Artmagazin 106
Címlapunkon Frida Kahlo. Ezt a ziccert nem lehetett kihagyni, ha egy héttel a megnyitás után már 10 000 ember volt kíváncsi a Nemzeti Galéria kiállítására (úgyhogy már hétfőnként is lehet menni, nincs szünnap!). Cikkünk is szól Frida Kahlóról, pontosabban kapcsolatáról a magyar fotóssal, Nickolas Murayval, aki színes filmre fotózta őt, miközben egymásba is szerettek valamennyire. És ha már lúd, legyen kövér, Van Goghról is olvashatnak, pontosabban a sógornőjéről, aki igazi holland rendességgel és módszerességgel kezelte a hagyatékot és csinálta meg az egyik legnagyobb művésznevet műpiaci és ajándékozási tranzakcióival. Közben egy olyan Van Gogh-kép is szóba kerül, ami Magyarországon volt, Kohner Adolf gyűjteményében, és amiben nemrég találtak meg egy szegény, beleragadt, francia szöcskét. A fotótörténet nagy neve Madame d’Ora, aki rengeteg, később emblematikussá vált felvételt készített, például a meztelen Josephine Bakerről, de lehet, hogy Roman Polanski is tőle vette az ötletet, hogy mi legyen a lassan megbomló elméjű Catherine Deneuve táskájában az Iszonyat című filmben – egy megnyúzott nyúl, mert Madame d’Ora ilyesmiket is előszerettel fotózott a maga örömére, amikor már unta a sok hírességet. Nálunk is jártak hírességek, Erwin Wurm, akinek a Ludwig Múzeumban van kiállítása és Julian Rosefeldt, akinek fantasztikus videoművét, a Manifestót, Cate Blanchett-tel az összes szerepekben a Nemzeti Galériában lehet megnézni. Mindkettőjükkel nagyon jó interjú készült, amiből kulisszatitkok is kiderülnek.
De a kulisszák mögé nézve jó eséllyel traumatikus vizekre tévedhetünk: akár arról a történetről van szó, ami Kovalik Balázs legutóbbi rendezésében adta az életszerű hátteret, akár arról a kiállításról, ami szintén a kibeszélés egy formáját jelenti, és aminek segítségével szeretné az idén januárban leköszönt főapát, Várszegi Asztrik a feloldozás esélyét kérni és megadni például azokkal az eseményekkel kapcsolatban, amelyek felszínre kerülése az egész katolikus egyházat megrázta az utóbbi időben. Pannonhalma sem maradt ki ebből, egyik rendtársuknak, Varga Mátyásnak el is kellett hagynia a közösséget. Az mindenesetre egészen kivételes, amilyen formában Pannonhalmán a kibékülést kezdeményezik. Valamiféle kibékítés zajlik Debrecenben is, a MODEM-ben látható válogatás az Antal–Lusztig-gyűjteményből olyan művészeket mutat be egy csoportban, akiknél a közösség, legalábbis Barcsay Jenővel szinte csak posztumusz, a gyűjtő és a kurátor jóvoltából jöhetett létre. A városok színesítésével és a műtárgyak birtoklásának demokratizálásával próbálkozó (ebbe sajnos beletört a bicskája) Victor Vasarely is szóba kerül, az ő hagyatékának ügyében is jól jönne a kibékülés az örökösök között, de az egyelőre problémás viszonyok ellenére is egyre-másra nyílnak műveiből a kiállítások – róla budapesti múzeumának igazgatójával, Orosz Mártonnal beszélgettünk. Érdekes módon a leghűvösebb helyet a nyári kánikulában akkor találjuk meg, ha felmegyünk a Várba régi kályhacsempéket nézegetni, hiszen a régi, akár 15. századi kerámiákat és metszeteket szigorúan temperált környezetben lehet csak kiállítani. Régészet, iparművészet és képzőművészet viszonyáról, a műemlékvédelem helyzetéről egy másik múzeumigazgatót, a kályhacsempe-kiállítás kurátorát, Végh Andrást kérdeztük. A Magyar Tudományos Akadémia 150 éves székházáról nemrég megjelent könyvből enciklopédikus tudásra tehetünk szert, mondja szerzőnk, aki ugyanebben a számban egy másik szerzőnktől búcsúzik, egy különösen kedvestől, Birkás Ákostól, aki szintén enciklopédikus tudással felvértezve, viszont a művész szempontjából nézett az általa választott tárgyra. Mindig boldog voltam, ha írt nekünk, a cikkei és a személye is nagyon fog hiányozni.
T.T.
TARTALOM:
4 - 5
ARTANZIX
6 - 7
Birkás Ákos
Mélyi József: A TÁVOLSÁGRÓL
Birkás Ákos emlékére
8 - 9
Esszé
Szilágyi Róza Tekla: ERWIN WURM ÉS A VISSZAFORDÍTHATÓ READY-MADE
10 - 17
Interjú + kiállítás
Winkler Nóra: MAGAS, ŐSZES FÉRFIAK ELEGÁNS CIPŐBEN
Nem vagyok viccmesélő alkat – Erwin Wurm
Mint egy őrült jó koktél, ami felrobbantja az agyad – Julian Rosefeldt
18 - 23
Frida
Lantos Adriána: NICK, SZERETLEK...
Frida Kahlo magyar szerelme, Nickolas Muray
24 - 26
Fotó + kiállítás
Szikra Renáta: MADAME D’ORA LENCSÉJE
28 - 35
Műkereskedelem-történet
Martos Gábor: A SÓGORNŐ, AKI FELÉPÍTETTE A VAN GOGH NEVET
36 - 39
Díszletnéző
Topor Tünde: OPERATERÁPIA
Avagy pillantás a rokokó kulisszák mögé
40 - 45
Interjú
Lépold Zsanett: ILYENKOR AZ EMBER SAJÁT MAGA KELL, HOGY FELTALÁLJA A SPANYOLVIASZT
Interjú Orosz Mártonnal, a budapesti Vasarely Múzeum igazgatójával
46 - 49
Kiállítás
Salamon Júlia: VISSZAJÁTSZOTT JÖVŐKÉPEK
Kibékülés Pannonhalmán
50 - 64
Kiállítás
Gréczi Emőke: ÖT PLUSZ EGY
Válogatás az Antal–Lusztig-gyűjteményből, MODEM
56 - 60
Interjú
Fáy Miklós: MINDEN RÉGÉSZNEK VAN OLYAN EMLÉKE, HOGY TALÁLT EGY SZÉP KÁLYHACSEMPÉT
Interjú Végh Andrással
62 - 63
Gutenberg-galaxis
Mélyi József: A BABÉR MARADANDÓSÁGA
Bicskei Éva, Ugry Bálint: 150 éves az Akadémia székháza. Épület-, intézmény- és gyűjteménytörténet
Öt plusz egy
Mennyivel hatékonyabb tud lenni egy magángyűjtemény, mint egy intézmény, ezt ezekben a hónapokban két kiállítás is bizonyította-bizonyítja: a Levendel- és az Antal–Lusztig-gyűjteményé. A két kollekció keletkezéstörténete lényegesen eltér egymástól, bár abban mindenképpen találunk párhuzamot, hogy a személyes kapcsolatok jelentős mértékben lendítettek a gyűjtemények gazdagításán, és mindkettő múzeumi minőségű, nem beszélve arról, hogy a művészek névsorát tekintve is van bőven átfedés. Antal Péter gyűjteménye azonban (magán)múzeumi igénnyel épült fel, bizonyos esetekben egész életművek saját szempontú bemutatását is lehetővé téve.
Madame d’Ora lencséje
„Tégy széppé!” – üzeni Anita Berber és Josephine Baker meztelen teste, Coco Chanel, Tamara Lempicka távolságtartó eleganciája, és Madame d’Ora mindenkiből ki is hozta a maximumot. A bécsi és párizsi high society és a mondén művészvilág egyaránt a kegyeit kereste, mert egy általa készített portréval garantáltan bejelentkezhettek az örökkévalóságba.
Erwin Wurm és a visszafordítható ready-made
A budapesti Ludwig Múzeumban állít ki a nemzetközileg is elismert sztárszobrász, az 57. Velencei Képzőművészeti Biennálé osztrák pavilonjának művésze.
Visszajátszott jövőképek
Az idei főapátválasztással csaknem három évtizedes korszakot zárt le a pannonhalmi bencés apátság. Múltba tekintő főmonostori kiállításukhoz azonban szokatlan feldolgozási módszert választottak, hiszen a zárt közösség belső problémáival és vétkeivel, a mulasztással és a veszteséggel való szembenézéshez, az általuk kezdeményezett kibéküléshez kortárs képzőművészeket hívtak segítségül. Hogyan tart tükröt, mit láthat és mit láttathat a világi szem egy szerzetesrend belső életének eseményeiből? Segítői vagy mediátorai lehetnek-e a művészek az önvizsgálatot, más nézőpontok elfogadását és a bocsánatkérést is feltételező folyamatnak?
A babér maradandósága
A könyvrecenziók általában abban az illúzióban ringatják az olvasót, hogy a bennük foglaltak nem avulnak el annyira gyorsan, mint egy blogon megjelenő kritika megállapításai. Az illúzió alapját a könyv maradandóságába vetett hit jelenti; a pillanat meghaladását pedig többek között a kiadvány előkészítésébe, szerkesztésébe, tervezésébe befektetett idő garantálja. A 150 éves az Akadémia székháza című könyv ebből a szempontból erős garanciákkal rendelkezik: az alapjául szolgáló kiállítás (150 éves az Akadémia palotája) még 2015-ben nyílt meg, a kötet létrehozásában számos tudós és alapos szerző közreműködött, a benne foglalt tudás pedig számtalan korábbi könyv és tanulmány megállapításaira támaszkodik. Azonban a Bicskei Éva és Ugry Bálint által szerkesztett impozáns munka olvasása közben a 2018-as recenzens óhatatlanul folyton a jelenre gondol; a régi fotókon látható szereplők, az elemzések mondatai az aktuális események fénytörésében jelennek meg. A hírek most a Magyar Tudományos Akadémia függetlenségének megnyirbálásáról, az autonóm tudományos tevékenység ellehetetlenítéséről szólnak, s ezzel kapcsolatban már rövid távon sem lehetnek illúzióink.
A sógornő, aki felépítette a Van Gogh nevet
Alighanem kevés nagyobb „húzónév” van ma a múzeumi világban, mint Vincent van Goghé, és a műkereskedelemben is mindenképpen ő az elmúlt évtizedek egyik legkeresettebb alkotója: művei az aukciókon komoly licitharcok után, vagy épp csendes magántranzakciókban alkalmanként dollártízmilliókért cserélnek gazdát. Pedig az is köztudott, hogy életében (bizonyítottan) mindössze egyetlen művét tudta eladni. Mi történt közben? Minek köszönhető, hogy az életében el nem ismert festőből halála után ennyire keresett művész lett? Nos, nem minek, hanem kinek: a sógornőjének, aki az életét arra tette fel, hogy „világsztárt” csináljon néhai férje néhai bátyjából. És csinált is.
Operaterápia
Bayreuthot illetően eddig kisajátította a figyelmet Wagner. És az ő Wotánja, vagyis operaciklusa, a Ring, ami tulajdonképpen nem más, mint egy nagyberuházás kapcsán felmerülő elszámolási vita szomorú következményeinek története, kiindulópontként a felelőtlen, szex- és indulatvezérelt, inkorrekt, de legalább nem teljesen elmebeteg apafigurával.
Minden régésznek van olyan emléke, hogy talált egy szép kályhacsempét
1978-ban beléptem a Trefort utcai (akkori nevén Ságvári Endre) gimnázium osztályába, elsősként. Egy szőke, apródfrizurás fiú ült előttem a padon, pontosabban a pad tetején, menetiránynak háttal. Szia, szia, mondtuk a nevünket, mondtuk a zenénket, én azt, hogy Piramis (sajnálom), ő azt, hogy Mini (remélem, nem sajnálja). És te mi leszel?, kérdezte. Nem tudtam. Hát te? Én régész. És tényleg az lett. Dr. Végh András ma a Budapesti Történeti Múzeum munkatársa, a Vármúzeum igazgatója és a szeptemberig látható kályhacsempe-kiállítás egyik kurátora.
Ilyenkor az ember saját maga kell, hogy feltalálja a spanyolviaszt
A világban sorra nyílnak az op-arttal, kinetikus művészettel foglalkozó kiállítások. A madridi Thyssen-Bornemisza Múzeumban például most éppen Victor Vasarelyé, aki fő kapcsolódási pontunk ezekhez az irányzatokhoz. A tárlat kurátora a budapesti Vasarely Múzeum igazgatója, Orosz Márton, akivel nemcsak erről, hanem az előkészületben lévő frankfurti és párizsi kiállításokról is beszélgettünk. Szóba kerültek a Vasarely-életmű által felvetett problémák, az örökösök, de Vasarely utópiái és a budapesti intézmény jövője is.
Nick, szeretlek...
Hogyan fonódott össze a színes fotózás magyar származású világhírű úttörőjének sorsa az ehhez legalkalmasabb modellnek kínálkozó mexikói festőnőével? Avagy kinek írt magyarul szerelmes levelet Frida Kahlo?
Magas, őszes férfiak elegáns cipőben
Pár hét eltéréssel a nemzetközi színtér két fontos alakja is megfordult Budapesten. Erwin Wurm kiállításlátogatókat szoborrá alakító műveivel a Ludwig Múzeumban lehet találkozni, Julian Rosefeldt pedig a kiáltványokat meg filmesítő Manifestóval szerepel a Nemzeti Galéria mozivá sötétített termeiben. Mindkettejükkel le tudtam ülni beszélgetni, kivel ausztriai kis kastélyában, kivel a Várban. A társadalmi és társasági témákat egyaránt érintő interjúk itt következnek.
A távolságról
Kitakarhatunk-e az emlékezetünkből egy képet, amit mindig ott őriztünk – erre gondolok a HÉV-en ülve. Szemben velem egy lány utazik, hirtelen rájövök, mennyire hasonlít Kovács Tündére. Tünde grafikus, évtizedek óta Stuttgartban él, valaha Birkás Ákos tanítványa volt a Kisképzőben. Úgy látszik, ha igyekszem is nem gondolni semmire, két lépésből akkor is Ákosnál vagyok. Az elmúlt több mint két évtizedben, mióta ismertem, sokszor gondoltam, hivatkoztam, támaszkodtam rá, nem is kellett két lépés. Közel álltunk egymáshoz, de valahogy mégis őrizte a kis távolságot: volt idő, amikor a két lépés négy volt, de ha mondásszerűen három, akkor is a saját három lépése. Szuverén módon tudott távolságot tartani, tapintattal közeledni, távolodni, távolságot érzékelni és érzékeltetni, talán ez az, ami elsőre eszembe jut róla – distinkció, disztingválás, divatból kiment szavak, sajátos jelentéssel. A két lépés nála elsősorban a megfigyelői távolságot jelentette; hátralépett, hogy más összefüggésből is megnézze a képet. Festői két lépésnek mondhatnám, erre elnézően elmosolyodna.