Másfél éve, készülő magán-múzeumának megnyitása előtt néhány héttel hunyt el Kovács Dezső, aki Az ötvenes évektől az előbb latens, majd lassan legalizálódó hazai műpiac aktív szereplője volt. Az elsők között nyitott „maszek” kellékáru üzletet a Ferencvárosban, amely nyílt forgalmú műkereskedésként működött. A rendszerváltás után a Qualitas Antikvitás és a Belvárosi Aukciósház tulajdonosa- és vezetőjeként az újjáéledő magyar műkereskedelemnek a tömeges forgalomra szakosodó szegmensében döntő piaci részesedésre tett szert. Sok műtárgyat restauráltatott értékesítés előtt, hozzájárulva állagmegóvásukhoz. Műgyűjteménye a hatvanas évektől kezdve épült ki; ennek elhelyezésére újíttatta fel a kilencvenes évek végén saját erőből a múzeuma számára kiszemelt Köztársaság téri épületet. Jelentős volt művészeti szakkönyvtára is. Mivel kollekciójából korábban csupán kisebb bemutatókra került sor (például a budai Hegyvidéki Galériában), s munkásságáról a nyilvánosság előtt nem beszélt, gyűjtői tevékenységének megmérettetése múzeumának megnyitása lehetett volna. Halálával ez a szándék kútba esett. Kovács Dezsővel galériájának ügyvezetője, Einspach Gábor 1999-ben készített életinterjút. A hanganyag az MTA Művészettörténeti Intézetének Adattárába került, s most részleteket közlünk belőle. (Szerkesztette: Ébli Gábor)

Gyűjteményem történetéhez bevezetőül a második világháború utáni időszakig kell visszamennünk. 1945-re olyan radikális változások mentek végbe a magyar társadalomban, hogy a gyűjtői kör nem kicserélődött, hanem egyszerűen megszűnt. Legalábbis az egyik része; a másik része, az új gyűjtői kör pedig csak az ötvenes évek közepétől kezdett kifejlődni. Igen sok műtárgy megsemmisült, más gyűjtemények tulajdona változott. A világháborút túlélt gyűjteményeket Budapest kifosztása tizedelte még tovább, majd a kitelepítésekkor kellett gyűjtőknek órák alatt, potom áron megválni tulajdonuktól. Gyakran erre sem volt mód, hanem a gyűjtemény ott maradt az elhagyott lakásban s a házmester vagy az ávósok kezébe került.

Ezeket a képeket részben begyűjtötték egy központi raktárba. S mivel a festőknek a háború utáni szegénység idején nem volt vásznuk, ott kiutalásra kaphattak ilyen, már megfestett vásznat. Később sokan meggazdagodtak azon, hogy ezeket az újrafestett képeket restauráltatták, s kisült, hogy neves festők képei voltak a vásznon. Hasonló volt, ahogyan a „gyűjtsd a vasat és a fémet” korszakban sorra olvasztottak be kis szobrokat.

A gyűjtés átrendeződésének további oka volt a lakáshelyzet megváltozása. Megszűntek a nagy gyűjtemények befogadására alkalmas polgári lakások: társbérletesítették őket, vagy ki kellett belőlük költözni. Amíg át lehetett járni a határon, körülbelül 1949-ig, addig ez szabad prédát jelentett jó szemű „gyűjtőknek”. Igen sokan foglalkoztak az így „szabaddá váló” kollekciók külföldre vitelével. Nepperek voltak, de néhányan karriert futottak be külföldön mint festményszakértők. Ekkor még működtek műkereskedések és aukciók is, például az Ernst Múzeum utódintézményeiben. A Bizományi tevékenysége csak a Postatakarékpénztár államosításával kezdődött. Az első két BÁV-árverést az Iparművészeti Múzeumban rendezték. Remek tárgyak voltak, többek között innen származik a nálam lévő mű a „rajnai mester”-től. Ezek az árverések azonban elakadtak, s csak 1956 után folytatódtak. Ekkor a BÁV-nál már több egykori műkereskedő is dolgozott - mint becsüs. Mivel a határ időközben lezárult, a monopolhelyzetben lévő Bizományinál az árak zuhantak, s csupán a művi magyar „piacot” tükrözték. Még a hatvanas években is jó Vaszaryt lehetett kapni ezer forintért, ami körülbelül egyhavi fizetésnek felelt meg.

Számomra a gyűjtést az tette lehetővé, hogy ebben az időben már igen magas jövedelemmel rendelkeztem. 1957-ben hagytam ott a munkahelyemet, s már akkor 3200 forintot kerestem. Mint maszek, olyan 5000, majd, mire megnősültem, már 7-8000 forint volt a jövedelmem. Később hívtak igazgatónak ahhoz a céghez, ahol a használtcikk-kereskedésem számára vásároltam, s 4500 forintot ajánlottak - ám ekkor már az én maszekként hivatalos jövedelmem is 15 000 forint volt. Az állam és a maszekok kölcsönösen lopták egymást: az adó ugyanis hetven százalék plusz ennek további húsz százaléka (mint községfejlesztési hozzájárulás) volt, és a bevallott jövedelmeket nem is hitték el, hanem rábecsültek - ezért mindenki igyekezett rejteni és befektetni a jövedelmét. A láthatatlan jövedelmek kialakulása óriási jelentőségű volt a magyar műgyűjtés számára. Csak a belső piac megerősödése tudta meggátolni, hogy minden értékeset a határon túlra ne vigyenek titokban.

Mibe lehetett fektetni a plusz jövedelmet? A banki betét nem fialt sokat; több lakást nem volt ildomos tartani, a nemesfém magánforgalma korlátozott volt. A „hónaljas nepperek”-től viszont zavartalanul lehetett műtárgyakat vásárolni, s még inkognitóban is lehetett maradni. A hatvanas években kezdett a jól keresőkből kialakulni az új gyűjtői réteg. Ide tartozott az orvosok hada, akik jóval fogékonyabbak humán dolgok iránt, mint akár az ügyvédek, akár a közgazdászok. A másik jól kereső réteg a maszekok voltak, akiknek az ízlése klasszikus festők - mint Ligeti Antal, Telepy Károly, Brodszky Sándor - felé hajlott. A 19. századot, különösen a biedermeiert alig becsülte valamire a hivatalos művészettörténet, mondván: e képeknek nincs valódi mondanivalója. S az édeskés képek elutasítása átvetült a romantikus tájképfestészetre is. A Bizományinak is igen nagy szerepe volt az ízlés alakításában. Az egyik első becsüs Fränkel József volt, akinek a két világháború között még az édesapja alapította a műkereskedését. Ő a Nyolcakkal foglalkozott, s ezért a Bizományinál is az ő munkáikat támogatta. Az aukciókon akár a bolti ár háromszorosára is felmentek a képárak.

A keresett művek az árveréseken magas árakat értek el. Bár a jövedelmem megengedte volna, hogy nagy számú kvalitásos művet megvegyek ilyen árakon is, nem tudtam volna őket elhelyezni. Gyakran adódott lehetőség egy nagyobb képcsoport egyben történő, jutányos megvételére, de már enélkül is tele volt az üzletem és a raktár képekkel. Eleinte amúgy is inkább antikot gyűjtöttem, meg mást is tezauráltam, s ezért a modernebb képekre kevésbé figyeltem. Az első képet ugyan 1949-ben vettem, de ez ajándék volt anyáméknak; ténylegesen 1959-ben vásároltam az első festményeket s még akkor is csak lakberendezési szándékkal. De rögtön megfogott az érzés, s 1960-tól nagyon intenzíven foglalkoztam a kvalitásos képek megszerzésével. Ekkor vettem az első Vaszaryt. Nem a tezauráció volt a szempont; inkább játék, kutatás, felfedezés volt számomra a képek gyűjtése. A boltban nem tudtam szellemi tevékenységet folytatni, ezért a képek világa elégített ki. Éjjel-nappal katalógusokat olvastam, s kutattam képek után. Az első képeim egyike volt egy Mikola András négyszáz forintért, aminek az azonosítása után rengeteget kutattam. Vagy például ismeretlenként vettem Hollósy Simon és Korb Erzsébet egy-egy képét, amelyeket utóbb találtam meg reprodukálva.

EDMUND AMAN-JEAN: Kerti jelenet, Olaj, vászon, 87 x 100cm, Egykor Kovács Dezső gyűjteményében

Egy-két év után olyan képzettségre tettem szert, hogy nem került sokba a gyűjtés. Ettől fogva két dolog vezérelt. Egyrészt olyan gyűjteményt hozni létre, amelyik fennmarad mint szellemi alkotás, és betölti a hivatalos művészettörténet hézagait - ezért szedtem össze a Spanger- és a Patkó-anyagot. Másrészt megakadályozni, hogy értékes művek kivándoroljanak az országból. Felháborított, hogy mennyire kirabolják ezt az országot. Ezért sokszor megvettem olyan képeket is, amelyek a kollekciómba nem hiányoztak, de kvalitást képviseltek, nem voltak védve, s ezért félő volt, hogy külföldre kerülnek. Akár igen magas árat is fizettem ezekért. A mai, szorosan véve mintegy négyszáz darabos gyűjteményemből háromszáz az ilyen „megmentett” kép. A művek a legkülönbözőbb csatornákon kerültek hozzám: a Bizományi boltjain, árverésein, a tulajdonképpen közvetítőként működő becsüsein vagy akár hirdetéseken keresztül. Bár hirdetés révén kevés művet szereztem, ez is egy legális út volt. Az Ecserin is megjelentek művek, működtek handlék is, akik hagyatékokat vásároltak fel.

A kereskedelem valójában nagyon hierarchizált volt. A handlé nem értett a képekhez, csak gyors hasznot zsebelt be az egyben való felvásárlás és továbbadás különbözetén. A tényleges értékek kiválasztása és a gyűjtőkhöz vagy a Bizományihoz juttatása az informálisan működő kereskedők feladata volt. A képek nagy részének ugyanakkor semmilyen piaca nem volt. Igen jó műveket kiraktak lomtalanításkor, s a keretet vitték el belőle, a vászon maradt. Magam külön figyeltem például Katona Nándor munkáit, aki igényes festő volt, „hamis holland” kereteket használt, én pedig ugye németalföldi képeket gyűjtöttem. Volt keletje az ökörszemes kereteknek is: biedermeier portrékat száz-kétszáz forintért lehetett kapni, háromszázért már Barabás Miklós kvalitást lehetett találni ökörszemes keretben.

Egy további forrásom volt, hogy mivel nyitott árusítású boltot vezettem, szinte egymásnak adták a kilincset azok, akik hozták a műveket eladásra. Minden ötödik vagy tizedik kép szellemi izgalmat is jelentett, s megkerestem hozzá a dokumentumokat. Néhány képet elszalasztottam; sokat tudatosan engedtem el. Egy-egy Telepyért nem volt például kedvem beszállni az árversenybe. Nem vettem meg gyenge Markó Károly-képeket sem, mert ugyanazon az áron lehetett kiváló, csak idehaza ismeretlen külföldi műveket venni. Magyar anyagból kevés olyan főmű bukkant fel, amelyet a gyűjtemény színvonalához megfelelőnek láttam. Munkácsytól a Poros út illett volna az anyagba, de hogy ehelyett a szalonképeit vegyem meg, ráadásul drágán? Nem mentem utánuk; csupán azért nem vettem meg valamit, hogy elmondhassam, van képem egy nagy mestertől. Kvalitásnak azt tartottam, ami javította a kollekciómat. Ilyen lehetett volna még Munkácsytól a Krisztus gúnyolói között, s ilyen volt Karlovszky Bertalantól a Székben ülő nő. Ezt a Karlovszkyt cserével szereztem meg. Egy Skuteczky Döme képért és ötezer forint ráfizetésért, tehát összesen mondjuk tízezer forintért kaptam három képet: a Karlovszkyt, a Székely Bertalan-féle Egri nők azon vázlatát, amely korábban Ernst Lajos tulajdonában volt, s egy Aman-Jean képet.

A cserékről, vételekről és eladásokról pontos kimutatást vezettem. A hatóságok miatt figyeltem is arra, hogy a BÁV aukcióin nagyjából ugyanannyi kép beadója legyek, mint amennyit vásároltam. Amikor lebukott egy nepper, próbáltak ugyan gyűjtőket perbe fogni „kereskedés” vádjával, de egy másodfokú bírósági ítélet végül legális mozgásteret biztosított. Azt tartották irányadónak, hogy egy gyűjtemény összértékének legfeljebb felével lehet kereskedni. Nekem akkor már akkora gyűjteményem volt, hogy ezt az értékhatárt a kereskedésem nem közelítette meg. Az anyagot egyben tartottam, s javítgatni igyekeztem. Kezdettől az volt a szándékom, hogy valamikor egy múzeumnak ajándékozom azzal a mottóval, hogy ezek a képek azért nem hagyták el az országot, mert Kovács Dezső összegyűjtötte őket. Állampolgári kötelességemnek éreztem a saját áldozatom és munkám árán a hivatali nemtörődömséggel szemben ezt az anyagot összegyűjteni. Nem volt más lehetőségen tiltakozni a kulturális javaink elherdálása ellen.

A gyűjtés második foglalkozásommá vált. Hiába beszéltem ennek fontosságáról magas pozícióban lévő illetékeseknek – múzeumigazgatónak, államtitkárnak, miniszternek –, a szavaimnak semmi foganatja nem volt. Nem törődtek ezzel. A művészettörténészek terén is igen kellemetlen meglepetések értek. Olyannyira különbözött a véleményük adott képek kapcsán, hogy kezdettől fogva saját tudás, egy szuverén ítélethozó képesség megszerzésére törekedtem. Végül mindig nekem kellett dönteni, mert én fizettem. Szakértők terén azt tartom döntőnek, van-e kvalitásérzéke valakinek. A tárgyi tudás teljesen másodlagos. Ha egy kép kvalitásos, akkor mindegy, ki festette. Az a kérdés, hogy tetszik-e a kép vagy sem akkor, ha leveszem róla az aláírást. Mivel a használtcikkpiacon vagy az ügynökökkel szemben gyorsan kellett dönteni, nem is volt idő szakértőkre. Van néhány barátom, akivel megbeszéltem a dolgokat. A hazai művészettörténészek közül Mravik Lászlót és Mojzer Miklóst tartom jó kvalitásérzékűnek, akikkel mindenféle szempontból egyetértettünk. Bár idősebb volt nálam, becsültem Genthon Istvánt, aki szintén kvalitást nézett elsősorban egy képnél, és nagyon lelkiismeretes volt. Különleges, megszállott lény Supka Manna, aki a kvalitásérzéke mellett fel is vállalta a küzdelmet azon művészekért - például Aba Novák Vilmos, Kohán György és Tóth Menyhért –, akikért akkoriban senki nem mert kiállni.

(CLAUDIO?) RIDOLFI: Pihenő Szent család, Olaj, márvány, 17 x 27 cm

A szüleimnél nem volt műgyűjtemény, de a fal tele volt - inkább kommersz - képekkel. Anyám és vele én is sokat varrtunk gobelint. Egyedüli gyerek voltam; hosszú téli estéken - nem lévén televízió - jó foglalatosság volt a kézimunka. Élénk volt a fantáziám, gyerekkoromban a képzelőerőm révén behunyt szemmel „moziztam”. Később versenyszerűen sakkoztam, s megtanultam behunyt szemmel szimultánt játszani. Erős ellenfelekkel, három táblán, behunyt szemmel is végig tudtam vezetni. S ez a vizuális memória elengedhetetlen a műkereskedelemhez. Azóta is, harminc-negyven év távlatából emlékszem képekre.

Végül az egész tevékenységemmel arra törekedtem, hogy a kezdetben oly pejoratív felhangú műgyűjtést elfogadtassam. Valójában a párt- és állami vezetőknek maguknak is volt egyfajta gyűjteménye. A születésnapjukra rendre képet vagy szobrot kaptak ajándékba. Mivel a kortársat kevésbé szerették, a művek inkább a Bizományiból jöttek. Ott pedig félretették nekik a jó darabokat, hiszen a becsüsöket egyébként állandóan a hatalommal való visszaélés vádjával fenyegették a hatóságok, s ezért ez a kegyben járás jó lehetősége volt.

Az úgynevezett képcsarnoki vagy műcsarnoki festészetről hivatalosan a lehető legrosszabb véleménnyel voltak - részben éppen azért, mert az jól eladható volt külföldön. Így igen alacsonyan tartották idehaza az árát, miközben, mondjuk, Rudnayt nem is lehetett külföldön eladni. A külföldi kereskedők pedig alkalmanként idejöttek, s a Bizományi raktáraiban válogathattak a részben kommersz, részben nagyon rendesen megfestett képek között. A múzeum megadta a kiviteli engedélyt, s innentől az olcsón megvett kép exportra értékesíthető volt. A müncheni iskolázottságú festőket vitték Münchenbe, a többit máshová. A képeken gyakran szerepelt még a müncheni vagy düsseldorfi kiállítási cédula. Néha át is festették a képeket vagy a szignót, s csináltak belőle mást. S ma csodálkozunk, ha alig van idehaza kép Bőhm Páltól, Bruck Lajostól; vagy olyan elfeledett nevektől, mint Kardos, Bachmann.

Holott ezek kiválóan megcsinált képek voltak; köztük egy sor jeles portré. S lett volna rájuk kereslet. Mi, műkereskedők vadásztuk ezeket a képeket. Nem gyűjteménybe kellettek, hanem kiváló csereanyagot vagy mindenkori valutaforrást jelentettek. De a Bizományi révén kivonták őket a forgalomból. Ha pedig már külföldre vitték e képeket, akkor a magyar államnak kellett volna azokat egyenesen vagy külhoni képviselet révén, akár árverésen, értékesíteni. Mert így a fő haszon a külföldi műkereskedőké lett: a Bizományitól, mondjuk, száz dollárért vették meg azokat a képeket, amelyeket odakint több ezerért értékesítettek. A magyar beadók tíz forintot kaptak a kereskedő által fizetett, nevetségesen alacsony ár egy-egy dollárja után. Hiába magyaráztam a politikusoknak, akár Bartha Ferencnek, hogy ez rossz, nem volt foganatja. Biztosított a nagyrabecsüléséről, de velem mint műkereskedővel, azaz harmadosztályú állampolgárral, nem volt helyes jó viszonyt fenntartani.

1980 táján azonban gyorsan elkezdett romlani a forint, s mentek fel idehaza az árak. Ekkor nagyon megnőtt a kereslet a pénzromlás ellen biztonságos befektetést nyújtó műtárgyak iránt. Felmentek a műtárgypiaci árak is; a komoly gyűjtéshez már igen magas jövedelem kellett. A saját kollekcióm ekkortól már csak egy-egy darabbal bővült. A gyűjtemény java a hatvanas és a hetvenes években épült ki. Azokban az időkben külön előny volt még, hogy a szó szoros értelmében kevés volt a hamisítás, inkább csak átírtak képeket. Nem volt elég magas még az árszint, hogy érdemes legyen hamisítani. Eleinte az is szempontom volt, hogy olyat gyűjtsek, amivel együtt lehet élni, mert nem volt raktáram. Mindent kitettem a falra. Azután éppen ezért vettem nagy lakást. A tapétázást azonban soha nem szerettem, inkább mindig kiállításszerűen akasztottam ki a műveket. Idővel többet foglalkoztam kortárs művészekkel is. Megszerveztem a Műbarátok Körét, amelynek főtitkára lettem. Számos kiállítást rendeztünk. Máig is vállalom ezeket. Kár, hogy nem maradtak fotók.

Számos jeles gyűjtővel volt eközben szoros kapcsolatom. Nagyra becsültem a miskolci orvos Petró Sándor gyűjteményét, bár az igazán jó képek mellett voltak ott gyenge és nem eredeti darabok is. A jól ismert kollekciók mellett azonban a legnagyobb anyag az én tudomásom szerint egy budai lakatosembernél gyűlt össze. Olyan Szinyei Merse-képei vannak, hogy leesik az ember álla. A képeken túl nagyon ügyesen lehetett kiegészítőket is gyűjteni. Kis iparművészeti darabokból háromszáz forintért lehetett egyenként vásárolni az Ecserin - s ma ebből igényes csoportok darabja a bécsi Dorotheumban több ezer schilling.

Ha konkrét művek szintjén áttekintem a gyűjteményemet, az úgymond „antik” anyag a 15. századi képekkel kezdődik, s nagyjából a 18. századig tart. Egy külön csoport a 19. századi festményeké, amelyben akad számos közép-európai is. Van egy nagybányai blokk, s egy külön Patkó Károly-, illetve egy Spanger-anyag. A grafika és a szobor szintén önálló egység. Az úgymond „modern” képtári részben sok szolnoki és szentendrei festmény van. Sok művel van jelen Scheiber Hugó és Kádár Béla expresszionizmusa és a magyar avantgárd. Egyedülálló Magyarországon a csendéletgyűjteményem és a portréanyag. E kettőre különösen büszke vagyok; a magyar részük - Török Edétől Vaszary Jánosig - is elsőrangú. Az emberábrázolásokban rejtély volt megfejteni, hogy kit ábrázol. Szerettem ezeket kutatni. Az iparművészeti tárgyak - a Zsolnaytól a meisseni anyagig - megint egy külön részleg.

A gyűjteményi részek múzeumi elhelyezéséről nagyon régóta folytak tárgyalások. Konkrét egyeztetés volt az akkori kulturális vezetéssel, személyesen Aczél Györggyel. A főváros részéről felajánlották, hogy megkapom a Lajos utcai épületet, amit akkor hoztak rendbe - s én odaadtam volna a gyűjteményt. Nagyon tetszett ez az ötlet. A Lajos utcai galéria erősen tagolt volt, pont megfelelő egy polgári gyűjteménynek. Kisméretű képeim vannak, amelyekhez éppen illik a kabinetek sora. Ráadásul sokféle képem van, s azokat jól el lehet akkor különíteni. De amikor írásban beküldtem a felajánlásomat, semmilyen választ nem kaptam rá. Talán amiatt, hogy akkor nyílott a Varga Imre Múzeum, s féltek, hogy egy új magánmúzeum elhomályosította volna. Pátzay Pál anyagából is ott volt az állandó kiállítás, amit nyilván el kellett volna vinni. Az én anyagomban is van Pátzay, a Kenyérszegő és a Virágöntöző, de többre nem volt szükség. De ezt a döntést nem vállalta fel senki.

Ez csak az első kísérlet volt, a nyolcvanas évek közepén. Később, Grósz Károly kormánya idején a Parlamentben tettem felajánlást: kiállítottam ott a képeimet, s tartottam egy beszédet, amit még a sajtó is hozott hírként. De a kultuszminisztérium nem reagált. Összességében, mindazok közül, akikkel tárgyaltam, beleértve az ügy folytatását mindmáig is, egyedül Aczél György látta át egy magánmúzeum megnyitásának jelentőségét. Ő ismerte fel, hogy mekkora politikai tőke rejlik egy ilyen döntésben. Azóta még a különböző ellenzéki pártok se mutattak fogékonyságot. S így maradtam annál, hogy saját erőből csinálom meg a múzeumot. A múzeum hosszú távú sorsa ugyanakkor majd attól függ, tudok-e egy olyan céget mögötte hagyni, amelyik eltartja. De azt is el tudnám képzelni, hogy egy későbbi időpontban valamelyik magyarországi városhoz kerülne a gyűjtemény.