve egyrészt a jeruzsálemi siratófalra, másrészt a gettófalakra is. Aztán néhány éve megnéztem a filmet, kíváncsian vártam a fent említett jelenetet, de mikor elértem odáig, fura távolságtartással néztem. Sehogy sem tudtam hova tenni. Ez a film-a-filmben a játékidő kicsivel több, mint a felénél következik, melyben a főszereplő, Járom Ambrus egy baráti társaságban nézi a róla és barátnőjéről készült képsorokat. Ám mintha ők is idegenül szemlélnék saját magukat a vásznon.

 

Az én apámék nemzedéke számára az Oldás és kötés ugyanolyan kultfilm, mint nekünk A kutya éji dala, vagy a 90-es évek fiataljainak a Moszkva tér

Az Oldás és kötés kora

Az Oldás és kötést először a hetvenes évek elején, 15-16 évesen láttam. Akkor nem tudatosodott bennem az – ami most, e kiállítást nézve –, hogy talán ez volt az egyik első magyar új hullámos film. Nem vagyok filmtörténész, számomra a francia új hullám kezdeteit Godard Kifulladásig (1960), és Truffaut Négyszáz csapás (1959) című munkái jelentették, bár Antonioni Az éjszaka (1961) című filmjét is talán ide sorolhatnám, s persze Fellini Édes élet (1960) és Nyolc és fél (1963) című mozijait is. Valamennyiben az a közös, hogy nem kosztümös, műtermi filmek, hanem a jelenben játszódnak az addig megszokott filmgyári stúdiókon kívül, valóságos környezetben, és mind szerzői film. Rám, aki 1963-ban kezdtem iskolába járni, egy évtizeddel később is olyan hatással voltak e mozik, hogy azóta sem szeretek műtermi, kosztümös, kevésbé személyes filmeket nézni.

1963-ban az egyik legfontosabb problémám egyébként az volt, hogy mikortól engednek a szüleim egyedül, felnőtt kíséret nélkül iskolába járni. Apám, aki számos tekintetben a Latinovits által játszott Járom Ambrushoz hasonlítható – azzal a különbséggel, hogy ő nem orvos, hanem mérnök volt – az első napokon mintegy harminc méterrel lemaradva mögöttem figyelte, vajon körülnézek-e a zebrán történő áthaladás előtt. Így most azt számolgathatom, hogy alighanem 60 közelinek, vagy azon túlinak kell lennünk, hogy személyes emlékeink lehessenek e korszakról. A nálunk fiatalabbaknak ez már csak történelem, ahogy a kiállítás kurátorának, Mélyi Józsefnek is.

 

A Total Records előszobájában

Izgalmasabb lesz-e a fotográfia, ha megszűnik némasága és hangokkal, hangzásokkal párosul? Szükségünk van-e nekünk, a kortárs fotográfia és határterületei iránt érdeklődő közönségnek erre? Egyáltalán kell-e ez a kiegészítés a kortárs fotónak?

 

TISZTA UDVAR RENDES HÁZ

– ezen a címen indította útjára 1952-ben Dr. Seres Géza létavértesi körzeti orvos azt az országos méretű közegészségügyi és köztisztasági mozgalmat, amelynek bizonyos házfalakra szerelt nyomaival még ma is találkozhatunk. Igen, ezek azok a táblák, amelyek büszkén hirdetik a mögöttük álló ház tulajdonosainak pedánsságát, igaz, valójában csak a külcsínt méltatják, ugyanis az értékelést az előkert és a homlokzat kiemelkedő igényességgel és kreativitással véghezvitt ápolására osztották anno. A ház belső, intim terét minősítő RENDES jelző így inkább valami feltételezett, megelőlegezett velejárója a tisztán tartott portának.

Talán ez az egyébként túlhajtott mozgalom – valamint máig élő emléke és időnkénti újraéledése – a legszembetűnőbb példája annak, hogy a rendtartás mennyire alapvető elvárás a kulturált, civilizált ember részéről, és valljuk be, legyen akármennyire elfogadó és nyitott valaki, ha rendetlenséggel szembesül, kevés kivételtől eltekintve rögtön elítélő lesz. Még a legszabadelvűbb körökben sincs bocsánat az otthoni káoszra. Nem nézi el senki. Mindig szemet szúr, mindig ciki. Pedig ha az a bizonyos elítélő-szemlélő továbbjutna az első benyomáson, láthatóvá válna számára, hogy mennyire összetett jelenség is egy-egy ilyen minden megfelelési kényszert ignoráló, rendetlen személyes tér, ami akár egy TISZTA UDVAR mögött is elénk tárulhat.

 

Legalább annyit ad a szív egészségének, amennyit egy jó orvos tud

Egy társadalmi hasznosságról végzett lakossági felmérésen a szívsebész – aki alázattal dolgozik, alapos, jó és folyton képezi magát, hogy legyenek újabb ötletei összetett problémák megoldására – megérdemelten végezne az élen. A kurátor – nem hiszem. Biztosan nehézség támadna pontosan belőni, mit is csinál, esetleg a meghatározás kimerülne abban, hogy ő az, aki egy múzeumban eldönti, melyik teremben melyik festmény lógjon, így aztán eléggé hátra sorolódna.

Szívem szerint ezért mindenkit elküldenék megnézni az Oldás és kötést, először a Jancsó-filmet, és rögtön utána a kiállítást, mert a kettő együtt pontos képet ad arról, mi a kurátori munka, és főként, hogy ez mennyi munka, és mi a társadalmi hasznossága.

 

Tele van a város

Tele van a város Esterházy Marcellel. A művei által alkotott városi térben feszülő szövedék pedig tele van „szövegközi” utalásokkal. A Budapest különböző szegleteiben szigetszerűen elszórt munkák a múltfeldolgozásról és annak vállfajairól szóló műegyüttesként állnak összefüggésben.

 

Nyers, beton

Az Artmagazin legutóbbi száma részletesen foglalkozik Goldfinger Ernő egyik legismertebb – persze a többihez hasonlóan vitatott – alkotásával, a Balfron Tower néven ismert lakóházzal és a megmentésére készült izgalmas, szociális vonatkozású kortárs képzőművészeti munkákkal. Ma ösztöndíj viseli Goldfinger nevét, de kevéssé tudott, hogy az építész a 60-as években is egyedülálló módon támogatta fiatal magyar kollégáit, legális munkához juttatva őket Angliában.

 

Ütközőpontok

Kokesch Ádám munkáit nevezhetjük objekteknek, képtárgyaknak, plug-ineknek, szenzoroknak, de akár technikai „hamisítványoknak” is. Azonnal felismerhető, markáns formavilággal rendelkező alkotásaiban az absztrakt hagyományok keverednek a folyamatos technikai fejlődésre tett utalásokkal. A művészt foglalkoztatja a klasszikus modernitás; gondolatmenete a bauhausi eszmék újraértelmezésében gyökerezik.
 

 

Gadget-szimfónia

A kreativitás (egyik) alapja az, hogy mindent tudjunk kellő játékossággal szemlélni. Ha sikerül felülírni egy formához, funkcióhoz vagy szituációhoz kapcsolódó berögzültségeinket, akkor a felhasználási módok új lehetőségeit lelhetjük meg. Japánban a „gadget-kultúra” már annyira túlburjánzott, hogy képzőművészek sokasága kezdett el az elmúlt években a tárgykultúra újraolvasásával foglalkozni. Lírikus játékossággal építik fel fantáziavilágaikat a tömegtermelés felfoghatatlan léptékben előállított kész formáiból, termékeiből.

 
 

CICAVÍZIÓ

A 2B Galéria tematikus kiállításainak sorában gyakorta helyet kapnak olyan témák mint, a különböző kisebbségek társadalmi viszonyrendszere, a személyes és családi történetek, az emlékezés ezen belül is a holokauszt ábrázolásának kérdésköre. Minden esetben egy roppant sajátos perspektívából, semmiképpen sem a megszokott úton közelítve az adott kérdés magja felé. 

 

Mátrix (feminista fotográfia)

Elkészült végre a fénykép
Nem tudni, milyen esemény
Egy kicsit kevés a részlet
Egy kicsit kevés volt a fény.

Előjött végre a fénykép
Már nem is számítottunk rá
Egy kicsit túl sok a szürke.
(Olé olá, 1983. Kontroll Csoport)

A mottónak itt az a hivatása, hogy a romantikusnak vélt szöveget visszarántsa a társadalmi valóság talajára (hova is?), és, hogy kompenzálja e romantika komolyságát.