Avantgárd konyha; ehető műalkotások; végeérhetetlen gasztro-happening. – Daniel Spoerri Eat Artjának általában ez a provokatív és sikkes oldala nyeri el a közönség figyelmét. Ám a düsseldorfi, 1968-ban megnyílt Restaurant Spoerri, az 1970-es Eat Art Galéria és az Eat Art bankettek korántsem a jóléti társadalom bohém igényeinek kiszolgálását tűzték ki célul. Éppen ellenkezőleg: Spoerri az „örökkévaló érték, az emészthetőség, a művészet változásai, a művészet mint fogyasztói termék” problémáit vizsgáló mozgalma, mely kiterjed „a legváltozékonyabb dologra, ami csak létezik: arra, ami ehető”, a (művészet-)fogyasztói társadalom kritikája mellett – „az vagy, amit megeszel…” – inkább a gasztronómiai kultúrában (is) állandósult társadalmi tabuk vizsgálatában és megkérdőjelezésében jeleskedik. Az Eat Artnak ez az oldala csak előtörténetének ismeretében válik hozzáférhetővé.

Tavaly májusban rendhagyó tárlat nyílt Párizsban a Beaubourgban elles@centrepompidou címmel. A koncepcióból két dolog világos már elsőre is: csak női kiállítókkal találkozhatunk és kizárólag olyan darabokkal, amelyek a múzeum gyűjteményéből valók. 
 

Úgy tűnik, Markója Csilla előző számunkban közölt Nádas-esszéje iskolát teremtett, vagyis inkább elindította a művészettörténészek lázadását. Nincs hűvös távolságtartás, előtérbe kívánkoznak a személyes emlékek, az ide-oda kalandozó gondolatok. Lássuk, mi tombol a kutató művészettörténész fejében a poros papírok, megsárgult fotók rendezgetése közben. Olvasni mindenesetre élvezetesebb, mint szigorú szakszövegeken átrágnia magát az embernek.

Amikor a müncheni művészeti akadémia 1858-ban első jubileumát – az alapítása óta eltelt első ötven évet – ünnepelte, a szervezőbizottság az ünnepség színhelyéül a nem sokkal azelőtt elkészült csodálatos üvegpalotát, a Glaspalastot választotta. Az Üvegpalota adott otthont az „Első Általános Német Művészeti Kiállításnak”, amelyet a Müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémia és Német Művésztársaság együttesen rendezett, és amelynek célja akkor még a német „nemzeti” művészet bemutatása volt. Nem véletlenül, hiszen Európa ekkoriban a világkiállítások lázában élt, amelyek, mint Werner Hofmann fogalmazott, a haladás apoteózisai és egyúttal a történelmi tudat demonstrációi is voltak. A nyitás a Német Birodalom többi állama felé nagy figyelmet keltett, és megalapozta azt is, hogy München művészeti központtá válhasson.

A római Vatikán Múzeumban új terem nyílik, ahol a nagyközönség számára eddig ismeretlen, kései Matisse-alkotásokat állítanak ki. A vence-i Rózsafüzér Kápolna díszítéséhez készült három, nagyméretű, előkészítő vázlaton kívül több, Matisse-tervezte liturgikus berendezési tárgy is bemutatásra kerül – az Art Newspaper riportja szerint.

Hatvany Ferenc festményei valahogy nem tudnak könnyen közönség elé kerülni. Miközben Hunyadi János úti villáját a hírek szerint éppen Tadao Ando közreműködésével építik olyanra, hogy Villa Budapest néven (megint) a fővárosi művészeti élet egyik kiemelt helyszíne lehessen, saját művei Hatvanban, a Hatvany Múzeum felállványozott falai mögött árválkodnak – a kiállítás rendezői hiába gyűjtöttek össze belőlük pontosan hatvanat.

Előkelő francia társaság gyűlt össze idén május végén a Rippl-Rónai Múzeum kiállítótermeiben: a házigazda festőnél, a magyar nabinál vendégeskednek barátai, jó ismerősei festői pályafutásának abból a tizenhat évéből, amit Párizsban töltött és amit saját maga is a legértékesebbnek tartott.

Pont kerülhet a régóta húzódó restitúciós ügy végére. Az Egyesült Államokban rostokoló Schiele-portré – több mint tíz év után – hazatérhet Bécsbe. 19 millió dolláros „váltságdíjért” cserébe.

Avantgárd konyha; ehető műalkotások; végeérhetetlen gasztro-happening. – Daniel Spoerri Eat Artjának általában ez a provokatív és sikkes oldala nyeri el a közönség figyelmét. Ám a düsseldorfi, 1968-ban megnyílt Restaurant Spoerri, az 1970-es Eat Art Galéria és az Eat Art bankettek korántsem a jóléti társadalom bohém igényeinek kiszolgálását tűzték ki célul. Éppen ellenkezőleg: Spoerri az „örökkévaló érték, az emészthetőség, a művészet változásai, a művészet mint fogyasztói termék” problémáit vizsgáló mozgalma, mely kiterjed „a legváltozékonyabb dologra, ami csak létezik: arra, ami ehető”¹, a (művészet-)fogyasztói társadalom kritikája mellett – „az vagy, amit megeszel…” – inkább a gasztronómiai kultúrában (is) állandósult társadalmi tabuk vizsgálatában és megkérdőjelezésében jeleskedik. Az Eat Artnak ez az oldala csak előtörténetének ismeretében válik hozzáférhetővé.
 

A sikeres bázeli vásár után még egy kicsit Európán maradt a nemzetközi műkereskedelem szeme. A két piacvezető aukciósház mogul a héten tartotta Londonban nagy impresszionista és modern árverését. Az eredmény felemás: az összforgalom impozáns, volt pár nagy siker, de az árak nem szárnyaltak. A szakértők azt találgatják, hogy véget ért-e az év eleje óta tartó pozitív hangulat, ami ismét visszahozott valamit a válság előtti csillogó rekordkorszakból.

A héten, június 16–20. között tartják Bázelben a képzőművészeti vásárok koronázatlan királyát, az Art Baselt. A negyvenegyedszerre megrendezett svájci börzén az érdeklődés meggyőző, az üzlet megindult, bár a piac itt-ott átrendeződött: visszatért a hetvenes–nyolcvanas évek és hódít az intellektus. „Nagyszerű” – lelkendezett egy amerikai galériás az Artinfo.com újságírójának – „Olyan, mint 2006-ban. A piac nem lángol, de duruzsol.” Rövid beszámoló az Art Newspaper cikke alapján:

Molnár Farkas neve ma már nem csak szűk szakmai körben – az építészek és művészettörténészek között – ismert. Képei és grafikái időről időre feltűnnek művészeti árveréseken, építészeti és képzőművészeti munkái pedig gyűjteményes kiállításokon, mint például a tavalyi Bauhaus-évforduló alkalmából rendezett weimari, berlini és New York-i retrospektív bemutatókon. Az EKF-program keretében rendezés alatt álló és idén nyáron nyíló nagy pécsi kiállításon is méltó helyet kapnak majd alkotásai. Bár életműve többé-kevésbé feldolgozottnak tekinthető, a kutatás még mindig okozhat meglepetést lappangó vagy eddig nem ismert művek bemutatásával.

A pesti Duna-korzó: egymásra rétegzett idősíkok. Kiváló férfiak 19. századi, historizáló bronzszobrai, amelyek mögül lebombázták és elbontották a korabeli épületeket. Majd szocreál emlékművek hűlt helyei és a Kádár-kori modernista szállodák hatalmas tömbjei. Végül pedig a nyolcvanas években megálmodott, öntöttvas korlátos múltidézés és a rendszerváltás utáni emberközeli kertitörpe-kultusz. A Duna-parti szoborsorsok szomorú első fejezete. „És Huszár Adolfnak sokat csúfolt Deák Ferenc-e, ez az egyébként akadémikus és unalmas monumentum, a megfelelő architektonikus környezetben, a régi Lloyd-épület s a Lánchíd torkolatának közelében a maga kompakt masszájával szervesen illeszkedik bele a térbe, sőt világos téli reggelen a túlparti várhegy magasából nézve a monumentalitás illúzióját kelti az emberben egyöntetű sziluettjével. Legalább a földnek egy pontjáról, az évnek egy szakában és a napnak egy órájában. Hasonlót társairól nem mondhatni.”

Az orosz avantgárd utóélete viszontagságosan alakult: a sztálini művészetpolitika eltaposta és a múzeumok legmélyére száműzte, a nyugati műértő közönség pedig csak a hatvanas években fedezte fel magának, amikor a vasfüggöny miatt alig lehetett hozzájutni az alkotásokhoz. A német Ludwig múzeumlánc – a maga 800 művével – páratlanul gazdag gyűjteményt mondhat magáénak az orosz művészet 1905–1930 között virágzó irányzataiból. A kölni Ludwig Múzeum a neoprimitivizmustól a konstruktivizmusig terjedő kollekcióból válogatva fogott neki egy kiállítássorozatnak tavaly. A 2009-es kubofuturista seregszemle után idén az absztrakció lánglelkű pionírja, Kazimir Malevics került terítékre.

Miközben a hazai médiát a görög válság és a Dow Jones zuhanása tartotta izgalomban, a tengerentúlon a műkereskedelem ismét csúcsokat döntött. Az aukciósházak óriási szerencséjére egy-két nappal a New York-i tőzsdepánik előtt került sor a szokásos tavaszi modern és impresszionista árverésekre. A hatás elsöprő, a februári Giacometti-szobor nem sokat időzött a legdrágább műalkotások listájának az élén, mert egy Picasso 106,5 millióval máris letaszította. Kérdés, hogy a 2010-es műkereskedelmi konjunktúra folytatódhat-e a hét második felében tapasztalható aggasztó gazdasági jelek után.

Alig pár hónapnyi idő van hátra a régóta tervezett, hosszú előkészítő munkával járó, centenáriumi NYOLCAK kiállítás megnyitásáig, mely az Európa kulturális fővárosa Pécs rendezvénysorozatának egyik legfontosabb pillérprogramja lesz. A Nyolcak Európája munkacímen futó tárlat előkészítő kutatásai során sikerült néhány lappangó mű nyomára bukkannunk, melyek minden bizonnyal a kiállítás csúcsdarabjai lesznek, ám a leltár még mindig jelentős hiányt mutat. Továbbra is főművek hiányoznak.

Múlt héten került sor Maastrichtban a huszonharmadjára megrendezett Európai Művészeti Vásárra, a TEFAF-ra. A világ egyik legrangosabb és legpatinásabb képzőművészeti börzéjén ezúttal több mint 2,7 milliárd dollár értékben kínáltak antik, modern és kortárs műtárgyakat. A 72 ezer látogató nem csak nézelődni jött, a szervezők jobb évet zártak, mint tavaly. A legdrágább alkotás Cranach közel ötszáz éves bibliai festménye lett.

 

Mivel Van Gogh – alig tíz alkotó esztendővel a háta mögött – 37 évesen egy revolverrel mellkason lőtte magát, nem maradtak fenn róla fecsegő kiállításrecenziók, színes napilapbeli hírek vagy adatgazdag interjúk. Ráadásul legfőbb támasza, a Párizsban műkereskedőként ügyködő Theo is meghalt rögtön Vincent után. Ezért felbecsülhetetlen értékű forrás a művészettörténet számára Van Gogh levelezése. A labilis idegrendszerű, zárkózott holland festő többkötetnyi levelet írt össze rövid élete során – ma ezek jelentik a legfontosabb forrást és a kulcsot az életművéhez.

Oslo vezetése új épületet álmodott a Munch Múzeumnak a norvég főváros dinamikusan fejlődő vízparti negyedében, a szűkössé vált hatvanas évekbeli lapos üveghasáb helyett. A nemzetközi pályázatot a spanyol építészeti iroda, a Herreros Arquitectos nyerte meg tavaly márciusban, a fjord belső csatornájára néző üvegtornyos tervével.

Az Armory Show – a műkereskedelem fővárosaként üzemelő – New York legfontosabb művészeti vására. Bár az igazán nagy, patinás börzék Európában zajlanak, az Armory Show (Fegyverraktári Tárlat) is rendelkezik múlttal: 1913-as elődjén láthatott az amerikai közönség először modern műveket, például Duchamp heves tiltakozást kiváltó kubista aktját. Erre a hagyományra építettek a szervezők, amikor a kilencvenes évek végén műkereskedelmi vásárként újrateremtették az Armory Showt. A március 7-én bezárt nagy szabású rendezvényen – az Art Newspaper szerint – bizakodó volt a hangulat.