Az egész magyar művészeti életet ért hatalmas veszeteség miatt került a címlapra egy régebbi cikkünk. Életének 57. évében elhunyt Körösényi Tamás, a Képzőművészeti Egyetem tanára, a Szobrász Tanszék és a Doktori Iskola vezetõje.

Néhány hónapja, egy szeles áprilisi szerdán, pár perccel este nyolc előtt két barát a Forsch Botond kiállítás előkészületei kapcsán látogatott el a Képíró utcába, a Fiatal Képzőművészek Stúdió-Galériájába. Mielőtt becsapódott volna mögöttük az ajtó – élve az alkalommal, hogy a kiállítóterem ebben a szokatlan órában is látogatható – egy malteros nadrágú alak is besurrant utánuk a szomszédos építkezésről. Mint mondta, pusztán arra volt kíváncsi, hogy mire használják az utcára néző ablakra erősített és alulról egy-egy farúddal megtámasztott, leginkább egy felnagyított villanykapcsolóra emlékeztető két tárgyat.

EZ NEM DISCO – ez olvasható a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia tanszék Kmety utcai épületének bejárata fölött, egy csoport diák által finanszírozott és meglepetésszerűen felszerelt pont-modul kijelzőn.
Ez nem disco! – közli az egybegyűltekkel a hallgató, amikor késve érkezik az előadásra, amelynek címe: Paralel Kurzus/Tanpálya II. – Anatómiai Halhatatlanság.
Az oktató, St.Auby Tamás: nem-művészet-művész ¬ a fenti maxima tőle származik.
A Kurzus hivatalosan A XX. századi művészet története és elmélete program alatt fut, s a meghívott művésztanár az előadás felépítésében, a hangsúlyok kijelölésében szabad kezet kapott.
St.Auby, Svájcból történt visszatelepülését követően, az 1991/92-es tanévtől ad elő a tanszéken. A Magyar Narancs 1991. okt. 22-i számában, egy vele készült interjúban Miltényi Tibor, a kérdező, St.Auby happening-definícióját idézi: „a filmben találkoznak az összes művészetek, a happeningben az összes nem-művészetek”, és megállapítja: „ez az elv kiterjed minden egyéb tevékenységére” - így az oktatásra is.

Kőnig Frigyes Munkácsy-díjas festő és grafikus, a Művészeti Anatómia, Geometria és Rajzi Tanszék vezetője, ez évtől a Képzőművészeti Egyetem rektora. Munkásságában összefonódik a művészi és a tudományos attitűd: alapvető festészeti, egyben általános vizuális problémákat jár körül; a látást, a térarányokat, a különböző nézőpontok, látószögek látványmódosító hatását vizsgálja. A perspektíva, a tér különféle hatásokra bekövetkező módosulása már főiskolás éveiben(1975—1982) is foglalkoztatta. Tértanulmányain a valóságos terek tárgyilagos ábrázolásától geometrikus absztrakciójukig jutott el. Leginkább a tér és a tárgyak fényviszonyoktól függő változásai érdekelték, a nézőpontok variálása, több enyészpont egy képen belül, a térrészletek kiemelése, újabb dimenziók teremtése tónusozással, színezéssel, vagy például a tükröztetés. Ennek megfelelően az egyszerű, tiszta szerkezetű vonalstruktúrák után egyre bonyolultabb, egyre több rétegű, sok esetben misztikus-szürrealisztikus karakterű kompozíciók kerültek ki műterméből az évek során.
A térarány-problematika továbbfejlesztett, monumentális változatai a sokszor nagy méretben is megfestett építészeti konstrukciók. 1988-as római ösztöndíja alkalmával találkozott az itáliai barokk emlékeivel, ennek az élménynek köszönhető illuzionisztikus Hommage à Andrea Pozzo-sorozata. A Tervek egy meg nem épülő templomhoz (1990) pedig addigi, térábrázoló festészeti megoldásainak összegzése.

Jovánovics György az utóbbi évtizedek magyar művészetének kiemelkedő jelentőségű alkotója, aki az egyetemes művészetben is különleges helyet foglal el. Nemzetközi szintű munkásságát számos elismeréssel jutalmazták (többek között: 1990, Kiváló művész; 1997, Kossuth-díj; 2002, Budapestért-díj). 1987-ben a Szöuli Művészeti Olimpián, 1995-ben a 100 éves velencei biennálén képviselte Magyarországot. 1991-től a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász tanszékének professzora. 1996—1997-ben és 1999-ben, három alkalommal volt vendégprofesszor a Salzburgi Nyári Akadémián. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja. Köztéri munkái között legjelentősebb a 301-es parcellában emelt 1956-os forradalmi emlékmű. Ez év tavaszától a Művészetek Palotája látogatói találkozhatnak legújabb, több mint ezer négyzetméteres munkájával: a nagy hangversenyterem belső képét meghatározó színes gipszreliefekből álló kompozícióval.
Tevékenysége rendkívül összetett és szerteágazó: tárgyalkotó, téralakító, térépítő munkásságát következetesen felépített filozófiai utalásrendszer kíséri. Bár többnyire tárgyakat készít és viszonya az anyaggal meghatározó, egyik monográfusa, Beke László szerint tevékenysége „egyértelműen szellemi természetű, minduntalan művészetfilozófiai alaprétegeket érint”.

Maurer a hatvanas évek elején organikus és groteszk „pszichorealista” rézkarcokat készített, amelyekben a biomorf formák mellett geometrikus motívumok is felbukkantak (Pompei-sorozat, 1964). A technikából adódó eltakarás, elfedés, illetve az egymásra rétegződő lenyomatok problémája az évtized végén a konceptuális művészet hatására felerősödött műveiben, hogy aztán folyamatosan jelen legyen nemcsak a korai fotómunkákon és akcióműveken, hanem a művész máig tartó tevékenységében is. A konceptualizmus analitikus szemlélete, amely a „valóság” szisztematikus, sorozat-műveken keresztül történő leírását tartotta elsődleges feladatának, Maurernél sajátos, egyedi módszerrel párosul: a vizuális jel önmagával történő felülírásakor a korábbi és a későbbi jelentések nem egymás ellenében, hanem egymásba átfejlődve mutatkoznak meg.

Lapunk új sorozatot indít a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanárairól: szeretnénk bemutatni művészetüket, hatásukat tanítványaikra. Sorozatunk első része Károlyi Zsigmondról, a festő tanszék vezetőjéről szól.
Károlyi Zsigmond 1976-ban végzett a főiskolán, Sarkantyu Simon osztályában, de igazán nagy hatással Erdély Miklós volt rá. 1976—1981 között művészettörténetet tanított a Kirakatrendező és Dekoratőr Szakmunkásképző Iskolában, 1981—1987-ig rajztanár a Képzőművészeti Szakközépiskolában, majd 1987—1991 között a Magyar Iparművészeti Főiskola adjunktusa. 1990-től osztályvezető tanár a Képzőművészeti Egyetemen, 1998-tól a festő tanszék vezetője.
A művészeti oktatásban 1990-re már elkerülhetetlenné vált a korábbi időszak korlátoltságban megcsontosodott szemléletével való szakítás, és számos új, avantgárd művész került a tanári karba, Károlyi mellett például Maurer Dóra, Peternák Miklós, Sugár János. Károlyinál a főiskolai tanítás megkezdése időben egybeesett a monokróm festészet iránt mutatott érdeklődésének intenzívvé válásával, s mivel azt kellett tapasztalnia, hogy itthon — ellentétben a nyugat-európai és tengerentúli művészeti oktatási szisztémával — nem tanítottak absztrakt festészetet, ezért a pedagógiai munkát most első ízben összekapcsolta az őt foglalkoztató művészi problémákkal, és bevezette a főiskolán a monokróm festészeti programot. A monokromitás, vagyis a radikális színredukció lehetőséget ad arra, hogy a lényegi dolgokra koncentrálódjon a művész figyelme, és konceptuálisan közelítsen tevékenységéhez. A festészet kiindulópontjának keresése, a festészet maga, mint a kép témája — mindezek a monokróm festészet lényegi elemei.